2015. július 22., szerda

Ál-frappé - gyorsan és egyszerűen

Tudom, sokan szeretik a nyarat, amikor teljes erőből tombol, mint például most, de nekem ez már egy kicsit kezd sok lenni. Én is szeretem a hosszú tél után azt, hogy korán világosodik és viszonylag későn lesz sötét, szeretem, hogy teleehetem magam finomabbnál finomabb gyümölcsökkel (két hete szinte őszibarackon és görögdinnyén élek), viszont ezt a majdnem 40 fok közeli hőséget nem bírom. Főleg nem városban. És sajnos nem vagyok olyan szerencsés, hogy a hétvégén lemenjek tópart mellé a víkendházba egy kis felüdülésért, úgyhogy ezek a nagyon forró napok nekem bizony keservesen telnek. De mivel keseregni nem akarok, ezért utána néztem, hogy kedvenc italomat, azaz a kávét milyen nyári hűsítő verzióban tudnám elkészíteni otthon. Rákerestem a frappéra, elolvastam pár receptet és egy tök egyszerű mellett teszem le a voksomat. Íme.

A frappéhoz instan kávé kell, amiből én most egy picit ínyenc verziót vettem. Méghozzá a Little's instant kávé család amarettós változatát, aminek ugye így alapból van egy pikáns íze. Nem nagyon erőteljes, mégis megbolondítja a kávé ízét, de csak úgy finoman. Igen, sajnos nem egy olcsó termékről van szó, de amúgy sem minden nap ezt iszom, úgyhogy szerintem viszonylag sokáig elég lesz majd. Szóval ebből egy jó kiskanálnyit külön beleteszek egy kisebb pohárba, hozzá két kiskanál cukrot és épp annyi vizet, hogy ellepje. Majd jön az egyszerű (esetemben ikeás) tejhabosító, ami seperc alatt gyönyörűen homogén eleggyé kavarja össze a cuccot és jó kis krémes habot csinál. Egy vékony, hosszú üvegpohárba sima hideg tejet öntök kb. a pohár kétharmadáig, majd egy kicsit megdöntve a poharat szépen óvatosan ráöntöm a felhabosított kávés löttyöt a kis pohárból és voilá, kész is! Selymes íz, hűsítő finomság! Most mondjátok meg, kávérajongóknak kell-e ennél több? Persze ezt is lehet tovább cifrázni, egy picit fahéjat szórni a tetejére, egy kis fagyit tenni bele, de szerintem így magában is tökéletesen megállja a helyét. Szóval egészségetekre! Ajánlok mellé valami jó kis hűsítő olvasmányt, én a skandináv krimikkel próbálkoztam a hétvégén és pont egy olyat fogtam ki, ahol épp tombolt a kánikula Svédországban is. Murphy! :)

De addig is gondolatban valahogy így hűsölök:







2015. július 9., csütörtök

Új könyv Paula McLaintől

Nem mindig szoktam átböngészni elejétől a végéig a goodreadstől kapott hírleveleimet, de most az egyszer megakadt a szemem egy friss, júliusi megjelenésen. Méghozzá Paula McLaintől, A párizsi feleség írójától érkezik - egyelőre sajnos még csak külföldön, de remélem hamarosan nálunk is - egy újabb történet, Circling the Sun címmel. Ennek középpontjában szintén egy erős és független nő áll, mégpedig Beryl Markham, aki egy híres pilóta volt, ráadásul ő a szerzője a West with the Night  c. regénynek is.

A fülszöveg gyors átolvasása után nekem már most beindult a könyvharácsolós ösztönöm, ez biztos beszerzős lesz. Mert egy női pilótáról lesz szó (Fedőneve Verity után eléggé érdekel a téma), a helyszín az 1920-as évek Afrikája, pontosabban Kenya és még kapunk egy szerelmi háromszöget is, amelynek egyik tagja Karen Blixen, a másik pedig egy vadász és szintén pilóta, egy bizonyos Denys Finch Hatton. Mivel Paula McLainről van szó, ezért a szerelmi háromszögtől sem félek, mert akárcsak A párizsi feleség esetében, itt is biztos vagyok, hogy ugyanolyan érzékenységgel és finom ábrázolással nyúl majd a témához, mint Hemingway életével tette ezt. Összességében én nagyon várom, remélem, hamar olvashatjuk magyarul is!

Fülszöveg angolul:
Paula McLain, author of the phenomenal bestseller The Paris Wife, now returns with her keenly anticipated new novel, transporting readers to colonial Kenya in the 1920s. Circling the Sun brings to life a fearless and captivating woman—Beryl Markham, a record-setting aviator caught up in a passionate love triangle with safari hunter Denys Finch Hatton and Karen Blixen, who as Isak Dinesen wrote the classic memoir Out of Africa.

Brought to Kenya from England as a child and then abandoned by her mother, Beryl is raised by both her father and the native Kipsigis tribe who share his estate. Her unconventional upbringing transforms Beryl into a bold young woman with a fierce love of all things wild and an inherent understanding of nature’s delicate balance. But even the wild child must grow up, and when everything Beryl knows and trusts dissolves, she is catapulted into a string of disastrous relationships.

Beryl forges her own path as a horse trainer, and her uncommon style attracts the eye of the Happy Valley set, a decadent, bohemian community of European expats who also live and love by their own set of rules. But it’s the ruggedly charismatic Denys Finch Hatton who ultimately helps Beryl navigate the uncharted territory of her own heart. The intensity of their love reveals Beryl’s truest self and her fate: to fly.

Set against the majestic landscape of early-twentieth-century Africa, McLain’s powerful tale reveals the extraordinary adventures of a woman before her time, the exhilaration of freedom and its cost, and the tenacity of the human spirit.

2015. július 5., vasárnap

Egy pad, egy kávé és egy könyv #12

Amikor péntekenként kérdezgetik az embert, hogy mik a tervei a hétvégére, mert mindenki olyasmit emleget, hogy Balaton, Velencei-tó, kerti parti és grillezés, fürdőzés stb. akkor nagyban elkezdek én is gondolkodni. Se telek, se kertes ház, se erkély, úgyhogy felvállalva a furcsa és értetlenkedő pillantásokat jön az ilyenkor kedvemre való program megnevezése: kiülök egy parkba olvasni. Komolyan szeretem elnézni a meglepődő arcokat. Egyrészt szerintem sokaknak ez nem program. Másrészt meg nem értik, hogy mi a jó benne. De engem ez hangyányit sem izgat, teszem amit jónak látok és tegnap pont erre volt ingerenciám.

Úgyhogy a délutáni hőgutában kimerészkedtem a városba, ami tök kihalt volt amúgy és egy újabb parkot vettem célba. Nem messze lakhelyemtől olyan két éve felújították a Hunyadi téri parkot. Csodás lett, tágas, sok ülőhellyel, árnyas fákkal és ami a legmeglepőbb, hogy folyamatosan gondozzák és nincs szemét meg rongálás. Sőt, saját kis fagyizója is van!

Amúgy életemben először a "nyaraljunk itthon mozgalom jegyében" (azaz, amikor nyáron igyekszel minden napból amolyan nyaralós élményt kihozni, még egy munkanapból is) írtam magamnak egy listát, hogy mit szeretnék idén nyáron megtenni, vagy kipróbálni. Ezen a listán előkelő helyen állt az, hogy szeretném kipróbálni a Chai Lattét, így a parkba vezető utamon betértem a Starbucksba és óriásit kockáztatva ezt kértem, jeges verzióban. (Egyébként tök jó érzés, amikor úgy szolgálnak ki, hogy azt érzem fontos vagyok, ha kérdezek akkor nem pofát vágva, hanem lelkesen elmagyarázzák a választ és összességében pozitív élményként élem meg a pénzem költését. Bocs a kis kitérőért.) Szóval vissza a Chai Lattéhoz. Atyaistendefinomvolt! Az első korty, hmm, az valami mennyei és meglepő ízorkán volt számomra. Fűszeres, buja, ugyanakkor olyan simulékony, hogy egy szippantással meg tudtam volna inni a 3,5 decis álomnedűt! De azért mértéktartó voltam és még az olvasásra is hagytam. Örültem nagyon, hogy végre a kávé mellett más finomságot is kóstolhattam és kipipálhattam egy tételt a listámról.

A parkban érve persze, hogy a nagy fákkal körbeölelt szökőkút mellé telepedtem le. Rossz döntés volt. Nagyon rossz. Tanulság: 30 fok feletti kánikulában ne üljetek le olyan szökőkút mellé olvasni, amiben lehet fürdeni, mert akkor egy perc nyugalmatok nem lesz. És nem, nem a gyerekektől. Őket szeretem amikor zsizsegnek, amikor átadják magukat a tiszta játéknak, amikor csuromvizesen huszadjára is átrohannak a vízsugarakon. Nem. Most az anyukákkal volt egy kis gondom. Akik másodpercenként szóltak a gyereknek, hogy ezt ne csináld, gyere ide, ne menj oda (ezzel sincs gondom, figyeljenek csak oda, de szerintem mértékkel), és úgy, hogy a gyerek minderre nagy ívben tett (na, ezzel volt a gondom). Szóval én igazán próbáltam olvasni, de amikor Alice Hoffman Gyönyörű titkok múzeuma c. regényében való elmerülésem helyett egy bizonyos kisfiú nevének bősz hangoztatása zsongott a fejemben, akkor kezdtem kicsit kétségbe esni. De koncentráltam. Baromira. És nem adtam fel. Egy bizonyos pontig. Majd jött az életmentő fülhallgató. Bedug, zene megkeres, teljes hangerő. És igen! Vééégre! Olvasni is tudok és kizártam a zavaró tényezőket. Viszont tanulópénznek jó volt, azaz legközelebb nagyon megnézem a szökőkutat és környékét. És akármennyire szép park lett a Hunyadi téren, egyhamar nem térek majd vissza. Hisz vannak még felfedezésre váró budapesti parkok, terek, amit mindenképpen szeretnék majd Nektek is megmutatni (és persze listám is van már a betervezettekről).

Egyébként a könyv tökéletes választás volt az Isztambuli fattyú befejezése után. Valami könnyedebbre vágytam és Hoffman meséje az 1910-es évek Amerikájáról nagyon jó társnak tűnik eddig. Most mondjuk szívesen úszkálnék én is egy akváriumban, mint emberi hableány :)

2015. július 1., szerda

A kód neve: Barátság

A világháborús regények rajongójaként nem kellett sok idő, hogy felfedezzem magamnak Elizabeth Wein Fedőneve Verity című regényét. Persze első körben a sok magasztaló vélemények hatására ott tartottam, hogy megrendelem magamnak angolul, amikor is láttam, hogy a Könyvhétre a KMK megjelenteti magyarul. Mit mondjak? Vércseként csaptam le rá és azonnal bele is vetettem magam a könyvbe.

Most már hetek teltek el az olvasása óta, de ez egy olyan különleges történet lett számomra a nagybetűs Barátságról, hogy nem múlik el nap úgy, hogy valami apróság ne jutna eszembe a két főszereplő lányról. De főleg a köztük szövődött erős, eltéphetetlen kötelékről.

A könyv első felében 1943. októberében járunk valahol Franciaországban, ahol épp az SS és francia csatlósaik tartanak fogva egy kémet, egy fiatal nőt. Az ő írásos vallomását olvassuk fogva tartása alatt nap mint nap és ebből áll össze a történet egyik része. Itt ismerjük meg a két lányt, egy angolt és egy skótot (ez utóbbi többször is kikéri magának a skót származását!), akiket a 2. világháború szele sodort egymás mellé. Két teljesen eltérő habitusú és hátterű lányról van szó: az egyik egy prominens család sarja és több nyelvet beszél, okossága mellett szép is, a másikat a nagypapája nevelte fel és férfiakat megszégyenítő módon a kisujjában van mindenféle motoros szerkezet össze-, szét vagy épp megszerelése és a legnagyobb szerelme a repülés. Egy kiképzőtáborban találkoznak a lányok, ahol az egyiket kémnek képezik ki, a másikat pilótának, ám utóbbi sem csak szimpla "mezei" bevetéseket hajt végre, bár a másik titkos küldetéseiről nem nagyon tudnak még ők sem. A két lány a felbolydult világ közepette talál egymásra és talál a másikban igaz barátot, szerintem akkor még maguk sem tudják, hogy mennyire igazat. Aztán egy balul sikerült bevetésnek mindkettőjük életére és persze barátságukra is óriási hatása lesz a leigázott francia földön.

"Ezt egyébként egy percig sem hiszem – mármint azt, hogy ne barátkoztunk volna össze valahogyan, hogy ne robbant volna fel egy bomba, ami egyazon kráterbe repít minket, vagy hogy Isten maga ne szállt volna le közénk, és ne koppantotta volna össze a fejünket egy zöld fénysugárban."


Ha röviden kellene jellemezzem a könyvet, akkor csak annyit mondanék: ez egy baromi jól megírt kémsztori. Olyan lassan derülnek ki a dolgok, oldalról oldalra kapunk újabb és újabb információkat, és persze senki nem pontosan az, akinek első körben tűnik, de gondolom pont ez a lényege az ilyen történeteknek. A két lányon és a barátságukon van abszolút a hangsúly, a történelmi események csak háttérnek szolgálnak, nem lesz túlzóan sok vagy éppen kevés, illetve szerencsére semmi romantikus szál nem viszi el a történetet valamilyen habos-babos irányba.

A regény szerkezete volt igazán meglepő számomra, azt hiszem ilyennel nem találkoztam még és ezért nagyon eredeti elgondolásnak is tartom. Az első részben ugye az elfogott kém vallomását és a börtönbéli napjait ismerjük meg és tetszett, hogy naplószerűen jelenítették meg ezt az olvasó számára nyomtatásban is. Különböző betűtípusokat, aláhúzásokat, áthúzásokat, kiemeléseket találunk. Persze azt gondoltam magamról, hogy mennyire dörzsölt vagyok és majd én jól megfejtek mindent ezekből a sorokból és az események későbbi alakulása sem fog meglepetést okozni majd nekem. A fenéket! Legalább kétszer kaptam olyan váratlan fejleményt, amit nem akartam elhinni és vissza is olvastam a mondatokat, hogy nem hibás-e a könyv? Hát nem. Én meg csak ültem és bámultam magam elé, hogy erre végképp nem számítottam, közben pedig a szívem facsarodott bele a dolgok alakulásába.

Ami pedig különösen az én könyvemmé tette Elizabeth Wein regényét az az volt, hogy a történelem ezen időszakát végre női főszereplőkkel, női szemszögből láthattam és ezek a nők tevékenyen kivették a részüket a háborúból, sokszor lekőrözték szerintem a férfiakat is. Imádtam a repülős részeket, izgultam a fogságba esés miatt, féltettem a lányokat és mindig történet valami, ami miatt az érzelmeim fel-le ingáztak, tehát egy percre sem vált unalmassá, nem laposodott el sehol sem a történet.

Mindezeken túlmenően volt számomra egy üzenete a könyvnek, talán ez a legfontosabb pillére, mégpedig a barátság, az Igazi Barátság. Ami nem úgy működik, hogy azt mondod barátja vagy valakinek, vagy azt hangoztatod a másiknak, hogy mellette állsz, meg hogy fontos számodra és pont akkor tűnsz el az életéből, amikor ezt mondjuk bizonyítani tudnád. Nem. Arról a barátságról, amit nem a szavak, hanem a tettek tesznek barátsággá. Ha átöleled a másikat, amikor fáj neki valami, vagy meghozod életed legnehezebb döntését, de tudod, hogy érte, miatta teszed és neki jó lesz így. Arról a barátságról, amit ez az idézet fejezi ki a legjobban:

"Ha az ember rátalál a legjobb barátjára, az olyan, mintha szerelembe esne."



Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Kiadási év: 2015
Fordította: Todero Anna

képek forrása: pinterest
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...