2018. június 11., hétfő

Egy világutazó szemével minden más

Balogh Boglárka: Ezerarcú Föld


Májusban az interneten böngészgetve találtam rá Balogh Boglárka Ezerarcú Föld című könyvére, amely a Scolar Kiadó gondozásában jelent meg. Olyan könyv volt ez számomra, amelynél éreztem, hogy muszáj megvennem és mikor a pénztártól elindultam hazafelé, már bele is olvastam. Az előszót után tudtam, hogy nem nyúltam mellé, minden oldalát élvezni fogom:

"Egy-egy új élmény kétségkívül rengeteget változtat rajtunk, de engem minden indulásra a kíváncsiság hajtott, a világ és a benne élők iránt érzett tisztelet, a vágy, hogy magam tapasztaljam meg a nálam sokkal szerencsésebb vagy szerencsétlenebb emberek sorsát, hogy a saját szememmel lássam, földünk más területein hogyan zajlanak az unalmasnak nevezett mindennapok."

Az Ezerarcú Föld egy hihetetlenül színes, szagos, élettel teli, izgalmas útinapló. Ráadásul nem olyan tájakon kalandozik Boglárka, amely az utazók népszerű célpontjai. Ő a világ kevésbé ismert, illetve kevésbé biztonságos, sőt helyenként igencsak veszélyes tájaira jutott el, olyan témákat és embereket kutatva fel, amelyekről olvasva rájövünk, hogy mennyire nem ismerjük a bolygónkat és a rajta élő nemzeteket, népeket. Hogy milyen sokszínű a Föld, hogy mennyi szépségnek ad helyet, hogy mennyire nem becsüljük meg ezeket, hogy mennyire tudunk vagy nem tudunk békében élni egymás mellett, hogy mennyire félünk még mindig az ismeretlentől. Hogy mégis azok, akiket üldöznek, vagy szegénységben élnek, lehet, hogy mégis boldogabban élik meg a mindennapok egyhangúságát, mint mi, akiknek a viszonylagos jólét és biztonság megadatott.



Számomra nagyon szemfelnyitó könyv volt ez. Csak kapkodtam a fejem a történeteket olvasva, hogy ilyen nem lehet itt a felvilágosult 21. században, de aztán rá kellett jönnöm, hogy a világ igencsak kis szeletét ismerem, ha ismerem egyáltalán igazán. Boglárka olyan történeteket tárt elém, amitől úgy érzem, hogy én lettem egy kicsivel több, nyitottabb, kíváncsibb. Megemelem előtte a képzeletbeli kalapomat, mert sok esetben egyedül, a veszélyekkel dacolva indult útnak, és véleményem szerint nő létére ez még keményebb kihívást jelenthetett számára.

"Szeretem úgy élni az életemet, mintha a saját barlangomban járnék, ami tele van mások történetével és lábnyomával, azzal a kacajjal és csönddel, mely találkozásaink után emlékként megmaradt, s melynek lényeges vagy lényegtelen voltát az idő szűri majd meg."

Főleg azért szerettem ezt a válogatást olvasni, mert a kevésbé ismert kontinensekre kalauzolt el. Ázsia, Afrika és Közép-Amerika egyes vidékeit járhatjuk be vele és a végén Európa már csak bónusz volt. Nem is tudok igazán kedvenc történetet vagy földrészt választani, mindegyik sztori izgalmas, érdekes volt. Sok volt, ami szomorú témát járt körbe, volt ami az emberi kegyetlenség még mindig létező és sajnos soha el nem múló rombolását írta le. Nagyon megérintett az India leprakolóniáiról szóló fejezet, csakúgy mint az illegális borneói vadállat-kereskedelem története. Egyszerűen nem tudtam napirendre térni az afrikai kontinens tanzániai rituális albínógyilkosságait leíró rész felett: nem akarom elhinni, hogy még mindig itt tartunk, hogy aki más, attól félünk vagy olyan tulajdonságokkal ruházzuk fel őket, amelyek miatt vadászni kell rájuk. Döbbenet! 

Ugyanakkor azért vannak kevésbé szomorú részek is, például a világ sokszínűségét nem mutatja meg jobban más fejezet, mint ami az ugandai harcos törzsről és a hegtetoválásokról szól, ahol a nők bátran és büszkén vetik alá magukat egy baromi fájdalmas procedúrának, csak hogy mutassák a törzsük felé az értéküket, rátermettségüket. De Európában járva is megtalálhatóak igazán értékes emberek: minden elismerésem egy kis magyar orvoscsoportnak, a Debreceni Egyetem Különleges Orvos-és Mentőcsoportjának, akik ha a nagyvilágban valahol valamilyen (természeti) katasztrófa történik, pénzt, időt, energiát és a biztonságukat nem sajnálva azonnal útra kelnek. Nagyon tetszett a lezáró fejezet is: szerelmi tanácsokat kaphattunk Baszkföldről, megfontolandó gondolatokkal megtűzdelve:

"Én ma is azt mondom, mind közül a szerelem a legigazibb művészet: szeretni anélkül, hogy birtokolnánk, közel lenni anélkül, hogy elnyomnánk, szabadságot adni anélkül, hogy elválnánk, és mindvégig együtt maradni. Sokan ezt soha ne tanulják meg."

Visszagondolva nagyon sokat kaptam ettől a könyvtől. Nagy szavak ezek, de egy picit más embernek éreztem magam miután becsuktam az utolsó sorokat olvasva. Ha lesz lehetőségem a nagyvilágot járni, biztos, hogy visszagondolok majd Balogh Boglárkára, hogy én is ennyire nyitott, érdeklődő és merész legyek egy-egy utazásom alkalmával. Addig meg szeretnék még több történetet olvasni tőle, remélem lesz majd valaha még folytatása az Ezerarcú Földnek!


Kiadó: Scolar Kiadó
Kiadási év: 2018

2018. június 10., vasárnap

A medence mellé, avagy nyári könyves terveim

A listamániás énem nem tudott a nyárnak ellenállni, így június beköszöntével összeírtam, hogy mik azok a könyvek, amelyek szerintem tökéletesek a nyaralásra, a medencepart melletti heverészésre. Persze ha valakinek nem adatik meg nyaralás, akkor ezek a könyvek arra is pont megfelelőek, hogy az ágyban heverészve kicsit bejárjuk velük a nagyvilágot és pár órára elfeledjük velük a valós életet. Hat könyvet szedtem most össze, amelyből 3 ismeretlen történet számomra, de a másik 3 újraolvasás lesz, ráadásul ebből kettő nagy kedvencem lett az első olvasás alkalmából, így nagyon várom az ismételt találkozást velük.



Olaszország

Dan Brown: Inferno

Már olvastam korábban Dan Browntól A Da-Vinci kódot és az Angyalok és démonokat, de aztán leálltam vele való további ismerkedéssel. Ám az Inferno és főleg annak helyszíne, Firenze régóta piszkál, így a 2018-as várólista-csökkentésbe is beválogattam. Valahogy nyaralós könyvnek tűnik nekem, ha máshogy nem, legalább így biztos eljutok majd idén Olaszországba.

Jess Walter: Szép romok

Hasonló indíttatásból került a nyári listámra a Szép romok is. Bár romantikus sztorinak tűnik, mégis úgy gondolom, hogy nem a szirupos, csöpögően nyálas, egy kaptafára megírt történet lesz ez. Persze felkeltette a figyelmemet az is, hogy a fülszöveg szerint betekinthetünk majd egy kicsit a két híres színészfenomén, Elizabeth Taylor és Richard Burton szerelmébe. Ráadásul a színhely ezúttal is a csodálatos Olaszország, így érzésem szerint ezzel a könyvvel nem lehet a nyári hőségben nagyon mellényúlni.

Egyiptom

Agatha Christie: Halál a Níluson

Azt hiszem ez a könyv is a legismertebb Christie-krimik között szerepel. Bár filmen már többször láttam, eddig könyvben nem volt hozzá szerencsém. De mivel érkezik hamarosan az újabb filmfeldolgozás, ezért idén ennek is helyet szorítottam a várólista-csökkentésben. A helyszín az egzotikus Egyiptom és a Nílus, de mielőtt vagyonokat költenék egy ilyen útra, első körben a képzeletbeli utazás is pont olyan jó lesz, mint a valódi. Főleg, hogy a kedvenc kis belga detektívem lesz az egyik kalauz a hajóút során.

Görögország

Madeline Miller: Akhilleusz dala

Kicsit kakukktojás ez a könyv, ugyanis az ókori Görögország a helyszín, és a mindannyiunk által ismert híres görög hős, Akhilleusz történetét meséli el. Ez újraolvasás lesz, közel 1,5 év távlatából csak, de én egyszerűen imádtam ezt a könyvet. Azt a történetet, ami az ember könyökén jön ki az iskolai tanulmányoknak, meg a filmfeldolgozásoknak köszönhetően Madeline Miller képes volt úgy megírni, hogy végig izgultam a főhősökért, meg a trójai faló szerepéért. A nyelvezete is nagyon szép, szóval alig várom, hogy újra ezzel az olvasmánnyal kalandozzak egyet Görögországban.

Amerikai Dél

Edward Kelsey Moore: Szikomorfán születtem

Szintén egy kedvenc regényem ez a könyv, amit először 2014-ben olvastam. Most június elején újra levettem a polcomról és az első pár oldal után ugyanúgy "berántott" a hangulata, mint első olvasáskor. Az Amerikai Délen játszódik, központban három barátnő életével, fontos témákat (szegregáció, betegség, barátság) feldolgozva. Bár női regénynek tartom, de a minőségi fajtából, ami egyik pillanatban mosolyt csal az olvasó arcára (nagyon jó a humora), aztán meg kicsit megfacsarja az ember lelkét. Ha jó nyári olvasmányt keres valaki, ezt mindenképpen ajánlom!

Franciaország

Joanne Harris: Ötnegyed narancs

Bevallom, hogy Franciaország nem áll előkelő helyen az utazós listámon, de Joanne Harrisszel mindig szívesen térek be ebbe az országba. Az Ötnegyed narancs ráadásul egy olyan újraolvasás lesz, ami első alkalommal nem igazán talált meg engem, így most nagyon kíváncsi vagyok, hogy mennyire leszek vele másodjára kompatibilis. Harrist imádom, bármit ír szinte látatlanban vevő vagyok rá, így nem volt kérdés, hogy az új kiadás kapcsán az Ötnegyed narancs is kap tőlem egy újabb esélyt. Franciaország is egy olyan hely, ahol sok felfedeznivaló vár az olvasóra, nyáron nem is lehetne a Loire menti kis falunál érdekesebb helyszínt találni.

 

2018. június 2., szombat

Májusi zárás

Cseppet megkésve összegzem a májusomat, de olyan sok minden történt benne, hogy állandóan azt éreztem csak kergetem a napokat, azok meg az arcomba nevetve tovaröppennek. Ezt leszámítva az egyik legszuperebb, programokkal teli hónap lett ez.

BESZERZÉSEK

A Könyvfesztiválos harácsolás után nem terveztem nagy dorbézolást csapni, sőt, nem is terveztem könyvet venni. Ehhez képest azért két könyvvel csak gyarapodott a gyűjteményem, de ezek végre amolyan hirtelen felindulásból, spontán elkövetett vásárlások voltak. Talán pont kétszer mentem be május során könyvesboltba nézelődni, levezetni a napi feszültséget és mindkét alkalommal könyvvel jöttem ki. Az első szerzemény a Szabó Magda Kiállításnak köszönhető, amit sikerült a PIM-ben megnéznem az egyik hétvégén. Ott jöttem rá, hogy mennyi olvasnivaló vár még rám az írónőtől és az ismerkedés folytatására az egyik ifjúsági regényét, az Álarcosbált választottam. Amúgy pont mostanság adta ki a Móra Kiadó egységes, szép új köntösben a fiatal olvasóknak írt műveit.
A második beszerzésem Balogh Boglárka Ezerarcú Föld című könyve lett, amely tökéletes választás volt arra, hogy a hétköznapok szürkeségét egy érdekfeszítő, világ körüli kalandozással megfűszerezzem. Hihetetlen egy könyv, hihetetlen és mélyen elgondolkodtató történetekkel a világunkról és az emberi faj sokszínűségéről.



OLVASÁSOK

Úgy látom visszanézve, hogy május a nagyon klassz ifjúsági regények hónapja volt. Eléggé leterhelten csináltam végig a hétköznapokat és tudom, hogy ilyenkor a nagyon komoly regények, a hosszú történetek egyszerűen nem mennek, nem tudok rájuk megfelelően koncentrálni. Így került sorra májusban Julie Buxbaum Hogy folytassam? című regénye, amit imádtam, nálam hozta az előző könyvének a színvonalát. Majd folytattam Szabó Magda Álarcosbáljával, aztán Leiner Laura Ég veledjével, amit szintén a szívembe zártam, mert azért már komolyabb témával foglalkozik, mint anno az SZJG. Az ifjúságiak sorát Csapody Kinga szerkesztésében megjelent Szakítós című novellagyűjtemény zárta, amely sajnos annyira nem talált meg engem, de egynek jó volt. A hónap legnagyobb csalódása A hatalom volt Naomi Aldermantól, amelyet pedig szinte mindenki agyondicsér, és egyre többen rajonganak érte. Én nagyon megszenvedtem vele, teljesen mást kaptam, mint amire vártam, és sem a történet, sem a stílus nem tudott lekötni, kész kínszenvedés volt végigolvasni, pedig nagyon rákészültem én is. Persze, a sok olvasásnál óhatatlan, hogy ne csússzon be egy-egy rosszabb könyv, de remélem idén több ilyen fiaskóm nem lesz.

Májusra jó lesz majd visszagondolnom, mert bár a munka terén megterhelőek a napok, sok és nagyon jó programom volt. Budapest soha nem pihen, rengeteg jó kulturális rendezvényt lehet találni, a jó idővel meg már a kedve is megjön mindenkinek, hogy szabadtéren töltse az értékes szabadidejét. Ráadásul végre hosszú idő után egy kis szabadságot is be tudtam iktatni, így már nem is tudom hány év távlatából végre eltölthettem egy napot a Balaton környékén és az utolsó héten pedig Németországban, meg Hollandiában szakadhattam ki a hétköznapokból. Sokat kaptam ettől a pár naptól, ilyenkor értékelem mindig azt, hogy milyen szép, színes és változatos helyen élünk mi emberek.
Júniusra is gyülekeznek az IRL programok, meg persze rögtön az elején ott lesz a Könyvhét, amelyen biztos, hogy beszerzek majd egy-két könyvet (ami lehet több is lesz majd magamat ismerve).

A többiek májusa:
PuPilla

2018. május 21., hétfő

Amikor valaminek vége van

Csapody Kinga (szerk.): Szakítós

novellák, életek, könnyek


Minek is lehet vége? Egyszer bizony mindennek. Jelen esetben a Szakítós című fiataloknak szóló novellagyűjteményt olvasva legfőképpen kapcsolatoknak. Szerencsére nem csak a szerelem témaköré csoportosultak a magyar szerzők novellái, mert nagyon jó érzékkel felismerték azt is, hogy a fiatalok a szárnypróbálgatásaik során nem csak a szerelmi kapcsolatok kapcsán hoznak döntést a befejezésről, a lezárásról, hanem bizony előfordul a családdal, szülőfölddel, iskolával és a barátokkal való szakítás is, legyen ez akár átmeneti vagy a rosszabb esetben teljesen végleges.


Amikor megláttam a könyvtárban a Szakítóst, gondolkozás nélkül kihoztam, hiszen a Menő Könyvek Első címet viselő novellafüzérét nagyon szerettem olvasni. Friss volt, üde, élvezetes. Hasonlót vártam el a Szakítóstól is, attól függetlenül, hogy témáját tekintve tudtam, hogy nem pozitív tartalmú novellák várnak majd rám. De bíztam a szerzőkben, akik már az Elsőben is bizonyítottak. Ettől függetlenül sajnos ez a kötet nem ért fel az Elsővel nálam. Pár nagyon jó írást találtam benne, de a legtöbb véleményem szerint nem lett elég érdekes. Volt olyan, amit untam, volt olyan, ami csak úgy átfolyt rajtam, volt ami, nagyon nagy durranás akart lenni, de kicsit nagyobb füstje volt mint a lángja. Ezt leszámítva a megcélzott korosztálynak bátran ajánlom elolvasásra, biztos mindenki meg fogja benne találni azt, amiért érdemes volt elolvasni.

A személyes kedvenceim:

Dragomán György: Soha többé
Az első olyan novella volt a könyvben, amely bemutatta, hogy a szakítás nem csak a szerelem terén következhet be az ember életében. Szerettem az ő írásaiban, hogy van, amelyik csak pár sor vagy éppen alig fél oldal, de abban is minden benne van, amit el lehet mondani a témával kapcsolatban. Erősek voltak ezek egytől egyig.

Kalapos Éva Veronika: Majd hívlak
Az egyik kedvencem lett. Nagyon tetszett, hogy egy fiát egyedül nevelő anyuka szemszögéből látjuk a gyerek és barátnője kapcsolatát és szakítását és hogy ez az anyában milyen régi, fájó dolgokat hozott a felszínre. Plusz külön pont az miatt, ahogy reagált az édesanya a dolgokra.

Király Anikó: A kék zsiráf
A szakítás helyett talán az útkeresés áll a középpontban, illetve a korábbi énünkkel való szakítás. Volt benne családon belüli magány, kitűnni vágyás a szó olyan értelmében, amikor egy fiatal szavak nélkül kiabál, hogy "vegyen már észre valaki". És egy váratlan helyzet, meg egy váratlan ember betoppanása, aki talán elindítja a dolgokat a jó irányba.

Szabó T. Anna: Szakítás és megismerés
Talán a legszebb novella ez volt számomra. A kötet esszenciája lett Szabó T. Anna rövid története. Minden benne van, ami fontos, hogy kivel, mivel lehet szakítani, és hogy ezek hogyan formálják az ember jellemét. 

"Szakítani jó. Kilépsz az ismeretlenbe, és keserves küzdelem után rátalálsz a saját szabadságodra. (...) A szakítás megtanít arra, hogy széthúzd az időt, mint egy függönyt, és a résen beláss a múltba. Vagy a jövőbe. A jelenben állsz, de minden pillanatod múlt, minden pillanatod jövő. A szakítás: lehetőség. Tanulj meg élni vele."

Totth Benedek: Te kedves rohadék...
Lehet úgy írni egy szerelmi háromszögről, hogy mindhárom félnek szorít az olvasó, és nem többször elhasznált klisékkel építkezik az író. Totth Benedek novellája pont ezt bizonyította számomra. Ráadásul drámai helyzetbe tette a szereplőit, a novella végét nyitva hagyva. Tökéletes zárása volt a kötetnek.


Kiadó: Menő Könyvek
Kiadási év: 2018

2018. május 18., péntek

"Mert az élet gyönyörű, ugye?"

Szabó Magda: Álarcosbál


Az egyik szép napsütéses szombaton fogtam magam és elmentem a Petőfi Irodalmi Múzeumba. Három kiállítást néztem végig, amelyből az egyik a Szabó Magda születésének századik évfordulója alkalmából az "Annyi titkom maradt" mottót viselő volt. Bár már olvastam Szabó Magdától, a kiállítást végigjárva, regényről regényre haladva azon gondolkoztam, hogy mennyire találó címet adtak ennek a tárlatnak. Számomra Szabó Magda még mindig nem egy nyitott könyv és azt hiszem soha nem is lesz az. Ugyanakkor nagyon hálás vagyok neki, hogy olyan lányregényekkel örvendeztetett meg minket, olvasókat, mint az Abigél vagy a Születésnap. E kettőt olvastam tőle ebben a kategóriában és ezt is csak felnőtt fejjel, de én ugyanúgy beleszerelmesedtem mindkettőbe, mint ha tinédzserként olvastam volna. A mindennapokkal megtépázott idegeimre most pedig az Álarcosbált vetettem be, és nem is hozhattam volna jobb döntést ennél, hisz beállt a kedvenceim sorába ez a történet is.
 
"Mert az élet gyönyörű, ugye, Endi?
Mikor nincs háború, ugye, gyönyörű élni?
Nézni városokat, hegyeket, fényeket, érezni mindenféle illatot meg az erdők szagát, sétálni, mikor a hó fúj, aztán bemenni a meleg szobába, élvezni a kályha melegét, vagy nyáron beleugrani a folyóba, jó könyveket olvasni, zenét hallgatni, mindenféle értelmes dolgokat csinálni…"


Ha jelzőkkel kellene illetnem az Álarcosbált olyanokat mondanék mint bájos, keserédes, felzaklató, megnyugtató, puha, csendes, elementáris erejű. Fura szavakat dobálok most egymás mellé, de higgyétek el, mindegyik igaz a regényre. Amelynek főhőse a 14 éves Krisztina, aki 1944-ben látta meg a napvilágot és aki soha nem ismerhette meg édesanyját, mert az a háború közepette belehalt a szülésbe. Nagymamája nevelte, egészen addig, amíg a fogságból haza nem tért az édesapja. Ez a kislány 14 éves koráig nem tudta, hogy milyen az anyai szeretet, mindig csak sóvárgott Zsuzsa (az édesanyja) után, akit egy a zongorára állított fényképről ismer csak. Krisztina ugyan szeretetben nő fel, de a két felnőtt, akik a számukra legfontosabb embert vesztették el Zsuzsa halálával, soha nem tudnak kilábalni a gyászukból, a kis család csak csendben elvegetál az évek alatt. Egészen addig, amíg Krisztina új és fiatal, a régi hagyományokkal szakító pedagógust kap osztályfőnökének. Ez a fiatal nő nem tudja, hogy Krisztina passzív és visszahúzódó, osztálytársai társaságát kerülő viselkedésének mi az oka. Ő csak egy kislányt lát, akin változtatni szeretne, de persze az élet a végén a tanárnőnek adja majd a legnagyobb leckét.

"Pedig Nagymama mindig azt mondta, beszélni kell, mert a hallgatásnak egész fészekalja rút fekete kisgyereke születik: a félreértés, a sértődés, a megbántott önérzet, a kétely. Beszélni kell."

Szabó Magda mondatai bár fiatalokhoz szólnak, mégsem vesztenek semmit sem a líraiságukból. Gyönyörűen ír. Úgy facsar rá az ember szívére egy-egy mondatával, hogy hirtelen nagyon uralkodnom kellett reggel a villamoson olvasás közben, hogy ki ne folyjanak a könnyeim a napszemüveg mögül. Lehet, én vagyok érzékenyebb időszakomban, de nem egyszer, nem kétszer éreztem hatalmas gombócot a torkomban. Arra is sokszor gondoltam, hogy az én édesapám is '44-ben született, ő is nagyon korán, pár évesen elvesztette az édesanyját, csak neki soha nem toppant be az életébe egy ilyen pedagógus. Pedagógus és nem tanár. Mert ez a fiatal nő, Éva, igazi nagybetűs pedagógus volt a számomra. Aki nem csak tanít, hanem nevelni, formálni is próbál. Minden kis-és nagydiáknak szívből kívánnék az iskolás évei alatt legalább egy ilyen tanárt, aki így óvja, félti, ugyanakkor határozottan tereli, kibontakozásra, elfogadásra, megértésre, odafigyelésre neveli őket.

"(…) gyereket csak úgy lehet nevelni, ha az ember megtiszteli azzal, hogy komolyan veszi."

Tudom, hogy az Álarcosbál is egy olyan történet lett számomra, amelyhez bátran és nagyon sokszor fogok nyúlni még a jövőben. Tele van csodás gondolatokkal, gyönyörű képekkel, az ember mellkasát szétfeszítő érzelmekkel. Ráadásul Szabó Magda ugyanolyan tehetséggel írt nekem a télről néhány mondatban (vagy ötször elolvastam azt a bekezdést), mint arról, hogy két ember csak a nézésével milyen érzelmet képes kommunikálni a másik felé. És aki nekem azt le tudja írni, hogy mi volt ebben a nézésben úgy, hogy a két jómadarat egymás karjába löktem volna rögtön, attól nekem még sok könyvet kell elolvasnom. Persze a kiállítás végére is ugyanerre a következtetésre jutottam. Nem mondom, hogy minden könyvét egymás után sorra fogom venni, mert szerintem a történeteihez is meg kell érni, de az biztos, hogy az Ókút már itt várja sorát az asztalomon a könyvtárból. Addig pedig azt hiszem, hogy a Születésnapból és az Abigélből is szeretnék majd egy saját példányt az Álarcosbál mellé.


Kiadó: Móra
Kiadási év: 2018

2018. május 13., vasárnap

A csodabogárságon túl

Julie Buxbaum: Hogy folytassam?


A számomra az idei Top könyvekbe biztosan bekerülő Három dolgot mondj után eléggé izgultam az írónő új könyvének elolvasása előtt. Főleg, amikor realizáltam, hogy a téma hasonló: szülő elvesztése, a tragédia feldolgozása és két fiatal kapcsolata, amely talán gyógyírt jelent a veszteségre. De ahogy belekezdtem az aggodalmaim elszálltak, rögtön magával ragadott a regény hangulata és a főszereplők.



Nem hiszem, hogy össze kellene a Hogy folytassam?-ot hasonlítani az előző könyvvel, mert bár a téma egyező, azon belül is tudott kicsit csavarni a történetszálon az írónő és persze a karakterek is teljesen más jellemek. A főszereplőlány Kit, egy balesetben elveszti édesapját, így egyik pillanatról a másikra hatalmasat fordul a világa. Anyukájával kettesben maradnak, és valahogy a veszteség nem hozza őket közelebb, mindketten némán szenvedek, bár úgy tűnik, hogy visszatértek a dolgaik a megszokott kerékvágásba, ez csak a látszat. Talán épp ezért dönt egyik nap Kit úgy a suliban, hogy nem a barátnői mellé ül le, hanem Davidet választja asztaltársául, aki mindig egyedül ül, a fülesével a fülében és egy füzetbe jegyzetelgetve, azt olvasgatva. Kit maga sem gondolta, hogy ez a döntése milyen hatással lesz a saját és a fiú életére, életreszoló változásokat indít el mind bennünk, mind a környezetükben ez a cselekedet.

"Mindig az derül ki, hogy a közhelyek okkal közhelyek. Azért azok, mert igazak, az alábbi pedig minden kétséget kizáróan az: csak az után tudod értékelni azt, amid van, miután elveszítetted."

David számomra az egyik legszerethetőbb karakter. Kit üdítő őszintesége és keresetlen szókimondása miatt kezdi megszeretni a fiút, aki bár tudja, hogy mi történt a lány apukájával, a lányt ugyanúgy kezeli, mint a baleset előtt. Nem lesz zavarban attól, hogy az édesapja haláláról beszéljenek, hogy Kit halállal, elmúlással, fájdalmával kapcsolatos gondolatait meghallgassa vagy azokra reagáljon. Davidnek más okoz problémát: ő az érzelmeket, azok felismerését és azonosítását, a kommunikációt találja nehéznek. Mert ő Aspergeres. És most ez a szindróma adta ennek a könyvnek a sava-borsát. Én bevallom imádtam David fejében lenni, megismerni az ő érzelmeit, amiket maga sem tudott azonosítani, hogy milyen segítséggel igyekszik eligazodni egy amerikai gimnázium néha kegyetlen hierarchiájában, hogy a saját tapasztalataiból mások segítségével és apró rávezetésekkel milyen következtetést tud levonni. Hogy milyen szép lassan engedi be Kitet a saját kis világába, hogy milyen lassan enged pár dologban, és hogy amikor a bátorsága hatására megnyílik ez a fiú, akkor a világ milyen kegyetlen reakciót ad erre. Voltak számomra benne fájdalmas részek, amikor én is úgy összegömbölyödtem volna, mint David, visszahúzódtam volna valami csendes helyre ott belül, ahol azok a gonoszságok már nem fájnak, amit az emberek azért követnek el valaki ellen, mert más, mert nem fedi le a normális kategóriáját. Nagyon sokat gondolkodtam rajta, hogy milyen igazságtalanság az, hogy folyamatosan kategóriákat állítunk fel mi emberek, és aki nem fér bele, nem passzol, az már nem is jó, az már kívülálló, az már nem kell, azt vessük ki magunk közül? Különben is: mi a normális? Mi a szép? Mit jelent, ha valaki okos? Miért kell mindenhez mérce? Miért így éljük az életünket? És ezeknek a mércéknek ez a srác az életének minden egyes percében ki van téve, csak akkor kezdi ezeknek a negatív oldalát még jobban megélni, amikor Kit miatt kibújik a puha, családja szeretetével és támogatásával kibélelt csigaházából. És ugyan ez a regény Kit gyászának, egy szeretett szülő elvesztésének és annak feldolgozásának a története, számomra inkább David és a normalitás / másság kérdéskörének a regénye volt.

"Van egy ismert szólás, amely szerint ha találkoztál egy autistával... találkoztál egy autistával.
Szóval te velem találkoztál.
Éppen velem.
Nem egy diagnózissal."

Julie Buxbaum stílusát nagyon szeretem. Gördülékeny, abszolút érződik, hogy nem túlcifrázni akarja a dolgokat, nem irodalmi magasságokba akarja emelni a témát, hanem hétköznapi módon, érthetően, a fiatalokat megszólítva. Szeretem a humorát, hisz itt is voltak kacagtató pillanatok. Szeretem azt, hogy milyen sok érzelmet képes megmutatni: a sok negatív gondolatot a veszteség kapcsán, a barátságok átalakulását bizonyos élethelyzetekben, két fiatal szép lassan kibontakozó barátságának, kezdődő szerelmének pillanatait, a családban működő kapcsolatokat szülő és gyermek és a testvérek között. Számomra ő egy friss szellő a young adult műfajban, és nagyon örülök hogy rátaláltam, mert kellenek ilyen könyvek is. Ami nemcsak mosolyt csal az ember arcára, mert hogy olyan cuki az egész, hanem néha egy-egy könnycsepp elmorzsolását is kiváltja, mert amiről szól, az nem csupa rózsaszín vattacukor.


Kiadó: Gabo
Kiadási év: 2018
Fordította: Bíró Péter

2018. április 30., hétfő

Áprilisi zárás

Havi zárást írni mindig olyan, mint egy emlékkönyv egy oldalát fellapozni. Összegzés, visszatekintés, beszerzések, olvasások. Szeretem átgondolni mindegyik hónapot ebből a szempontból. Valahogy keretet ad mindegyiknek, valóban le is zárja őket és friss lendülettel indulhatok neki a következőnek.
Tudtam, hogy áprilisban nem fogok nullás hónapot zárni, hisz Könyvfesztivál volt, amire jöttek a jobbnál jobb új megjelenések. Nem akartam magamat keretek közé zárni, rájöttem, hogy tök felesleges azon agyalnom, hogy úristen ennyi könyvet vettem. Ha jól esik, már pedig bizony most mindegyik igazán jól esett, akkor nem verem a fejem a falba, hogy elszabadult a Könyves Szörnyella bennem.

BESZERZÉSEK

Áprilist két előrendelt könyvvel indítottam. Ebből Eleanor Catton A próba című regénye átcsúszott áprilisra, pedig márciusra vártam a megjelenési infók alapján. Szintén előrendeltem Zafón legújabb tégláját, a Lelkek labirintusát. Atyaég, hogy ez mekkora egy monstrum! Picit szomorú vagyok miatta, hogy a nemrég beszerzett új kiadásokhoz sem passzol, mind nagyságban, mind a kemény fedeles volta miatt kilóg a sorozat többi darabjához képest a sorból.



Még a Könyvfeszt előtt, stílusosan április 11-én a Költészet Napján indult a Sztalker csoport POKET automata projektje, amiről szerettem volna külön írni, de már annyian megtették előttem, illetve a POKET csoport infója alapján a félévre szánt készletük két hét alatt elfogyott, hogy úgy gondolom nem kell nekik nagyobb reklám. A lényeg, hogy nekem nagyon bejött ez a projekt, az egész elgondolás, az ami mögötte van és amit el szeretnének érni vele. Természetesen én is kipróbáltam már talán a második napon az egyik automatát és akkor Molnár Ferenc A Pál utcai fiúk kötetével lettem gazdagabb. Vadásztam utána még egy Szerb Antal Utas és holdvilágot is, mert pechemre (vagy sem) elég közel mozgok pár automatához, így a kísértés könnyen elkap. Ezt majd a nyár során tervezem is újraolvasni (hogyan nyaraljunk könyveken keresztül 1. "áldozat").

És akkor jött a Könyvfeszt, amely most nagyon jól sikerült. Munkát tekintve kemény hónap van a hátam mögött, abszolút az tartotta bennem a lelket, hogy pénteken könyves buli van. A lányokkal nagyon jó péntek délutánt töltöttünk kint együtt, felváltva beszéltük rá egymást könyvekre. Vasárnap is tettem egy kört még egy barátnőmmel, de akkor én már csak ajándék könyveket vettem. Végül három tervezett beszerzésem lett: a 21. Század Kiadó KULT könyvei közül Naomi Alderman A hatalom kötete és Jim Crace Az utolsó aratása jött velem. Gyönyörű kiadványok, szokás szerint, de ezek tényleg messzemenően a legjobbak minőségben. Sikerült Heather Morris Az auschwitzi tetováló című elbeszélését Anetten keresztül kedvezményesen megvennem az Animus standjánál, ahol a legjobb hírt kaptam: Könyvhétre érkezik Backman Mi vagyunk a medvék című könyvének a folytatása. Majdnem örömtáncot lejtettem ennek hallatán, szóval már a Könyvhétre is bőszen tervezek. És akkor a kisördögök rábeszéltek még egy könyvre, Lugosi Viktória Ajvéjét vettem meg nagyon szép új kiadásban a Parktól.



Szóval 8 könyv a mérleg, amit ha elfektetek akkor végtelen, mint az én várólistám. De sebaj, szép lassan sorra fog kerülni mindegyik szépség.

OLVASÁSOK

Meglepő, de akármennyire húzós volt április egész szép számú olvasás van a hátam mögött, összesen 7.

  1. Marceline-Loridan Ivens: És te nem jöttél vissza - felemás érzéseket keltett bennem, mert a téma fontos, de a kivitelezés valahogy nem volt az igazi számomra.
  2. Kováts Kriszta-Nyáry Krisztián: Játékok és szerelmek - nagyon szerettem olvasni, tetszett a koncepció, a szép igényes kötet fényképekkel és dalokkal illusztrálva.
  3. Timothy Snyder: A zsarnokságról - kemény, nagyon kemény könyv volt számomra és sajnos nagyon is aktuális. Remélem, hogy sokan olvassák majd, mert fontos üzenetek, gondolatok találhatóak benne.
  4. Jennifer Niven: Veled teljes a világ -  leszívott agy állapotában a legjobb jó ifjúság könyveket olvasni, legalábbis nekem nagyon jól esik. Bár nem volt tökéletes könyv, vannak hibái, mégis szerettem.
  5. Alice Hoffman: The Ice Queen - szerettem volna a várólista-csökkentéssel is haladni, és Hoffmannal nem lehet mellényúlni. Szerencsére most is jól választottam, ízig-vérig hoffmani regény volt ez is, keserédes, szerelmes, érzelmes.
  6. Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk - terveztem régóta újraolvasni, a POKET zsebkönyvek miatt itt volt rá a legjobb alkalom és sokkal jobban tetszett, mint amikor kötelezőként olvastam. Azt hiszem most értettem meg igazán miről is szól ez a könyv.
  7. Lugosi Viktória: Ajvé - amire rábeszéltek a kisördögök, és amiről olvasás közben mindenki azt mondta, aki már olvasta, hogy mennyire szerette. Én egy picit mást vártam, sokkal humorosabb történetet, mert számomra ez egy nagyon szomorú könyv lett, még ha voltak benne különösen vicces jelenetek is. Ettől függetlenül közel került hozzám a könyv és az írónő többi könyvére is nagyon kíváncsi lettem.
Májusra sok-sok olvasást tervezek, illetve a posztok terén is szeretném behozni az elmaradásomat. Nagyon örülök, hogy áprilissal a jó idő is beköszöntött, egyre többet ülök ki én is a szabadba olvasni, úgyhogy a potenciális, általam kipróbált kávézókról is készülnek már újabb bejegyzések.

A többiek áprilisa:

2018. április 15., vasárnap

Csak néhány igazán emberi történet

Pár évvel ezelőtt kezdtem megismerkedni Nyáry Krisztián könyveivel. Szokássá vált, hogy karácsonyra egy-egy kötet ott lapul tőle a fa alatt és kimondottan jól passzol ezek olvasása számomra az ünnepek alatti időszak, illetve a lassan csordogáló téli szürke esték eltöltésére. Idén úgy alakult, hogy egymáshoz időben elég közel olvastam tőle két történetet, és még így sem tudom megunni, hisz fontos emberi történeteket ismertem meg általuk.


A másodjára olvasott könyv a könyvtárból került hozzám, ott is a sikerkönyvek polcán akadtam rá. Ez bár sokkal vékonyabb és kisebb kötet, mint amit eddig megszoktunk Nyáry Krisztiántól és sokkal "vidámabb" is, mégis ugyanolyan érdekes volt számomra, mint a korábban olvasottak. A Játékok és szerelmek - történetek és dalok nagyon érdekes alapkoncepcióval dolgozott. Játékok köré szőtte az író a történeteit, összesen 13-at és bár lehet, hogy maga a játék nem konkrétan kerül elő a történetben, mégis valahogy illik hozzá. Ráadásul mindegyikhez született egy-egy dal, amelynek a szövegét a fejezet kezdetén olvashatjuk is, továbbá a kiadványhoz készült CD-n meg is hallgathatjuk a Kováts Kriszta Kvintett előadásában.

Nekem nagyon bejött ez a felállás és most is találtam a 13 történet között szívemnek kedveset. Érdeklődve olvastam a Kártya fejezetben, hogy ifj. Johann Strauss a kártya útján került barátságba Liszt Ferenccel, vagy hogy Jókai Mór milyen jó játékos volt tarokkban. Hangosan nevettem fel az Álarcosbál fejezetnél - amely pornográf költeményeiről hírhedtté vált Lőwy Árpádot mutatja be, aki valójában prof. Réthy László akadémikus volt - amikor a szexuális aktus száz különböző nevét rímbe foglaló költeményét olvastam. De azt hiszem igazi kedvencem a Pingpong történet lett, amelyben a címtől eltérően Komjádi Bélát és a vízilabdát állítja központba. Az 1924-es olimpián az angolokkal kerültünk össze, akikkel szemben a szépen kidolgozott és sportszerű taktikánk nem vezetett célra (bokszmeccs zajlott a víz alatt), úgyhogy a magyar csapat felvette a kesztyűt és a végsőkig küzdött, ahogy Komi bácsi utasította őket: "Adjatok nekik, mintha otthon, a grundon lennétek!" De a Capitaly fejezet is nagy meglepetést okozott: nem is sejtettem, hogy Széchenyi István egy nő szerelméért mennyi mindent megtett (amiből igazából az ország profitált) és hány évet várt a nőre, hogy aztán az MTA címerébe is bekerüljön az iránta érzett olthatatlan rajongása.

Kiadó: Corvina
Kiadási év: 2017


A másik kötet, amit olvastam az Igazi hősök volt, amely nem volt ennyire játékos és szerelmes, hanem nagyon sokszor fájdalmas, szomorú, ugyanakkor felemelő és irányt mutató történetek csokra. Azért is szerettem ezt a 33 magyar hősről szóló válogatást, mert olyan embereket ismerhettem meg belőle, akikről eddig vagy nem tudtam semmit sem, vagy csak halvány tudásom volt és az sem a hősies oldaláról szólt. Szerettem, hogy itt is volt egy koncepció, hiszen a válogatás merített a teljesítmény, a tudomány hőseiből, csakúgy mint a katonahősökből, az építő hősökből vagy a vagyon hőseiből. De megismerhetünk belőle a művészethez, a tanításhoz és gondoskodáshoz, illetve a joghoz, az erkölcshöz és az emberek mentéséhez tartozó hősies embereket is. Így átfogó is lett számomra ez a kötet, elég sok területről merített a kötet szerzője. Bár voltak számomra kevésbé érdekesebb részek, mégis mindegyikben megtaláltam azt a hősies küzdelmet, erőfeszítést, ami miatt Nyáry Krisztián beválogatta az adott személyt. Ugyan e kötetnek az olvasása majdnem két hónapig tartott, ez nem jelenti azt, hogy nem volt érdekes. Csak ezek pont nem azok a könyvek, amelyeken át lehet rohanni, ezeket apránként adagolva lehet emészteni. Mint ahogy fentebb írtam nagyon sok szomorú emberi sors köszön vissza az oldalakon, sokszor a magyar történelem zavaros éveibe, háborús éveibe térünk vissza (hiába, ezekben az időszakokban születnek szerintem sajnos az igazi hősök) és ami számomra még szomorúbbá tette egyik-másik történetet, hogy úgy érzem, nem tanulunk a korábbi hibákból, futjuk ugyanazokat a köröket.

Itt is voltak kedvenceim, úgy egészében az egész sportos fejezetet nagy élvezettel olvastam, akár Halassy Olivér, akár Papp László, vagy épp Elek Ilona története valóban példaértékű. Ugyanennyire került hozzám közel Semmelweis Ignác, az anyák megmentőjének harca, vagy Ganz Ábrahám, a magyar ipar hősének élete. Nőként Hugonnai Vilma, az első magyar diplomás nő előtt hatalmas kalapemeléssel tisztelgek, mi, a 21. századi nők talán nem is sejtjük, hogy micsoda harcokat kellett elődeinknek megvívniuk, hogy odáig eljuthassunk, ahol ma vagyunk. Az erkölcs hőseiből Sárközi Mártát emelném ki, illetve a kötet záró története, Ocskay László, avagy a magyar Schindler is igazán megérdemelten kapott helyet a 33 elbeszélés között. Csak ajánlani tudom az Igazi hősöket is, jó lenne nem elfelejteni mindazt, amiért már egyszer ezek az emberek megharcoltak!

Kiadó: Corvina
Kiadási év: 2014

2018. április 13., péntek

A rövid könyvekben is van erő

A márciusi nagy könyvtáras dőzsölésem eredményeképpen sikerült két olyan könyvet is kivennem, amiket már a megjelentetésük bejelentésekor a képzeletbeli "kötelező" listámra pakoltam. Mindkettőt a XXI. Század Kiadó hozta el a magyar olvasóknak, mindkettő elég rövid, gyorsan olvasható, ugyanakkor erőteljes művek, csak más-más szempont miatt, pedig a történelem valahol mégis összekapcsolja a kettőt.

Marceline Loridan-Ivens: És te nem jöttél vissza

Ez a kis könyv alakban megjelentetett levél elég vegyes visszhangot kapott az olvasóktól. Meg tudom érteni mindkét tábort, én sem voltam maradéktalanul elégedett, ugyanakkor fontos a téma. Marceline közel 90 évesen ül le egy levelet írni édesapjának, akivel együtt deportálták őt 1944-ben Franciaországból. A lány akkor csupán csak 16 éves volt, ő Birkenauba került, míg édesapját Auschwitzba vitték. Fogságuk ideje alatt a szerencsének köszönhetően csupán kétszer látták egymást, a második gyors ölelés után az édesapának többet már nem tartogatott az élet. Aki mintha tudta volna, hogy milyen sors vár rá, mert a deportálásukkor ezzel a mondattal vált el a lányától: "Neked talán sikerül, mert fiatal vagy, én nem fogok visszatérni." Igen, Marceline-nek sikerült, de ezt soha, hosszú élete egyetlen percében sem tudta feldolgozni, sem megbocsátani magának a lány. Az egész levél, amit az apjához intéz számomra egyetlen hatalmas bocsánatkérés, amiért ő életben maradt, egy vezeklés, hogy nélküle folytatta az életét és egy próbálkozás arra, hogy lassan az élete vége felé feldolgozza azt, amit soha sem lehet feldolgozni. Témáját tekintve pont ezért tartom nagyon fontos könyvnek, mert ezekről a sorsokról, a történelem eme sötét időszakáról soha nem szabadna megfeledkeznünk. 

Mindemellett megértem azok véleményét is, akik nem szerették túlságosan ezt a történetet, hiszen nekem is voltak vele problémáim. Levélként számomra túl intim betekintést nyújtott Marceline gondolataiba, valahogy szívesebben láttam volna ezt egy múzeumban egy üvegbura alatt, mint ilyen típusú nyomtatásban. Illetve a stílusát tekintve csapongó volt, bár ez egy 86 éves embernél talán érthető, meg gondolom a sorok csak úgy jöttek magától és nem arra gondolt Marceline, hogy ez szerkezetileg is megfelelő legyen, az olvasó számára minden történés érthető legyen. Regényként kibontva, az alaptörténetet "felhasználva" szerintem sokkal nagyobbat ütött volna minden olvasónál és talán a fanyalgók tábora is kevesebb lenne. Mégis, örülök, hogy sikerült elolvasnom.

" Nyolcvanhat éves vagyok, kétszer annyi, mint te a halálod idején. Öreg hölgy ma már. Nem félek a haláltól, nincs bennem rettegés. Nem hiszek Istenben, sem abban, hogy a halál után még lenne valamit. Egyik vagyok annak a százhatvan embernek, aki még él a két és félezer visszatérőből. (...) Bár tudnák az emberek, mindannyian, hogy a tábor számunkra nem ért véget. Ott van a gondolatainkban mindhalálig."


Timothy Snyder: A zsarnokságról
Húsz lecke a huszadik századból

Igen kemény könyvről van szó. Már a borítón feltűnő vörös ökölnek van egy olyan hangulata, amitől az embernek rögtön görcsbe ugrik a gyomra, hát még ha szép lassan elolvassa Timothy Snyder (aki a Yale Egyetem történészprofesszora) 20 pontját. A választások hétvégéjén olvastam, ráadásul előkerül benne Magyarország neve is, így a görcs a gyomromban csak egyre nagyobb lett. Azóta sem tűnt el. A könyv üzenetét számomra talán a Guardian véleménye mondja el a legjobban: "A zsarnokságról tökéletes összefoglalása mindannak, amit meg kellett volna tanulnunk az elmúlt századból, de úgy tűnik elfelejtettük." 


Természetesen az író amerikai volta miatt sokszor a Trump megválasztása óta eltelt időszakból hoz példát, de minden egyes alkalommal sajnos van visszautalás Hitlerre, az akkori Németországra, meg arra a világégésre, amin akkor keresztülment az emberiség. Tényleg azt éreztem olvasás közben, hogy soha nem tanulunk a hibáinkból. Félelmetes könyv, mert ez már megint nem csak a múltról szól. Snyder 20 intelmet, tanácsot állít fel, amelyhez példákat hoz a múlt és jelen eseményeiből. A demokrácia védelmében fontosnak találja többek között az intézmények megvédését, a szakmai etika betartását, az anyanyelv szeretetét, az utánajárást a dolgoknak (ne higgy el semmit, csak azért, mert írtak róla), a magánélet megőrzését, a jó ügyek támogatását, a higgadtnak maradást, a hazaszeretetet és a bátorságot. Bár csekély 170 oldal az egész, mégis, az egyik legsúlyosabb könyv ez, amit mostanában olvastam. Remélem, minél több emberhez el fog jutni.

"A zsarnokság és az ellenállás harcának egyik regényét, J. K. Rowling Harry Potter és a Halál ereklyéi című könyvét amerikai fiatalok milliói ismerik – ha magad, barátaid vagy gyerekeid elsőre nem ilyen szemszögből olvastátok a könyvet, érdemes újraolvasni."


2018. április 11., szerda

Versekről - színházi és könyves élményem

Mikor máskor írnék egy verseskötetről és egy verses színházi előadásról, ha nem április 11-én, a költészet napján, József Attila születésnapján.

Nagyon-nagyon régen nem olvastam már verset. Ha olvasok is, akkor az mostanság inkább könnyedebb történeteket jelent, a versolvasáshoz szerintem teljesen más állapot kell mint egy zaklatott munkanap utáni zombi-lét. Viszont márciusban olyan pozitív kultúrsokk ért, ami visszavezetett ahhoz, hogy igenis van igényem a versek olvasására is. Voltam olyan szerencsés, hogy pont a születésnapomon megnézhettem az Örkény István Színház nagy sikerű darabját, az Anyám tyúkját, amelyben 2 felvonáson keresztül a színészek csak és kizárólag magyar verseket szavalnak. Ismerőseim, akik már látták a darabot, olyan lelkesen beszéltek róla, hogy hatalmas várakozásokkal ültem be a nézőtérre és mondhatom, nem csalódtam, hanem én is beállok a rajongói táborba. Közel 100 vers hangzik el az Örkény egész társulatának tolmácsolásában és én így még verseket nem hallottam szavalni. A Szózat például az a kötelező volt, amit ugyan mindannyian tudunk, de iskolában amolyan egysíkú darálósan mond fel mindenki. Itt Csuja Imre előadásában majdnem megkönnyeztem. Hatalmasat alakított két versben is Für Anikó: József Attila Altatóját úgy tolmácsolta nekünk, hogy már sajnáltam szegény Balázst, aki nem akar aludni és az anyukát is, majd Arany János Fülemüléjének hallgatása során (amit Kerekes Évával együtt szavalt a színésznő) végig azon gondolkodtam, hogy semmit nem változik a világunk. De hasonló dermedtséget éreztem A walesi bárdok hallgatása közben is, illetve Radnóti Miklós Erőltetett menete után is, akkor én már tényleg nem tudtam visszatartani azt a bizonyos könnycseppet. Persze az előadás alatt magamban nagyon sok verset szavaltam én is a színészekkel és eszembe jutottak az irodalomórák is, amikor azt mondta a tanárnőnk, hogy azért kell ennyi verset megtanulnunk, hogy legyen miből felejtenünk. Azt gondolom, ha egy ilyen előadás már akkor létezett volna, én bizony menthetetlenül a versek szerelmese lettem volna tinédzserként. Miután lehullt a függöny, elhatároztam, hogy igyekszem időről időre verseskötet is beiktatni, ezek is fontos részei a kultúránknak és sajnos nagyon sok közülük a mai napig egy cseppet sem vesztett a mondanivalójából.


A múltkori könyvtári elszabadulásomkor sikerült is a fogadalmamnak megfelelően találnom egy érdekesnek tűnő verseskötetet. A Tilos az Á Könyvek kiadásában Péczely Dóra szerkesztésével a Szívlapát című antológiát hoztam ki. Nagyon tetszett a kis kompakt mérete, meg hogy a fülszöveg szerint "a versolvasás olyan, mint válogatni egy végtelen nagy ruhatárban", szerintem ez egy abszolút helytálló hasonlat. A kötetben 85 kortárs költő 150 verse kapott helyet. Ami miatt közel került a szívemhez ez a kis válogatás az főleg annak köszönhető, hogy egyrészt jópofa illusztrációkkal volt ellátva (Dániel András munkája), másrészt élvezetes volt a szerkezete. Öt ciklusra tagolódtak a versek, amelyből az első a szerelem témáját járta körül, majd másodikként a születés, elmúlás került terítékre. Aztán a harmadik ciklus a létről, létezésről elmélkedő verseket foglalta csokorba, a negyedik magáról a művészetről szólt és a kötetet ötödikként a történelmi, közéleti téma zárta a sort.
Természetesen lettek a szívemnek nagyon kedves versek, bár nem olyan sok, mint amire én számítottam. Lehet, hogy picit poros a radarom a versek terén és a kortársakat kevésbé tartom fogyaszthatónak, de azért volt olyan, ahol vonogattam a szemöldököm, hogy ez valóban vers? Persze, miért ne lehetne az, csak engem nem talált el az a Szívlapát. De hogy a kedvenceimről is meséljek, őket imádtam a legjobban:

- Varró Dániel: [De mit vesződöm én ...]
- Havasi Attila: Húsz év múlva
- Szabó T. Anna: A csoda
- Tóth Krisztina: Dosszié

A legkedvesebb pedig ez lett:

László Noémi: Kirakat

Nem szeretni – azt hogyan lehet.
Lebontani a féltett perceket,
miközben vissza és előre hat
a mindentakarás: a kirakat
bezúzott üvegét képzelem el,
középen gyűrött papiros hever,
szeretlek – villog rajta a jövő –
és ami átvitte az üvegen: a kő.

Ezután hogyan mondjam el: szeretlek?
Úgy gondolom, mindenki retteg
kőtől, papírtól, üvegtörmeléktől,
a bűvös szóra megdermed a légkör,
az összes áramlat rendre lefagy.
Mert ha szeretlek, mindenem te vagy,
s lennék örökké én is mindened,
bár sokkal hamarabb kiismered,

akárcsak én, és rádöbbenünk: semmi;
és ezt a semmit kell híven szeretni.
És ezt a semmit öltöztetjük át,
mint jobb sorsot megért próbababát,
újabb és újabb látványterv szerint,
de évről évre silányabb a szint,
pont, mint enyém most, éppen ennyire.
Bukunk a semmire.

2018. április 4., szerda

Márciusi könyves zárás

Akármennyire is márciusi lány vagyok a születésnapomat tekintve valahogy soha nem volt túl kiegyensúlyozott a kapcsolatom ezzel a hónappal. Most sem volt ezt másként, volt fent és lent egyaránt, szóval örülök, hogy áprilisba léptünk, hogy ma élvezhettem azt, hogy süt a nap, hogy kellemesen meleg volt a vékonyabb kabát, hogy este nem sötétben érek haza, szóval, hogy lassan tavaszodik. Hajrá, hajrá, kell ez a kis D-vitamin már!

BESZERZÉSEK

A könyvek terén szép, kiegyensúlyozott időszak volt ez a pár hét. Nem szálltam el nagyon a beszerzésekkel, csupán két könyvet vettem magamnak, bár ez lett volna még több is, ha az előrendelt Eleanor Catton nem tolódott volna át áprilisra (így a jövő hónap ígérem B-R-U-T-Á-L-I-S lesz!). Szóval nőnap alkalmával megleptem magam Elena Ferrante Nő a sötétben kisregényével (nagyon jó választás volt ám), illetve hónap végén befutott végre az új kiadású Ötnegyed narancs is Joanne Harristől. Ez utóbbit már olvastam, nem voltam oda érte, így egyrészt most szeretném majd újrázni, másrészt kellett a Harris-gyűjteményembe, mert ez még nem volt meg. A harmadik könyvet szintén könyvmoly barátnőmtől kaptam, ő Jennie Melamed Lányok csöndje c. regényével lepett meg. El is olvastam már, sajnos én nem rajongok érte úgy, mint a legtöbben, de majd jön róla poszt és kifejtem mi is volt a problémám.



OLVASÁSOK

Visszatért a régi ritmusom, ami nem biztos, hogy így marad, de márciusban 8 könyvet olvastam el. Sikerült befejeznem Az igazság és más hazugságokat (vcs-s könyv), Rose Tremaintől a Gustav-szonátát, majd rávetettem magam a friss Ferrantémra, a Nő a sötétbenre. Aztán elkapott a könyvtári láz: hatalmas habzsolásba kezdtem, rengeteg könyvet vettem ki és volt amiért oda-vissza vagyok. Ilyen pl. Tittel Kinga Mesélő Budapestje. De könyvtárból olvastam egy verseskötetet, a Szívlapátot is. Illetve szintén ebből a forrásból kerítettem sorra Fredrick Backman rövidkéjét, A hazafelé vezető út minden reggel egyre hosszabbat. Közben befejeztem a lassan két hónapja olvasott Igazi hősöket Nyáry Krisztiántól, ami egy vcs-s darab volt. Utolsóként pedig a Lányok csöndjét köszönhetem márciusnak.

A blogon is igyekeztem aktívabb lenni, szeretném ha ez a lendület kitartana jó sokáig. Van már pár kávézós hely, amit szeretnék nektek a megszokott kereten belül bemutatni. Plusz a könyvtári dőzsölés eredményeképpen vár rám néhány jónak ígérkező olvasmány és ugye azt már említenem sem kell, hogy az április a Könyvfesztivál hónapja, amikor a könyvimádók kirúgnak a hámból egy kicsikét (vagy nagyon?).

Viszlát március! Voltak jó pillanataid (könyvek, három csodálatos színházi élmény, sok jó kávé és a barátokkal közös percek, beszélgetések, levelezések), meg voltak kevésbé jók (bár jó élmény volt a szülinapom, mert sokan tették azzá, mégis nehezen éltem meg most ez a kort), illetve volt rossz részed is (életem legpocsékabb húsvétja - betegség a köbön, ami az egész családot leterítette), szóval nem sajnálok búcsúzni tőled. Április, téged pedig Isten hozott!

A többiek is meséltek a márciusukról:
Nita 
PuPilla

2018. március 25., vasárnap

Anya! Anya? Anya.

Elena Ferrante: Nő a sötétben


Azt hiszem a 4. elolvasott Ferrante könyv után már meg sem kell lepődnöm, hogy megint egy lelki mélyrepülésbe, a nő lélek rejtelmeibe való pokoli kemény alászállásra vitt el engem az írónő. A Nő a sötében számomra az anyaság, az anyává válás regénye volt. Érdekes volt úgy olvasnom, hogy én magam nem vagyok édesanya, de még érdekesebb volt úgy, hogy a barátnőim legnagyobb része már az, és akik a legközelebb állnak hozzám, azok bizony kendőzetlenül beavatnak az anyaság érzésébe, annak jó és rossz oldalával együtt. Pont olyan volt a regény főhősének, Lédának az elbeszélése, mintha a barátnőim meséltek volna egy nyaralás alatt.



Érdekes közeget választott Ferrante Léda anyasággal kapcsolatos gondolataiba, életének eme meghatározó szegmensébe való betekintésre. A 48 éves nő miután gyermekei már kirepültek otthonról egyedül indul nyaralni és a tengerparton felfigyel egy fiatal anyukára és kislányára, akik között szeretetteljes és gyöngéd anya-lánya kapcsolatot lát. Ez a fiatal anyuka indítja el benne a visszaemlékezések sorát arról, hogy milyen volt, amikor ő anyává lett az első alkalommal, akkor mennyire akarta azt, majd milyen volt a második gyermekvárás. Aztán a visszaemlékezések során bepillantást nyerhetünk a fiatal Léda két kislányával való kapcsolatába, abba, hogy milyen érzés volt neki beleszokni az anyai létbe. De azt is elmeséli nekünk, hogy miért hagyta ott a későbbiekben egy rövidebb-hosszabb időre a két lányt és mi volt az, ami miatt végül visszatért a gyerekeihez.

"Akkoriban úgy éreztem, megfulladok, és már magamat élem fel."

Számomra ennek a könyvnek a főszereplője Léda volt. És bár a könyv jó részt a fiatal anyukával, Ninával és annak hatalmas és hangos olasz családjával is foglalkozik, számomra mégsem ők voltak az érdekesek. Hisz Léda két felnőtt gyermek mellett már évek óta anya, rengeteg hullámhegyet és völgyet megjárt már a gyermekeivel. Szerettem a kendőzetlen szókimondását, hogy nem szépített meg semmit sem, bár minek is szépítsen az ember saját maga előtt? 
Nagyra becsülöm az anyákat, hihetetlen dolgot visznek ők végbe: egy rájuk (és jó esetben a másik szülőre is) bízott kis embert nevelnek, óvnak, védenek, terelnek a felnőtté válás útján éveken keresztül. Ugyanakkor ez egy olyan lét, amire nem lehet felkészülni. Bármennyire is vágyik rá a nő, hogy anyává legyen, senki nem tudja az első alkalommal, hogy mit vállal. Ezt láttam visszaköszönni sokszor Nina és Léda tétova beszélgetésein, hogy maga Nina sem tudta mi vár rá ilyen fiatalon egy kislánnyal és egy igazi olasz családdal az oldalán. Illetve azok a barátnőim, akik őszintén beszélnek erről a témáról ők is ezt mondják: sem az anyai érzés nem érkezik meg rögtön minden szülés után, sem nem fenékig tejfel az élet a gyerekkel, és semmi nem lesz már ugyanolyan a nő és a férfi életében, mint amilyen előtte volt. Ráadásul Léda meghozott egy olyan döntést, amely miatt elítélte mindenki: volt egy pont az életében, amikor megfojtotta az anyaság és azt érezte, hogy ki kell törnie ebből, újra azzá a Lédává kell válnia, aki a lányai nélkül is értékes ember volt, akinek karrierje volt, akit a gyerekproblémák mellett a világ dolgai is érdekeltek. Döntött. Lépett. Kilépett. Majd valamikor visszalépett. És nem éreztem úgy a visszaemlékezéseit olvasva, hogy 48 éves fejjel, egy ilyen eseménnyel a háta mögött másképp döntene.

"Milyen botorság azt képzelni, hogy megnyílhatunk a gyermekeinknek, mielőtt betöltik az ötvenedik évüket. Hogy elvárjuk tőlük, hogy személyiségnek, ne pedig szolgáltatásnak tekintsenek minket."

Nagyon szeretem Ferrante könyveit. Őszinték. Kemények. Valóságosak. Életszagúak. És nagyon, nagyon mélyre ásnak, még akkor is ha ezt olvasás közben nem biztos, hogy érezzük. Majd ha becsukjuk a könyvet a történet végére érve, akkor kell szabad teret adni a gondolatainknak, mert azok jönnek majd, hisz Ferrante szavaira, szereplőire nem lehet nem reagálni. Vagy megértéssel, vagy távolságtartással, de szerintem sokan magukra, magunkra ismerünk, ha csak egy-egy kis részletben, egy-egy villanásban, egy gondolatban, de akkor is. Tudom, hogy lesz olyan barátnőm, akinek a kezébe nyomom majd, hogy levegyem a válláról azt a terhet, amikor a kevésbé rózsaszín gyermeknevelős gondolatai miatt rossz anyának érzi magát. Nem az, egyszerűen csak ember, emberi érzésekkel.

"A legnehezebben azok a dolgok oszthatók meg, amelyeket mi magunk sem értünk."

Kiadó: Park
Kiadási év: 2018
Fordította: Balkó Ágnes

2018. március 20., kedd

A barátság dallamai

Rose Tremain: Gustav-szonáta


Rose Tremain neve nem volt ismeretlen számomra, olvastam korábban tőle a Színaranyt. Valahogy azóta elkönyveltem őt egy egykönyves szerzőnek, és nem is hibázhattam volna ennél nagyobbat. A saját tudatlanságomat mutatja, hogy most szembesültem vele mennyi könyve jelent már meg, csak hozzánk nem jutottak el ezek (még). A XXI. Század Kiadó ezen próbált változtatni azzal, hogy elhozta nekünk a Gustav-szonátát, amelyre már a kezdetektől fentem a fogam. Beismerem, hogy elsőként a borítója fogott meg: gyönyörű pasztell színek jelennek meg a rajta és a két kis srác meg egy igazán idilli barátságot testesít meg számomra ezzel a csendes egymás melletti ücsörgéssel. De az igazi kellemes és maradandó élményt természetesen a lapok között kibontakozó történettől kaptam.

"Gustav Perle ötéves korában egyetlen dologban volt biztos: hogy szereti a mamáját."



A történet három egymástól jól elkülöníthető részre oszlik. Az elsőben megismerjük az ötéves Gustav Perlét, aki rajongásig szereti a Muttiját, hisz nincs is neki mása a világon, mint az édesanyja. Az anya nem viszonozza kisfia érzéseit, ezért Gustav fiatal kora ellenére sokkal érettebb gyermek, ráadásul nagy szegénységben, majdhogynem nélkülözésben nevelkedik. Élete akkor vesz egy picivel boldogabb irányt, amikor az óvodában rábízzák egy gazdag és a háború elől Svájcba menekült zsidó család fiát, Antont. A két gyerek nem is lehetne különbözőbb egymástól, mégis erős szálak fűzik majd össze őket egy életen át: barátok lesznek. Antonról nagyon korán kiderül, hogy tehetséges zongorista, szerető családban, jólétben nevelkedik. Eközben Gustav édesanyja minden óhaját, rezdülését lesi, próbál neki mindenben megfelelni, de általában csak panaszszavakat kap válaszul, sőt anyja Antonnal való barátságát sem nézi jó szemmel. De a két gyerek nem adja meg magát a körülmények nyomásának.

A második részben - számomra ez volt a legélvezetesebb - egy éles ugrással visszarepülünk a II. világháború előtti Svájcba, ahol megismerjük Gustav szüleinek történetét. Fény derül arra, hogy ismerkedtek meg és szerettek egymásba ők ketten, megtudjuk, hogy milyen lett a házasságuk a háború árnyékában és persze azt is, hogy Gustav anyja miért lett ilyen kemény a fiával, miért nem bírja elviselni a zsidókat. De legfőképpen megismerjük Gustav apját, Erich Perlét, aki még a fia születése előtt meghalt és akiből a fiának csak egy fénykép jutott. Erichet az élet, de legfőképp a háború nagyon kemény döntés elé állította, aminek következtében nemcsak ő maga, hanem családja, illetve a hozzá közel álló emberek is meg kellett, hogy fizessenek.

A harmadik részben az immár középkorú Gustav történetét követhetjük nyomon, akinek barátsága Antonnal még mindig tart. Ahogy a két férfi útkeresése is: bár Gustav sikeres üzletemberré, egy kis szálloda tulajdonosává nőtte ki magát, Anton pedig zongoratanár lett, egyikük sem igazán elégedett az életével. Felnőttek ugyan, de még mindig a régi gyermeki álmokat dédelgetik magukban. Anton még mindig a híressé válás után áhítozik, nem bírja elfogadni, hogy az élet csak ennyit adott neki, Gustav pedig még mindig az anyjának igyekszik megfelelni és természetesen támaszként ott áll a barátja mellett minden alkalommal. Aztán egy nap Gustav lehetőséget kap az apja történetének és titokzatos halálának megismerésére, amely új fejezetet nyit a férfi életében.



Bár a fülszöveg szerint ez a könyv a barátság története, szerintem sokkal több annál. Egy férfi története, egy férfié, aki gyerekkora óta minden hozzá közelállón csak segíteni szeretne. Aki elnyomja az érzéseit, hisz az anyukája ezt tanította neki, mert egy férfi nem sír soha. Egy férfié, aki nem láthatott igazi férfi és apa képet maga előtt miközben felnőtt és egy férfié, aki számára az egyik legfontosabb személy az életében a barátja, Anton. Ugyanakkor ennek a férfinak a története nagyban összefonódik az apja történetével, amiről csak felnőtt fejjel szerez tudomást. Gustav apja számomra a regény egyik kulcskaraktere és legösszetettebb szereplője lett. Erkölcsileg egyaránt megtesz jó dolgokat, amelyekért a háborús időben elítélni szerintem senkit sem lehet, és amellyel rengeteg ember életét menti meg. Ugyanakkor a saját családjában nem tud boldogságra lelni és itt az erkölcsisége erőteljesen megkérdőjelezhető. Én nagyon sajnáltam Erichet, nem jó emberrel találkozott össze és a sors nem adta meg a lehetőséget, hogy ezen változtasson.

"Mégis nagyon gyakran gondolt a gyerekkorára. Az emlékek olyan mély és végtelen szomorúságot ébresztettek benne, mintha semmilyen jövőben szomorúság nem érinthetné így többé. A saját láthatatlanságáról alkotott elképzelése köré szürke alkonyként szállt le a bánata, amely körülvette Gustavot, aki igyekezett a fény felé törni, hogy a Muttija jobban lássa. De ő sosem látta igazán. Félig vak maradt a fia valódi énjét illetően."

Ha pedig újra csak a barátsághoz kanyarodunk vissza számomra megint az lett ennek a szomorkás, keserédes hangulatú történetnek a tanulsága, hogy bizony a barátságban sem egyenlőek a felek érzelmi szempontból. A mérleg nyelve állandóan elbillen valaki felé, valaki mindig többet, nagyobb energiát fektet bele ebbe a kapcsolatba. Itt úgy éreztem, hogy Gustav az, aki folyton ad, aki folyton védi, támogatja, tereli az úton a barátját és Anton ezt pedig kihasználja. Aztán a regény végén megint ezt éreztem, de megszületik a Gustav-szonáta, ami minden köszönömnél többet ér, ezzel egyenlített számomra Anton.

Ami nekem szintén hozzáadott egy kis pluszt a történet finomságához és érdekességéhez az a helyszín, Svájc volt. Szeretem, amikor a történelem legnagyobb világégését nem a már megszokott jó-és-a-rossz párharcában tálalják. Így Svájc szerepe, a semlegességre törekvése üdítő színfolt volt. Illetve az, ahogy ennek a magját már nagyon kicsiként elültetik a svájci gyerekekben.

Rose Tremain tehetséges író. Kellemes, gördülékeny a stílusa, de így is erőteljesek a szereplői és a közöttük lévő kapcsolatok megjelenítése is. Van, hogy csak sejtet bizonyos dolgokat, van, hogy keményen ki is mondja őket, és én minden egyes nap alig vártam, hogy visszatérhessek Svájcba Gustavhoz. Remélem, hogy Tremain könyve másokat is megérint majd, így talán lesz esélyünk az írónő többi könyvét is elolvasni hamarosan.


Kiadó: XXI. Század Kiadó
Fordította: Szűr-Szabó Katalin
Kiadási év: 2017

2018. március 18., vasárnap

Az ezerarcú Budapest és ami mögötte van

Tittel Kinga: Mesélő Budapest


Emlékszem, hogy amikor egy sétám alkalmával szembejött velem ez a könyv egy plakáton nagyon megfogott, tudtam, hogy budapestiként valamikor el fogom olvasni. Köszönhetem ezt a szerencsét most a könyvtárnak és a négy napból álló szutykos, télies időjárású, otthoni kuckózásra alkalmas hosszú hétvégének. Azt kell mondjam, erre a négy napra nem is választhattam volna jobb társat magamnak, mert bár nem sütötte arcomat a napfény, nem koptattam fizikai valómban Budapest utcáit, mégis én bizony keresztül-kasul bejártam ezt a szívemnek oly kedves várost.



Aki egy kicsit is jobban ismer az tudja rólam, hogy tavasztól őszig bizony sok hétvégémet, szabadidőmet töltöm tősgyökeres budapestiként a városban sétálva, turistáskodva, azaz olyan környékeken csatangolok, amelyek számomra ismeretlenek, olyan parkokat keresek, ahol még nem ücsörögtem a megszokott kis kávémmal és olyan épületekre csodálkozom rá, amelyeket nem látok nap mint nap munkába és hazafelé menet a Nagykörúton. Ha jó az idő sokszor szállok le korábban a villamosról, hogy gyalogoljak egy kicsit és általában számomra azért veszélyes ez a terep, mert nem a lábam elé szoktam nézni, hanem felfelé. Csodálom az épületeinket, a stílusok vegyülését, a különböző szoborcsoportokat a házakon, a színes körúti házak szépségét. Ugyanígy a mai napig rá tudok csodálkozni az esti Budapest látképére ha a villamossal közlekedem, nincs ennél szebb számomra.

Ilyen "háttérrel" vágtam neki Tittel Kinga Mesélő Budapest című könyvének és olyannyira beleszerelmesedtem, hogy tudom, szeretnék belőle saját példányt és már el is terveztem, hogy az idei évem hétvégéit mindazon titkok, megbújó szépségek felfedezésével fogom tölteni, amelyekről olvashattam. Megteszem majd a saját kis budapesti tematikus sétáimat, miközben ő fogja a kezem és hatalmas információáradatot zúdít rám. Teszi ezt a legegyszerűbb, a legkönnyebben érthető stílusban, hiszen Kinga eredetileg a gyermekeinek írta ezt a kötetet, aztán egy olyan dolog lett belőle, amelyet én minden a fővárosunkba látogató külföldinek bátran adnék a kezébe mindenféle sablon útikönyv helyett.



Szerettem Kinga stílusát és azt, ahogy a könyvét felosztotta. Elsőként kapunk Magyarországról és a magyarokról egy kis történelmi áttekintést. Ami nekem nagyon jól jött, végre egymás után raktam a suliban tanult mozaikkockákat, és jó volt ez egy alapnak, hogy bizonyos épület, tér vagy szobor hátterét jobban meg tudjam érteni. Majd Magyarország után áttérünk magának Budapestnek a történelmére, hogyan és mikor is alakult ki Buda, Pest majd Óbuda és később ezek egyesítéséből a főváros. Olyan infókat kaptam itt, amiről szégyen, de budapestiként nem tudtam: mit jelent Budapest címere, hogyan számozzák a kerületeket, hogyan és mikor nevezhetjük el/át az utcákat? Ezen alapozó "kitérő" után pedig nyakunkba vesszük a várost. Budán kezdünk, majd Pesten folytatjuk az utunkat és a végül Óbudán pihenünk meg egy kicsit. Hogy utána nagyobb figyelmet szentelhessünk a fővárost kettészelő folyónak, a Dunának és annak hídjainak, illetve a világhírű fürdőinek.

Elképesztően informatív lett ez a könyv. Nem túlzás azt állítani, hogy szinte minden lapján találtam valami új infót, amiről eddig fogalmam sem volt. Rengeteg épületet mutat be, hihetetlen mennyiségű szoborról, szoborcsoportól esik szó, amelyek mellett oly sokszor elmentem már, de vagy nem álltam meg megcsodálni ezek szépségét, vagy észre sem vettem őket. Egyszerűen Kinga könyvével úgy éreztem, hogy nem csupán a várost fedezem fel és egy városnéző túrán vagyok, hanem egy időutazáson. Rengeteg épületünket, utcánkat, körútunkat köszönhetjük például a Millenniumnak és az ünnepségsorozatnak és szavam elállt, amikor belegondoltam, hogy ezekben az években milyen változáson ment át Budapest, hogy lett belőle Európa egyik legszebb fővárosa. Ugyanakkor voltak olyan részek, olyan épületek, amelyek történetének olvasása közben a szívem szorult össze. A történelem viharos idejében nem csak az embereket pusztítjuk, hanem a városokat, azoknak évszázados (évezredes) történetét. A hidak fejezetében szinte nem volt a régi hídjaink között olyan, amelyet megkíméltek volna a bombázástól. Eddig csak a szüleim elbeszéléséből ismertem ezeket a történeteket, el sem tudtam képzelni, hogy nem tudtak átkelni akkor a főváros egyik oldaláról a másikra, de a könyvben korabeli képeket nézegetve már látom, hogy milyen lehetett ez az időszak.

"Ajánlom ezt a könyvet mindenkinek, aki még jobban szeretné megismerni ezt a csodálatos várost, és szívesen továbbörökítené gyermekeinek, unokáinak Budapest iránti szeretetét."

Tittel Kingának remek négy napot köszönhetek és egy hihetetlen utazást, illetve annyi információt, hogy most nem győzöm őket memorizálni. De mivel tudom, hogy szeretném beszerezni a Mesélő Budapestet magamnak (meg ajándékba néhány ismerősömnek), ezért nem esem kétségbe ha valamit elfelejtek majd. Újra és újra le fogom venni ezt a könyvet a polcról és amint beköszönt majd a jó idő irány Budapest, amely higgyétek el, hihetetlen ezerarcú, tele van a megszokott turista látványosságok mellett felfedezésre váró szuper helyekkel. És ha a séták végére ér az ember, a város gyors fejlődésének köszönhetően lehet mindent újrakezdeni, akkor is fogunk magunknak újdonságot találni ebben a csodaszép városban.


Kiadó: Kolibri
Kiadási év: 2016
Kecskés Judit rajzaival

ui: a 4.999 Ft-os ár borsós ugyan, de nagyon szép minőségű, színes képekkel, illusztrációkkal, térképekkel gazdagított kötetet kapunk ezért cserébe.

2018. március 16., péntek

A tökéletes című könyv

Sascha Arango: Az igazság és más hazugságok


Rég volt már olyan, hogy egy könyvre a címe miatt figyeltem fel. Sascha Arango könyvével márpedig pont ez történt velem. Karácsony előtt kalandoztam a Könyvudvarban, hogy a családtagjaimnak válasszak ajándékot, amikor megláttam ezt, pontosabban elolvastam Az igazság és más hazugságok címet. Persze nyúltam is a könyvért, amelynek a borítója is tökéletes és amikor a hátán elolvastam az alábbi idézetet és azt, hogy bűnügyi regénynek sorolják be, tudtam, hogy ezt meg kell vennem valakinek:

"Hinni, hogy az ember jó, nem más, mint nehezen cáfolható előítélet."



Hihetetlenül izgalmas utazás volt ez az emberi lélek, kapcsolatok mélyébe. A regény főszereplője Henry sikeres bestselleríró. Számomra egy igazi kaméleon, aki minden helyzetben pont úgy viselkedik, illetve olyannak mutatja magát, amilyet a szituáció vagy a másik fél megkövetel. Ha a feleségéről van szó, akkor a lehető legmegértőbb és szerető otthont biztosító férfi bújik elő belőle. Muszáj is ilyennek lennie, ugyanis Henry egy árva sort sem írt soha. A sikerkönyveket, a hírnevet mind a feleségének köszönheti. Ő az, akiből egymás után szakadnak ki a sikeres történetek, akit csak az írás érdekel, minden ami a sikerrel jár, azt átadja a férjének.

Ha a szeretőjéről van szó, Henry az igazi macsó, a csődör. Csakhogy cseppet elszámítja magát a nővel kapcsolatban, ugyanis a kapcsolatnak nem várt következményei lesznek: terhes lesz a nő. Amit persze meg lehet sok úton-módon oldani, de Henry hitegeti a nőt válással és újrakezdéssel, ráadásul a szerető egyben könyveinek a szerkesztője is, így viszonylag fontos személy a férfi karrierjében, ámbár nem pótolhatatlan. A szituáció nem egyszerű és egy bizonyos esemény, egy nő halála kapcsán még tovább bonyolódik. Henry nem hogy tiszta vizet öntene a pohárba, hanem szép lassan még tovább süllyed a saját maga által megteremtett ingoványba, ahol a dolgok azzal fenyegetnek, hogy nem lesz tovább édes kettős élet az asszony és a szerető, az otthon és a sikeres írói álca között Előbújnak Henry múltjának kísértetei is, a férfi gondosan felépített mintaszerűen boldog életének tükörsima felületén csúnya repedések keletkeznek és igazából mi olvasók nem is tudjuk, hogy mi lesz itt a végén, esélyünk sincs megjósolni a Henryvel történtek egyre gyorsuló sodrásának irányát.

"Egy gyilkosnak résen kell lennie. A legnagyobb ellensége a részlet. A meggondolatlan szó, a semmiség, amiről megfeledkezik, a jelentéktelen hiba, amin minden megbukik. Ébren kell tartania tette emlékezetét, mindennap fel kell frissítenie, miközben tovább hallgat róla. A hallgatás azonban ellentétes az emberi természettel. A titkot nem könnyű megőrizni. Élethossziglan hallgatni kész gyötrelem. Ha innét nézzük, akkor a gyilkos büntetése már tettének napján elkezdődik."

Azt hiszem Herman Koch regényeiben olvastam hasonlóan ellenszenves, ugyanakkor a figyelmemet rögtön megragadó karakterről. Henry hasonló kaliber mint a Nyaraló úszómedencével dr. Schlossere. Bunkó, mindenkit kihasznál a maga céljainak elérésére, ugyanakkor karizmája az van, nem tudja az ember olvasás közben kivonni magát a "bűvköréből". Nem tudtam eldönteni, hogy utáljam-e ezt az embert, aki így játszadozik a többiekkel, vagy ne, hisz ha a körülötte élők ennyire vakok, akkor megérdemlik a sorsukat? Azt sem tudtam eldönteni, hogy milyen befejezésnek örülnék. Annak, ha Henry lebukna, minden szennyese napvilágra kerülne, vagy annak hogy kapjon egy újabb lehetőséget, hogy újabb igazságokkal és hazugságokkal egy újabb karakter bőrébe bújhasson majd. 

"A gonosz ártatlanul jön világra. Felcseperedik, alakot keres magának, és játékosan fog hozzá a mesterkedéshez."

Mindenesetre az tény, hogy olvasás közben nem egyszer esett le az állam a padlóig. Nagyon-nagyon rég volt olyan könyves élményem, amikor nyilvános helyen olvasol és kiszakad belőled egy hangos szó, amire persze odajönnek és megkérdezik, hogy minden rendben van-e? Kezdhettem magyarázni, hogy a könyv, hát ez a könyv... na, szóval hogy épp olyan történt benne, amire nem voltam felkészülve. És pont az ilyen fordulatok miatt szerettem Sascha Arango igényes kis krimijét, mert azért jó pár ilyen volt Henry történetében. Nekem egy picit a vége okozott hiányérzetet, hiszen az egész könyv annyira jól össze van rakva, annyira jól fel van építve, hogy épp ezért valami nagyobb durranást vártam, ami elmaradt. De ez sem volt gond, így is egy valóban ügyesen, jól megírt történet ez az életünk hazug igazságairól avagy igaz hazugságairól.



Kiadó: Libri (amúgy nem értem, miért nem kapott nagyobb figyelmet / reklámot ez a könyv ...)
Kiadási év: 2015
Fordította: Blaschtik Éva

2018. március 11., vasárnap

Hely a falkában

Jodi Picoult: Magányos farkas

 

"Nem az a legmagasabb rangú farkas, aki él az erejével. Az a farkas az, aki élhetne, mégsem teszi."

Nem vagyok keményvonalas Picoult-rajongó, hisz idáig az írónőtől összesen három könyvet olvastam, de már akkor úgy gondoltam, hogy időről-időre fogok tőle választani egy történetet. Amire mostanság a választásom esett az a Magányos farkas volt, hiszen a megszokott erkölcsi dilemmát egy érdekes köntösbe csomagolva tálalta Picoult és a könyv befejezése után azt kell, hogy mondjam, ez az egy dolog mentette meg számomra az egészet.



Az alapszituáció egy több évvel ezelőtti történés miatt felbomlott családot érint, ahol Anyu újraházasodott és ebből a frigyből gyerekek is születtek. Nagytesó a régi történés miatt minden szálat elvágva külföldön tengeti életét, a Hugica pedig nem bírván Anyu második családjába a beilleszkedést Apunál köt ki. Csakhogy Apu bizony nem egy szokványos apuka, ő a farkasokkal él, hiszen ő az a híres-nevezetes farkasszakértő zoológus, aki anno évekig egy farkasfalkával élt a vadonban a családjától hátrahagyva, amely kalandról könyvet is írt és amely óriási népszerűséget hozott mind neki, mind a saját rezervátumában tartott falkának. Majd egy végzetes éjszaka Hugi és Apu autóbalesetet szenved, ahol Apu annyira megsérül, hogy úgy tűnik a családnak nincs más választása, mint elköszönni tőle. Csakhogy a helyzet annyiban bonyolódik, hogy kinek van joga ehhez egy ilyen csonka családi helyzetben? Anyunak nincs, hisz törvényesen elváltal, Huginak lenne, de ő még nem töltötte be a 18-at, ellenben Nagytesó, bár hazautazik, de érzelmileg évek óta elvágta magát a családtól, nem biztos, hogy ezt a döntést, hogy Aput lekapcsolják-e gépekről neki kellene meghoznia. Szóval dráma van a köbön. Ami egyébként egy veszett jól megalkotott helyzet, Picoult megint nagyon belenyúlt egy bizonyos kérdéskörbe, amin rengeteget lehet agyalni, meg vitázni (akár egy jó kis könyvklub keretein belül például), csakhogy számomra a szereplők nem tudták közel hozni a történet magvát. Igen, nagyon járt az agyam, hogy hogy lehet jól dönteni ebben a helyzetben, vagy lehet-e jól dönteni egyáltalán, bár azt gondolom, hogy nem. Amikor ilyen feszültségek vannak egy családban (talán nem is jó szó rájuk sajnos a család), akkor óhatatlanul valamelyik ember sérülni fog a végső döntés következtében. Itt a kérdés az volt végig, hogy megtudjuk-e minden szereplőről, hogy kit mi motivál arra, hogy a mérleg bal vagy jobb oldalára tegye le a voksát, és egy ilyen szituációban lesz-e arra esélyük a családtagoknak, hogy újra összekovácsolódjanak, hogy felfejtsék a múlt szövevényes takarójának szálait és kiderüljön mi is történt a múltban közöttük.

"A Redmond farkasai harminc napon át vonyítottak.
(…)
Aztán egy napon, egészen váratlanul, vége lett.
(…)
Apám megmondta.
A farkasok tudják, mikor jön el az ideje, hogy többé ne arra tekintsenek, ami elveszett, hanem arra, ami még előttünk áll."

Tehát rengeteg agyalnivalót, kérdést pakolt bele Picoult a Magányos farkasba, csak valahogy én már a könyv első negyedénél elvesztettem az igazi érdeklődésemet irántuk és a döntés iránt. Nem tudtam azonosulni a szereplőkkel, meg nem is igazán érdekelt már, hogy a végén mi lesz (szerintem az olvasó úgyis érzi, hogyan "kellene" dönteni). Ami viszont hatalmas pluszt adott a könyvhöz és ami miatt olvastam is tovább, az az Apuka farkasokról illetve a farkasok között töltött idejéről szóló picit tudományosnak számító narrációja. Istenem, hát én attól teljesen padlót fogtam. Nem sokat tudtam eddig a farkasokról, de mostantól bizony másképp nézek ezekre a csodás állatokra. Rettentő mód tetszett, hogy minden egyes új fordulathoz, vagy épp egy családtaghoz kapunk egy párhuzamot a falkabeli hierarchiában. Döbbenten olvastam, hogy milyen szerepek, milyen fontos és át nem hágható szerepek vannak egy farkasfalkában. Hogy nem mindegy, hogy az elejtett vadnak melyik farkas melyik részét eszi meg, ez is pl. mind-mind attól függ, hogy hol a helyed a falkában. Amúgy vannak itt is olyan részek, amit egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy ilyen van, egy ember nem csinálhat ilyet együtt a falkával. Aztán a regény végén Jodi utal egy hús-vér emberre, akiről mintázta az Apuka alakját és hát bizony, vannak ilyen eszméletlen elhivatott, ugyanakkor számomra egy picit fanatikus emberek is.

"A tévedések olyanok,akár a padláson rejtegetett emlékek: megfeneklett kapcsoltatokból hátramaradt régi szerelmes levelek, halott rokonok fényképei, játékok egy fájóan hiányzó gyerekkorból. Amit nem látunk, arra nem gondolunk, ám ettől még valahol mélyen tudjuk, hogy létezik."

Összességében egy gyors olvasmányról van szó, és külön pont, hogy minden szereplő szemszögéből nyomon követhetjük a jelen eseményeit. Itt is megjelenik az egyik szokásos Picoult-elem, a tárgyalótermi dráma, amikor már az ügyvédek csűrcsavarásán, a jogon, a precedenseken, vagy éppen egy bíró érzelmein múlik a végső döntés. Számomra nem lett kiemelkedő ez a könyv, pl. az Egyszerű igazságot ezerszer jobban szerettem, a Szelíd vadakért meg egyenesen odáig voltam, de azért örülök, hogy megismerhettem a magányos farkas helyét a falkában, hisz szerintem mi emberek tényleg hasonlítunk picit rájuk, nekünk is ugyanúgy megvan a szerepünk minden környezetben, legyen ez akár a család, akár a munkahely, akár a társadalom. Reméljük, hogy mint a farkasok esetében is, lehetnek olyan események, amikor a magányos farkas is megtalálja az utat vissza a falkához.

"Egy igazi család talán nem attól működik, hogy mindenki mindig mindent tökéletesen csinál. Talán attól működik, hogy adunk egy második esélyt a szeretteinknek, ha elszúrnak valamit."


Kiadó: Athenaeum
Kiadási év: 2017
Fordította: Babits Péter
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...