Sarah Perry: Az essexi kígyó
A 21. Század Kiadó KULT könyvei sorozatának tagjaként Az essexi kígyó szerintem minden könyvszerető olvasó álma: gyönyörű kivitel és érdekes történet egyben. Tudom, sekélyes dolog, de elsőként engem a burjánzó szépségű borítója fogott meg. Majd kicsit jobban utánaolvasva a magyar megjelenése kapcsán, úgy éreztem, hogy A Gustav-szonáta mellett ez lesz az a sorozatból, amit mindenképpen szeretnék a magánkönyvtáramban tudni. Igyekeztem nem nagy elvárásokat támasztani a könyvvel szemben, ami egyébként elég nehéz, hisz mindenhol lelkendező, rajongói posztok szólnak a történetről.
A viktoriánus kori Angliában a frissen megözvegyült és bántalmazó házasságából ily módon megszabaduló Cora - aki szabadidejében amolyan amatőr természetbúvárként fosszíliák után kutat -, barátnőjével, Marthával és autista fiával elutazik Aldwinterbe. Itt a pletykák szerint ugyanis felütötte fejét a Baj, a falubeliek szerint megjelent egy titokzatos szörny, az essexi kígyó. A faluba érve hamarosan ismeretséget kötnek a helyi pappal, William Ransome-mal és családjával, és bár eleinte nem szimpatizálnak egymással, ahogy egyre jobban megismerik a másikat, kölcsönös barátság, majd különös kapcsolat alakul ki a két ember között. Mindkettejük célja az essexi kígyó megtalálása: Corának azért, hogy tudományos felfedezést tegyen, Williamnek pedig azért, hogy a felbolydult egyházközséget meg tudja nyugtatni, hogy végre visszatérjen a falusiak élete a régi nyugodt mederbe. A történet persze korántsem "csak" ennyi, ennél sokkal bonyolultabb és jóval összetettebb, mert Perry sok témát érint regényében.
Ami miatt nagyon érdekesnek találtam Az essexi kígyót az legfőképpen a kor, amiben játszódik, illetve a Perry által megteremtett hangulat. Az aldwinteri vidék leírásakor, illetve az essexi kígyó megjelenéseit taglaló részek olvasása során a vad vidék és a babonás hiedelmek, félelmek miatt valahogy mindig az Üvöltő szelek vadsága, keménysége jutott eszembe (amit persze szintén ezek miatt imádtam anno). Nagyon tetszett a két főszereplő személyisége, hiszen mindketten az ellenkezője annak, amit a korban "elvárásként" támasztottak feléjük. Cora a házasságából szabadulva egy szabad madár lett: leveti minden nőiességét, koszosan, nadrágban jár, naphosszat rója a vidéket, "túrja a földet" felfedezéseiért, egyszóval cseppet sem törődik a külsejével, a társadalmi státuszával. És bár hiába anya, abszolút nem anyatípus, ami meg is látszik a közte és a fia közötti viszonyon. William pedig nem egy álszent pap, aki bort iszik és vizet prédikál. Ő megragadja a birkát a két kezével, ha ki kell rángatni a sárból. Nem lát rémeket ott, ahol baj történik, nem prédikál végső kárhozatot vagy isteni igazságszolgáltatást az essexi kígyó megjelenése kapcsán, hanem szeretne a dolgok után járni, szeretné megnyugtatni híveit, hogy nincs itt a világvége. Ráadásul William 3 gyermek után is szerelmes a feleségébe, boldogan élik vidéki életüket, megelégedetten teltek napjaik az essexi szörny és Cora felbukkanásáig.
A két főszereplő mellett elég sok mellékszereplővel dolgozik az írónő. Betekintést nyerünk William családjának, betegségében még szebbé váló feleségének, Stellának és három gyermekének az életébe. Megismerjük Cora barátnőjének, Marthának szenvedélyes elköteleződését a munkásosztály siralmas helyzetének javításáért. Feltűnik Cora barátja is, Luke, aki férje betegsége alatt lett a nő támasza orvosként, és aki azóta is fülig szerelmes a nőbe. De ezek mellett még több és eltérőbb társadalmi osztályból származó szereplő tűnik fel, akik pont a sokrétűség bemutatására szolgálnának. A problémám ezzel az volt, hogy kicsit elbillent e miatt a mérleg nyelve: annyi a szereplő és Perry annyi mindent pakol bele a regényébe (a hit és a tudomány kapcsolata, a babonák világa, orvostudomány, társadalmi problémák, fejlődő munkásosztály, férfi illetve női barátságok), hogy sok szereplő, sőt a főszereplők esetében is csak a felszínen ragadunk, igazán mélyen nem ismerjük meg őket, a gondolataikat, az őket mozgató eszméket vagy azt, hogy miért lettek olyanok, amilyenek. Mind az érintett témák, mind a szereplők számát tekintve nálam a kevesebb több lett volna.
Olvasás közben amúgy többször is bevillant a fentebb már említett Üvöltő szelek, vagy Tracy Chevalier Isten teremtményei című regénye, sőt, a szerelmi kavarodások (mindenki más iránt rajong, mint ahonnan viszonzást kapna) miatt még sokszor a Szentivánéji álom is. Csakhogy itt nem Puck szövi avagy keveri a szálakat, hanem a Baj felbukkanása indítja el az eseménysorozatokat. Összességében én a hangulata, gördülékeny stílusa, az ötletes felosztása (havonként haladunk és nagyjából egy év történéseit ismerjük meg) és a történet tömörségét meg-megszakító levelezések miatt szerettem olvasni Az essexi kígyót. De nem tudok rajongó üzemmódba kapcsolni, számomra túl sok volt majdnem minden téren, illetve örültem volna, ha jobban a felszín alá ment volt Perry bizonyos témáknál és szereplőknél.
Kiadó: 21. Század Kiadó
Kiadási év: 2017
Fordította: Borbély Judit Bernadett
"Hogyan hihetne benne, hogy ez az asszony boldog, ha félig állatnak nevezi magát, amely gondtalanul és lélek nélkül létezik, így elkárhozni vagy üdvözülni sem képes? Cora ráadásul folyamatosan ellentmond magának; képtelenség összeegyeztetni ezt az állatias nőt azzal a másikkal, amelyik mintha mindig új ihletet keresne."
Ami miatt nagyon érdekesnek találtam Az essexi kígyót az legfőképpen a kor, amiben játszódik, illetve a Perry által megteremtett hangulat. Az aldwinteri vidék leírásakor, illetve az essexi kígyó megjelenéseit taglaló részek olvasása során a vad vidék és a babonás hiedelmek, félelmek miatt valahogy mindig az Üvöltő szelek vadsága, keménysége jutott eszembe (amit persze szintén ezek miatt imádtam anno). Nagyon tetszett a két főszereplő személyisége, hiszen mindketten az ellenkezője annak, amit a korban "elvárásként" támasztottak feléjük. Cora a házasságából szabadulva egy szabad madár lett: leveti minden nőiességét, koszosan, nadrágban jár, naphosszat rója a vidéket, "túrja a földet" felfedezéseiért, egyszóval cseppet sem törődik a külsejével, a társadalmi státuszával. És bár hiába anya, abszolút nem anyatípus, ami meg is látszik a közte és a fia közötti viszonyon. William pedig nem egy álszent pap, aki bort iszik és vizet prédikál. Ő megragadja a birkát a két kezével, ha ki kell rángatni a sárból. Nem lát rémeket ott, ahol baj történik, nem prédikál végső kárhozatot vagy isteni igazságszolgáltatást az essexi kígyó megjelenése kapcsán, hanem szeretne a dolgok után járni, szeretné megnyugtatni híveit, hogy nincs itt a világvége. Ráadásul William 3 gyermek után is szerelmes a feleségébe, boldogan élik vidéki életüket, megelégedetten teltek napjaik az essexi szörny és Cora felbukkanásáig.
"Félelem fogja el a sötétben. Érzi, hogy odakint lesben áll valami, egy engesztelhetetlen, vízben fogant szörny, és őt figyeli. Felmerült a mélységes mélyből, ahol mindaddig szunnyadt: szeli a hullámokat, és kíváncsian szaglássza a levegőt. Rettegés keríti hatalmába, még a szíve is kihagy egy ütemet, és abban a pillanatban mintha az ítélőszék előtt állna: bűnös vagyok lelkem legmélyéig!"
A két főszereplő mellett elég sok mellékszereplővel dolgozik az írónő. Betekintést nyerünk William családjának, betegségében még szebbé váló feleségének, Stellának és három gyermekének az életébe. Megismerjük Cora barátnőjének, Marthának szenvedélyes elköteleződését a munkásosztály siralmas helyzetének javításáért. Feltűnik Cora barátja is, Luke, aki férje betegsége alatt lett a nő támasza orvosként, és aki azóta is fülig szerelmes a nőbe. De ezek mellett még több és eltérőbb társadalmi osztályból származó szereplő tűnik fel, akik pont a sokrétűség bemutatására szolgálnának. A problémám ezzel az volt, hogy kicsit elbillent e miatt a mérleg nyelve: annyi a szereplő és Perry annyi mindent pakol bele a regényébe (a hit és a tudomány kapcsolata, a babonák világa, orvostudomány, társadalmi problémák, fejlődő munkásosztály, férfi illetve női barátságok), hogy sok szereplő, sőt a főszereplők esetében is csak a felszínen ragadunk, igazán mélyen nem ismerjük meg őket, a gondolataikat, az őket mozgató eszméket vagy azt, hogy miért lettek olyanok, amilyenek. Mind az érintett témák, mind a szereplők számát tekintve nálam a kevesebb több lett volna.
Olvasás közben amúgy többször is bevillant a fentebb már említett Üvöltő szelek, vagy Tracy Chevalier Isten teremtményei című regénye, sőt, a szerelmi kavarodások (mindenki más iránt rajong, mint ahonnan viszonzást kapna) miatt még sokszor a Szentivánéji álom is. Csakhogy itt nem Puck szövi avagy keveri a szálakat, hanem a Baj felbukkanása indítja el az eseménysorozatokat. Összességében én a hangulata, gördülékeny stílusa, az ötletes felosztása (havonként haladunk és nagyjából egy év történéseit ismerjük meg) és a történet tömörségét meg-megszakító levelezések miatt szerettem olvasni Az essexi kígyót. De nem tudok rajongó üzemmódba kapcsolni, számomra túl sok volt majdnem minden téren, illetve örültem volna, ha jobban a felszín alá ment volt Perry bizonyos témáknál és szereplőknél.
Kiadó: 21. Század Kiadó
Kiadási év: 2017
Fordította: Borbély Judit Bernadett
4 megjegyzés:
Vicces, én meg pár elmarasztaló vélemény miatt eléggé leszállítottam az elvárásaimat. Az Üvöltő szelek-asszociációnak örülök, ha már a hangulata jó tetszeni fog, elégedett leszek.
Amadea: az szerintem szuper, ha inkább így indulsz neki. De nekem van egy érzésem, hogy neked jobban fog tetszeni, mint nekem :)
Nooos Niki, végre elértem ide, és elolvastam én is a posztod! :) Nem akartam azelőtt, hogy én is befejeztem volna a regényt. Meg kell mondjam, nagyon hasonlóan vélekedünk róla, engem sem nyűgözött le maradéktalanul (talán tényleg magasra tornászták az elvárásokat az előzetes vélemények), ugyanakkor nagyon különleges könyv, és főleg a hangulata fogott meg engem is. Hmm, képzeld, nekem is bevillant Chevalier könyve, az Isten teremtményei, HOLOTT még nem is olvastam. :D Csak tudom, hogy fosszíliákról szól. Néha én is úgy éreztem, koncentrálhatna egy-egy témára jobban a szerző, és kibonthatná jobban a Ransome családot, a Cora és Will közit vagy épp a Cora és Luke közti kapcsolatot. Szívesen tudtam volna meg többet Cora sanyarú sorsáról a házasságában is, és Francisről is. Jól összegezted, hogy miben hasonlítottak nagyon a pap és Cora... valóban nem feleltek meg a kor elvárásainak, sőt, nem csak azoknak, de az olyan elvárásoknak sem, amiket pusztán a nemük vagy a vallásuk, foglalkozásuk, társadalmi helyzetük miatt címkéztek volna rájuk előszeretettel.
Kicsit úgy éreztem, hogy a mellékszereplők némelyikében is bőven lett volna egy-egy könyvnyi akár, és kicsit tényleg a felszínt kapirgálta fontos témákban a szerző. Szóval nem tökéletes, de érdemes volt nagyon elolvasni, és hát továbbra is csodásan szép külsejű könyv. Örülök, hogy rá tekintve már tudom, mi is rejlik Az essexi kígyó rejtélye mögött. ;)
Majd írok róla még a blogon is, ha összeszedtem a gondolataimat. :)
Bocsi, hogy ilyen bő lére eresztettem... :$
PuPilla: tök jó olvasni, hogy mennyire egy véleményen vagyunk :)
Hallod, az nem semmi, ha neked úgy villannak be könyvek, hogy még csak nem is olvastad. Amúgy ha azt szeretnéd, szólj, kölcsönadom.
Talán ezért lett volna jobb a kevesebb téma, kevesebb szereplő, jobban ki tudta volna őket bontani, mi meg elégedettebbek lennénk, de így is jó volt ez azért. Fú, én Manóról olvastam volna el egy másik könyvet - nagyon érdekes karakter volt számomra.
Megjegyzés küldése