Anya! Anya? Anya.

Elena Ferrante: Nő a sötétben

Azt hiszem a 4. elolvasott Ferrante könyv után már meg sem kell lepődnöm, hogy megint egy lelki mélyrepülésbe, a nő lélek rejtelmeibe való pokoli kemény alászállásra vitt el engem az írónő. A Nő a sötében számomra az anyaság, az anyává válás regénye volt. Érdekes volt úgy olvasnom, hogy én magam nem vagyok édesanya, de még érdekesebb volt úgy, hogy a barátnőim legnagyobb része már az, és akik a legközelebb állnak hozzám, azok bizony kendőzetlenül beavatnak az anyaság érzésébe, annak jó és rossz oldalával együtt. Pont olyan volt a regény főhősének, Lédának az elbeszélése, mintha a barátnőim meséltek volna egy nyaralás alatt.

Érdekes közeget választott Ferrante Léda anyasággal kapcsolatos gondolataiba, életének eme meghatározó szegmensébe való betekintésre. A 48 éves nő miután gyermekei már kirepültek otthonról egyedül indul nyaralni és a tengerparton felfigyel egy fiatal anyukára és kislányára, akik között szeretetteljes és gyöngéd anya-lánya kapcsolatot lát. Ez a fiatal anyuka indítja el benne a visszaemlékezések sorát arról, hogy milyen volt, amikor ő anyává lett az első alkalommal, akkor mennyire akarta azt, majd milyen volt a második gyermekvárás. Aztán a visszaemlékezések során bepillantást nyerhetünk a fiatal Léda két kislányával való kapcsolatába, abba, hogy milyen érzés volt neki beleszokni az anyai létbe. De azt is elmeséli nekünk, hogy miért hagyta ott a későbbiekben egy rövidebb-hosszabb időre a két lányt és mi volt az, ami miatt végül visszatért a gyerekeihez.

"Akkoriban úgy éreztem, megfulladok, és már magamat élem fel."

Számomra ennek a könyvnek a főszereplője Léda volt. És bár a könyv jó részt a fiatal anyukával, Ninával és annak hatalmas és hangos olasz családjával is foglalkozik, számomra mégsem ők voltak az érdekesek. Hisz Léda két felnőtt gyermek mellett már évek óta anya, rengeteg hullámhegyet és völgyet megjárt már a gyermekeivel. Szerettem a kendőzetlen szókimondását, hogy nem szépített meg semmit sem, bár minek is szépítsen az ember saját maga előtt? 

Nagyra becsülöm az anyákat, hihetetlen dolgot visznek ők végbe: egy rájuk (és jó esetben a másik szülőre is) bízott kis embert nevelnek, óvnak, védenek, terelnek a felnőtté válás útján éveken keresztül. Ugyanakkor ez egy olyan lét, amire nem lehet felkészülni. Bármennyire is vágyik rá a nő, hogy anyává legyen, senki nem tudja az első alkalommal, hogy mit vállal. Ezt láttam visszaköszönni sokszor Nina és Léda tétova beszélgetésein, hogy maga Nina sem tudta mi vár rá ilyen fiatalon egy kislánnyal és egy igazi olasz családdal az oldalán. Illetve azok a barátnőim, akik őszintén beszélnek erről a témáról ők is ezt mondják: sem az anyai érzés nem érkezik meg rögtön minden szülés után, sem nem fenékig tejfel az élet a gyerekkel, és semmi nem lesz már ugyanolyan a nő és a férfi életében, mint amilyen előtte volt. Ráadásul Léda meghozott egy olyan döntést, amely miatt elítélte mindenki: volt egy pont az életében, amikor megfojtotta az anyaság és azt érezte, hogy ki kell törnie ebből, újra azzá a Lédává kell válnia, aki a lányai nélkül is értékes ember volt, akinek karrierje volt, akit a gyerekproblémák mellett a világ dolgai is érdekeltek. Döntött. Lépett. Kilépett. Majd valamikor visszalépett. És nem éreztem úgy a visszaemlékezéseit olvasva, hogy 48 éves fejjel, egy ilyen eseménnyel a háta mögött másképp döntene.

"Milyen botorság azt képzelni, hogy megnyílhatunk a gyermekeinknek, mielőtt betöltik az ötvenedik évüket. Hogy elvárjuk tőlük, hogy személyiségnek, ne pedig szolgáltatásnak tekintsenek minket."

Nagyon szeretem Ferrante könyveit. Őszinték. Kemények. Valóságosak. Életszagúak. És nagyon, nagyon mélyre ásnak, még akkor is ha ezt olvasás közben nem biztos, hogy érezzük. Majd ha becsukjuk a könyvet a történet végére érve, akkor kell szabad teret adni a gondolatainknak, mert azok jönnek majd, hisz Ferrante szavaira, szereplőire nem lehet nem reagálni. Vagy megértéssel, vagy távolságtartással, de szerintem sokan magukra, magunkra ismerünk, ha csak egy-egy kis részletben, egy-egy villanásban, egy gondolatban, de akkor is. Tudom, hogy lesz olyan barátnőm, akinek a kezébe nyomom majd, hogy levegyem a válláról azt a terhet, amikor a kevésbé rózsaszín gyermeknevelős gondolatai miatt rossz anyának érzi magát. Nem az, egyszerűen csak ember, emberi érzésekkel.

"A legnehezebben azok a dolgok oszthatók meg, amelyeket mi magunk sem értünk."

Kiadó: Park

Kiadási év: 2018

Fordította: Balkó Ágnes

A barátság dallamai

Rose Tremain: Gustav-szonáta

Rose Tremain neve nem volt ismeretlen számomra, olvastam korábban tőle a Színaranyt. Valahogy azóta elkönyveltem őt egy egykönyves szerzőnek, és nem is hibázhattam volna ennél nagyobbat. A saját tudatlanságomat mutatja, hogy most szembesültem vele mennyi könyve jelent már meg, csak hozzánk nem jutottak el ezek (még). A XXI. Század Kiadó ezen próbált változtatni azzal, hogy elhozta nekünk a Gustav-szonátát, amelyre már a kezdetektől fentem a fogam. Beismerem, hogy elsőként a borítója fogott meg: gyönyörű pasztell színek jelennek meg a rajta és a két kis srác meg egy igazán idilli barátságot testesít meg számomra ezzel a csendes egymás melletti ücsörgéssel. De az igazi kellemes és maradandó élményt természetesen a lapok között kibontakozó történettől kaptam.

"Gustav Perle ötéves korában egyetlen dologban volt biztos: hogy szereti a mamáját."

A történet három egymástól jól elkülöníthető részre oszlik. Az elsőben megismerjük az ötéves Gustav Perlét, aki rajongásig szereti a Muttiját, hisz nincs is neki mása a világon, mint az édesanyja. Az anya nem viszonozza kisfia érzéseit, ezért Gustav fiatal kora ellenére sokkal érettebb gyermek, ráadásul nagy szegénységben, majdhogynem nélkülözésben nevelkedik. Élete akkor vesz egy picivel boldogabb irányt, amikor az óvodában rábízzák egy gazdag és a háború elől Svájcba menekült zsidó család fiát, Antont. A két gyerek nem is lehetne különbözőbb egymástól, mégis erős szálak fűzik majd össze őket egy életen át: barátok lesznek. Antonról nagyon korán kiderül, hogy tehetséges zongorista, szerető családban, jólétben nevelkedik. Eközben Gustav édesanyja minden óhaját, rezdülését lesi, próbál neki mindenben megfelelni, de általában csak panaszszavakat kap válaszul, sőt anyja Antonnal való barátságát sem nézi jó szemmel. De a két gyerek nem adja meg magát a körülmények nyomásának.

A második részben - számomra ez volt a legélvezetesebb - egy éles ugrással visszarepülünk a II. világháború előtti Svájcba, ahol megismerjük Gustav szüleinek történetét. Fény derül arra, hogy ismerkedtek meg és szerettek egymásba ők ketten, megtudjuk, hogy milyen lett a házasságuk a háború árnyékában és persze azt is, hogy Gustav anyja miért lett ilyen kemény a fiával, miért nem bírja elviselni a zsidókat. De legfőképpen megismerjük Gustav apját, Erich Perlét, aki még a fia születése előtt meghalt és akiből a fiának csak egy fénykép jutott. Erichet az élet, de legfőképp a háború nagyon kemény döntés elé állította, aminek következtében nemcsak ő maga, hanem családja, illetve a hozzá közel álló emberek is meg kellett, hogy fizessenek.

A harmadik részben az immár középkorú Gustav történetét követhetjük nyomon, akinek barátsága Antonnal még mindig tart. Ahogy a két férfi útkeresése is: bár Gustav sikeres üzletemberré, egy kis szálloda tulajdonosává nőtte ki magát, Anton pedig zongoratanár lett, egyikük sem igazán elégedett az életével. Felnőttek ugyan, de még mindig a régi gyermeki álmokat dédelgetik magukban. Anton még mindig a híressé válás után áhítozik, nem bírja elfogadni, hogy az élet csak ennyit adott neki, Gustav pedig még mindig az anyjának igyekszik megfelelni és természetesen támaszként ott áll a barátja mellett minden alkalommal. Aztán egy nap Gustav lehetőséget kap az apja történetének és titokzatos halálának megismerésére, amely új fejezetet nyit a férfi életében.

Bár a fülszöveg szerint ez a könyv a barátság története, szerintem sokkal több annál. Egy férfi története, egy férfié, aki gyerekkora óta minden hozzá közelállón csak segíteni szeretne. Aki elnyomja az érzéseit, hisz az anyukája ezt tanította neki, mert egy férfi nem sír soha. Egy férfié, aki nem láthatott igazi férfi és apa képet maga előtt miközben felnőtt és egy férfié, aki számára az egyik legfontosabb személy az életében a barátja, Anton. Ugyanakkor ennek a férfinak a története nagyban összefonódik az apja történetével, amiről csak felnőtt fejjel szerez tudomást. Gustav apja számomra a regény egyik kulcskaraktere és legösszetettebb szereplője lett. Erkölcsileg egyaránt megtesz jó dolgokat, amelyekért a háborús időben elítélni szerintem senkit sem lehet, és amellyel rengeteg ember életét menti meg. Ugyanakkor a saját családjában nem tud boldogságra lelni és itt az erkölcsisége erőteljesen megkérdőjelezhető. Én nagyon sajnáltam Erichet, nem jó emberrel találkozott össze és a sors nem adta meg a lehetőséget, hogy ezen változtasson.

"Mégis nagyon gyakran gondolt a gyerekkorára. Az emlékek olyan mély és végtelen szomorúságot ébresztettek benne, mintha semmilyen jövőben szomorúság nem érinthetné így többé. A saját láthatatlanságáról alkotott elképzelése köré szürke alkonyként szállt le a bánata, amely körülvette Gustavot, aki igyekezett a fény felé törni, hogy a Muttija jobban lássa. De ő sosem látta igazán. Félig vak maradt a fia valódi énjét illetően."

Ha pedig újra csak a barátsághoz kanyarodunk vissza számomra megint az lett ennek a szomorkás, keserédes hangulatú történetnek a tanulsága, hogy bizony a barátságban sem egyenlőek a felek érzelmi szempontból. A mérleg nyelve állandóan elbillen valaki felé, valaki mindig többet, nagyobb energiát fektet bele ebbe a kapcsolatba. Itt úgy éreztem, hogy Gustav az, aki folyton ad, aki folyton védi, támogatja, tereli az úton a barátját és Anton ezt pedig kihasználja. Aztán a regény végén megint ezt éreztem, de megszületik a Gustav-szonáta, ami minden köszönömnél többet ér, ezzel egyenlített számomra Anton.

Ami nekem szintén hozzáadott egy kis pluszt a történet finomságához és érdekességéhez az a helyszín, Svájc volt. Szeretem, amikor a történelem legnagyobb világégését nem a már megszokott jó-és-a-rossz párharcában tálalják. Így Svájc szerepe, a semlegességre törekvése üdítő színfolt volt. Illetve az, ahogy ennek a magját már nagyon kicsiként elültetik a svájci gyerekekben.

Rose Tremain tehetséges író. Kellemes, gördülékeny a stílusa, de így is erőteljesek a szereplői és a közöttük lévő kapcsolatok megjelenítése is. Van, hogy csak sejtet bizonyos dolgokat, van, hogy keményen ki is mondja őket, és én minden egyes nap alig vártam, hogy visszatérhessek Svájcba Gustavhoz. Remélem, hogy Tremain könyve másokat is megérint majd, így talán lesz esélyünk az írónő többi könyvét is elolvasni hamarosan.

Kiadó: XXI. Század Kiadó

Fordította: Szűr-Szabó Katalin

Kiadási év: 2017

Az ezerarcú Budapest és ami mögötte van

Tittel Kinga: Mesélő Budapest

Emlékszem, hogy amikor egy sétám alkalmával szembejött velem ez a könyv egy plakáton nagyon megfogott, tudtam, hogy budapestiként valamikor el fogom olvasni. Köszönhetem ezt a szerencsét most a könyvtárnak és a négy napból álló szutykos, télies időjárású, otthoni kuckózásra alkalmas hosszú hétvégének. Azt kell mondjam, erre a négy napra nem is választhattam volna jobb társat magamnak, mert bár nem sütötte arcomat a napfény, nem koptattam fizikai valómban Budapest utcáit, mégis én bizony keresztül-kasul bejártam ezt a szívemnek oly kedves várost.

Aki egy kicsit is jobban ismer az tudja rólam, hogy tavasztól őszig bizony sok hétvégémet, szabadidőmet töltöm tősgyökeres budapestiként a városban sétálva, turistáskodva, azaz olyan környékeken csatangolok, amelyek számomra ismeretlenek, olyan parkokat keresek, ahol még nem ücsörögtem a megszokott kis kávémmal és olyan épületekre csodálkozom rá, amelyeket nem látok nap mint nap munkába és hazafelé menet a Nagykörúton. Ha jó az idő sokszor szállok le korábban a villamosról, hogy gyalogoljak egy kicsit és általában számomra azért veszélyes ez a terep, mert nem a lábam elé szoktam nézni, hanem felfelé. Csodálom az épületeinket, a stílusok vegyülését, a különböző szoborcsoportokat a házakon, a színes körúti házak szépségét. Ugyanígy a mai napig rá tudok csodálkozni az esti Budapest látképére ha a villamossal közlekedem, nincs ennél szebb számomra.

Ilyen "háttérrel" vágtam neki Tittel Kinga Mesélő Budapest című könyvének és olyannyira beleszerelmesedtem, hogy tudom, szeretnék belőle saját példányt és már el is terveztem, hogy az idei évem hétvégéit mindazon titkok, megbújó szépségek felfedezésével fogom tölteni, amelyekről olvashattam. Megteszem majd a saját kis budapesti tematikus sétáimat, miközben ő fogja a kezem és hatalmas információáradatot zúdít rám. Teszi ezt a legegyszerűbb, a legkönnyebben érthető stílusban, hiszen Kinga eredetileg a gyermekeinek írta ezt a kötetet, aztán egy olyan dolog lett belőle, amelyet én minden a fővárosunkba látogató külföldinek bátran adnék a kezébe mindenféle sablon útikönyv helyett.

Szerettem Kinga stílusát és azt, ahogy a könyvét felosztotta. Elsőként kapunk Magyarországról és a magyarokról egy kis történelmi áttekintést. Ami nekem nagyon jól jött, végre egymás után raktam a suliban tanult mozaikkockákat, és jó volt ez egy alapnak, hogy bizonyos épület, tér vagy szobor hátterét jobban meg tudjam érteni. Majd Magyarország után áttérünk magának Budapestnek a történelmére, hogyan és mikor is alakult ki Buda, Pest majd Óbuda és később ezek egyesítéséből a főváros. Olyan infókat kaptam itt, amiről szégyen, de budapestiként nem tudtam: mit jelent Budapest címere, hogyan számozzák a kerületeket, hogyan és mikor nevezhetjük el/át az utcákat? Ezen alapozó "kitérő" után pedig nyakunkba vesszük a várost. Budán kezdünk, majd Pesten folytatjuk az utunkat és a végül Óbudán pihenünk meg egy kicsit. Hogy utána nagyobb figyelmet szentelhessünk a fővárost kettészelő folyónak, a Dunának és annak hídjainak, illetve a világhírű fürdőinek.

Elképesztően informatív lett ez a könyv. Nem túlzás azt állítani, hogy szinte minden lapján találtam valami új infót, amiről eddig fogalmam sem volt. Rengeteg épületet mutat be, hihetetlen mennyiségű szoborról, szoborcsoportól esik szó, amelyek mellett oly sokszor elmentem már, de vagy nem álltam meg megcsodálni ezek szépségét, vagy észre sem vettem őket. Egyszerűen Kinga könyvével úgy éreztem, hogy nem csupán a várost fedezem fel és egy városnéző túrán vagyok, hanem egy időutazáson. Rengeteg épületünket, utcánkat, körútunkat köszönhetjük például a Millenniumnak és az ünnepségsorozatnak és szavam elállt, amikor belegondoltam, hogy ezekben az években milyen változáson ment át Budapest, hogy lett belőle Európa egyik legszebb fővárosa. Ugyanakkor voltak olyan részek, olyan épületek, amelyek történetének olvasása közben a szívem szorult össze. A történelem viharos idejében nem csak az embereket pusztítjuk, hanem a városokat, azoknak évszázados (évezredes) történetét. A hidak fejezetében szinte nem volt a régi hídjaink között olyan, amelyet megkíméltek volna a bombázástól. Eddig csak a szüleim elbeszéléséből ismertem ezeket a történeteket, el sem tudtam képzelni, hogy nem tudtak átkelni akkor a főváros egyik oldaláról a másikra, de a könyvben korabeli képeket nézegetve már látom, hogy milyen lehetett ez az időszak.

"Ajánlom ezt a könyvet mindenkinek, aki még jobban szeretné megismerni ezt a csodálatos várost, és szívesen továbbörökítené gyermekeinek, unokáinak Budapest iránti szeretetét."

Tittel Kingának remek négy napot köszönhetek és egy hihetetlen utazást, illetve annyi információt, hogy most nem győzöm őket memorizálni. De mivel tudom, hogy szeretném beszerezni a Mesélő Budapestet magamnak (meg ajándékba néhány ismerősömnek), ezért nem esem kétségbe ha valamit elfelejtek majd. Újra és újra le fogom venni ezt a könyvet a polcról és amint beköszönt majd a jó idő irány Budapest, amely higgyétek el, hihetetlen ezerarcú, tele van a megszokott turista látványosságok mellett felfedezésre váró szuper helyekkel. És ha a séták végére ér az ember, a város gyors fejlődésének köszönhetően lehet mindent újrakezdeni, akkor is fogunk magunknak újdonságot találni ebben a csodaszép városban.

Kiadó: Kolibri

Kiadási év: 2016

Kecskés Judit rajzaival

ui: a 4.999 Ft-os ár borsós ugyan, de nagyon szép minőségű, színes képekkel, illusztrációkkal, térképekkel gazdagított kötetet kapunk ezért cserébe.

A tökéletes című könyv

Sascha Arango: Az igazság és más hazugságok

Rég volt már olyan, hogy egy könyvre a címe miatt figyeltem fel. Sascha Arango könyvével márpedig pont ez történt velem. Karácsony előtt kalandoztam a Könyvudvarban, hogy a családtagjaimnak válasszak ajándékot, amikor megláttam ezt, pontosabban elolvastam Az igazság és más hazugságok címet. Persze nyúltam is a könyvért, amelynek a borítója is tökéletes és amikor a hátán elolvastam az alábbi idézetet és azt, hogy bűnügyi regénynek sorolják be, tudtam, hogy ezt meg kell vennem valakinek:

"Hinni, hogy az ember jó, nem más, mint nehezen cáfolható előítélet."

Hihetetlenül izgalmas utazás volt ez az emberi lélek, kapcsolatok mélyébe. A regény főszereplője Henry sikeres bestselleríró. Számomra egy igazi kaméleon, aki minden helyzetben pont úgy viselkedik, illetve olyannak mutatja magát, amilyet a szituáció vagy a másik fél megkövetel. Ha a feleségéről van szó, akkor a lehető legmegértőbb és szerető otthont biztosító férfi bújik elő belőle. Muszáj is ilyennek lennie, ugyanis Henry egy árva sort sem írt soha. A sikerkönyveket, a hírnevet mind a feleségének köszönheti. Ő az, akiből egymás után szakadnak ki a sikeres történetek, akit csak az írás érdekel, minden ami a sikerrel jár, azt átadja a férjének.

Ha a szeretőjéről van szó, Henry az igazi macsó, a csődör. Csakhogy cseppet elszámítja magát a nővel kapcsolatban, ugyanis a kapcsolatnak nem várt következményei lesznek: terhes lesz a nő. Amit persze meg lehet sok úton-módon oldani, de Henry hitegeti a nőt válással és újrakezdéssel, ráadásul a szerető egyben könyveinek a szerkesztője is, így viszonylag fontos személy a férfi karrierjében, ámbár nem pótolhatatlan. A szituáció nem egyszerű és egy bizonyos esemény, egy nő halála kapcsán még tovább bonyolódik. Henry nem hogy tiszta vizet öntene a pohárba, hanem szép lassan még tovább süllyed a saját maga által megteremtett ingoványba, ahol a dolgok azzal fenyegetnek, hogy nem lesz tovább édes kettős élet az asszony és a szerető, az otthon és a sikeres írói álca között Előbújnak Henry múltjának kísértetei is, a férfi gondosan felépített mintaszerűen boldog életének tükörsima felületén csúnya repedések keletkeznek és igazából mi olvasók nem is tudjuk, hogy mi lesz itt a végén, esélyünk sincs megjósolni a Henryvel történtek egyre gyorsuló sodrásának irányát.

"Egy gyilkosnak résen kell lennie. A legnagyobb ellensége a részlet. A meggondolatlan szó, a semmiség, amiről megfeledkezik, a jelentéktelen hiba, amin minden megbukik. Ébren kell tartania tette emlékezetét, mindennap fel kell frissítenie, miközben tovább hallgat róla. A hallgatás azonban ellentétes az emberi természettel. A titkot nem könnyű megőrizni. Élethossziglan hallgatni kész gyötrelem. Ha innét nézzük, akkor a gyilkos büntetése már tettének napján elkezdődik."

Azt hiszem Herman Koch regényeiben olvastam hasonlóan ellenszenves, ugyanakkor a figyelmemet rögtön megragadó karakterről. Henry hasonló kaliber mint a Nyaraló úszómedencével dr. Schlossere. Bunkó, mindenkit kihasznál a maga céljainak elérésére, ugyanakkor karizmája az van, nem tudja az ember olvasás közben kivonni magát a "bűvköréből". Nem tudtam eldönteni, hogy utáljam-e ezt az embert, aki így játszadozik a többiekkel, vagy ne, hisz ha a körülötte élők ennyire vakok, akkor megérdemlik a sorsukat? Azt sem tudtam eldönteni, hogy milyen befejezésnek örülnék. Annak, ha Henry lebukna, minden szennyese napvilágra kerülne, vagy annak hogy kapjon egy újabb lehetőséget, hogy újabb igazságokkal és hazugságokkal egy újabb karakter bőrébe bújhasson majd. 

"A gonosz ártatlanul jön világra. Felcseperedik, alakot keres magának, és játékosan fog hozzá a mesterkedéshez."

Mindenesetre az tény, hogy olvasás közben nem egyszer esett le az állam a padlóig. Nagyon-nagyon rég volt olyan könyves élményem, amikor nyilvános helyen olvasol és kiszakad belőled egy hangos szó, amire persze odajönnek és megkérdezik, hogy minden rendben van-e? Kezdhettem magyarázni, hogy a könyv, hát ez a könyv... na, szóval hogy épp olyan történt benne, amire nem voltam felkészülve. És pont az ilyen fordulatok miatt szerettem Sascha Arango igényes kis krimijét, mert azért jó pár ilyen volt Henry történetében. Nekem egy picit a vége okozott hiányérzetet, hiszen az egész könyv annyira jól össze van rakva, annyira jól fel van építve, hogy épp ezért valami nagyobb durranást vártam, ami elmaradt. De ez sem volt gond, így is egy valóban ügyesen, jól megírt történet ez az életünk hazug igazságairól avagy igaz hazugságairól.

Kiadó: Libri (amúgy nem értem, miért nem kapott nagyobb figyelmet / reklámot ez a könyv ...)

Kiadási év: 2015

Fordította: Blaschtik Éva

Hely a falkában

Jodi Picoult: Magányos farkas

 

"Nem az a legmagasabb rangú farkas, aki él az erejével. Az a farkas az, aki élhetne, mégsem teszi."

Nem vagyok keményvonalas Picoult-rajongó, hisz idáig az írónőtől összesen három könyvet olvastam, de már akkor úgy gondoltam, hogy időről-időre fogok tőle választani egy történetet. Amire mostanság a választásom esett az a Magányos farkas volt, hiszen a megszokott erkölcsi dilemmát egy érdekes köntösbe csomagolva tálalta Picoult és a könyv befejezése után azt kell, hogy mondjam, ez az egy dolog mentette meg számomra az egészet.

Az alapszituáció egy több évvel ezelőtti történés miatt felbomlott családot érint, ahol Anyu újraházasodott és ebből a frigyből gyerekek is születtek. Nagytesó a régi történés miatt minden szálat elvágva külföldön tengeti életét, a Hugica pedig nem bírván Anyu második családjába a beilleszkedést Apunál köt ki. Csakhogy Apu bizony nem egy szokványos apuka, ő a farkasokkal él, hiszen ő az a híres-nevezetes farkasszakértő zoológus, aki anno évekig egy farkasfalkával élt a vadonban a családjától hátrahagyva, amely kalandról könyvet is írt és amely óriási népszerűséget hozott mind neki, mind a saját rezervátumában tartott falkának. Majd egy végzetes éjszaka Hugi és Apu autóbalesetet szenved, ahol Apu annyira megsérül, hogy úgy tűnik a családnak nincs más választása, mint elköszönni tőle. Csakhogy a helyzet annyiban bonyolódik, hogy kinek van joga ehhez egy ilyen csonka családi helyzetben? Anyunak nincs, hisz törvényesen elváltal, Huginak lenne, de ő még nem töltötte be a 18-at, ellenben Nagytesó, bár hazautazik, de érzelmileg évek óta elvágta magát a családtól, nem biztos, hogy ezt a döntést, hogy Aput lekapcsolják-e gépekről neki kellene meghoznia. Szóval dráma van a köbön. Ami egyébként egy veszett jól megalkotott helyzet, Picoult megint nagyon belenyúlt egy bizonyos kérdéskörbe, amin rengeteget lehet agyalni, meg vitázni (akár egy jó kis könyvklub keretein belül például), csakhogy számomra a szereplők nem tudták közel hozni a történet magvát. Igen, nagyon járt az agyam, hogy hogy lehet jól dönteni ebben a helyzetben, vagy lehet-e jól dönteni egyáltalán, bár azt gondolom, hogy nem. Amikor ilyen feszültségek vannak egy családban (talán nem is jó szó rájuk sajnos a család), akkor óhatatlanul valamelyik ember sérülni fog a végső döntés következtében. Itt a kérdés az volt végig, hogy megtudjuk-e minden szereplőről, hogy kit mi motivál arra, hogy a mérleg bal vagy jobb oldalára tegye le a voksát, és egy ilyen szituációban lesz-e arra esélyük a családtagoknak, hogy újra összekovácsolódjanak, hogy felfejtsék a múlt szövevényes takarójának szálait és kiderüljön mi is történt a múltban közöttük.

"A Redmond farkasai harminc napon át vonyítottak.
(…)
Aztán egy napon, egészen váratlanul, vége lett.
(…)
Apám megmondta.
A farkasok tudják, mikor jön el az ideje, hogy többé ne arra tekintsenek, ami elveszett, hanem arra, ami még előttünk áll."

Tehát rengeteg agyalnivalót, kérdést pakolt bele Picoult a Magányos farkasba, csak valahogy én már a könyv első negyedénél elvesztettem az igazi érdeklődésemet irántuk és a döntés iránt. Nem tudtam azonosulni a szereplőkkel, meg nem is igazán érdekelt már, hogy a végén mi lesz (szerintem az olvasó úgyis érzi, hogyan "kellene" dönteni). Ami viszont hatalmas pluszt adott a könyvhöz és ami miatt olvastam is tovább, az az Apuka farkasokról illetve a farkasok között töltött idejéről szóló picit tudományosnak számító narrációja. Istenem, hát én attól teljesen padlót fogtam. Nem sokat tudtam eddig a farkasokról, de mostantól bizony másképp nézek ezekre a csodás állatokra. Rettentő mód tetszett, hogy minden egyes új fordulathoz, vagy épp egy családtaghoz kapunk egy párhuzamot a falkabeli hierarchiában. Döbbenten olvastam, hogy milyen szerepek, milyen fontos és át nem hágható szerepek vannak egy farkasfalkában. Hogy nem mindegy, hogy az elejtett vadnak melyik farkas melyik részét eszi meg, ez is pl. mind-mind attól függ, hogy hol a helyed a falkában. Amúgy vannak itt is olyan részek, amit egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy ilyen van, egy ember nem csinálhat ilyet együtt a falkával. Aztán a regény végén Jodi utal egy hús-vér emberre, akiről mintázta az Apuka alakját és hát bizony, vannak ilyen eszméletlen elhivatott, ugyanakkor számomra egy picit fanatikus emberek is.

"A tévedések olyanok,akár a padláson rejtegetett emlékek: megfeneklett kapcsoltatokból hátramaradt régi szerelmes levelek, halott rokonok fényképei, játékok egy fájóan hiányzó gyerekkorból. Amit nem látunk, arra nem gondolunk, ám ettől még valahol mélyen tudjuk, hogy létezik."

Összességében egy gyors olvasmányról van szó, és külön pont, hogy minden szereplő szemszögéből nyomon követhetjük a jelen eseményeit. Itt is megjelenik az egyik szokásos Picoult-elem, a tárgyalótermi dráma, amikor már az ügyvédek csűrcsavarásán, a jogon, a precedenseken, vagy éppen egy bíró érzelmein múlik a végső döntés. Számomra nem lett kiemelkedő ez a könyv, pl. az Egyszerű igazságot ezerszer jobban szerettem, a Szelíd vadakért meg egyenesen odáig voltam, de azért örülök, hogy megismerhettem a magányos farkas helyét a falkában, hisz szerintem mi emberek tényleg hasonlítunk picit rájuk, nekünk is ugyanúgy megvan a szerepünk minden környezetben, legyen ez akár a család, akár a munkahely, akár a társadalom. Reméljük, hogy mint a farkasok esetében is, lehetnek olyan események, amikor a magányos farkas is megtalálja az utat vissza a falkához.

"Egy igazi család talán nem attól működik, hogy mindenki mindig mindent tökéletesen csinál. Talán attól működik, hogy adunk egy második esélyt a szeretteinknek, ha elszúrnak valamit."

Kiadó: Athenaeum

Kiadási év: 2017

Fordította: Babits Péter

Ketten, hárman, egyedül

Sarah Winman: Bádogember

Tavaly ez volt az egyik könyv, amelyet gondolkodás nélkül rendeltem meg magamnak, pontosabban előrendeltem. Winman nem ismeretlen szerző számomra, hisz az Amikor isten nyúl volt című könyvét olvastam korábban, nagyon szerettem, így minden bizodalmam megvolt az írónőben, hogy most sem fogok csalódni. Egy kis csalódás ért ugyan, de ez csak annak köszönhető, hogy a Bádogember megjelenése átcsúszott 2018-ra. De mint tudjuk, a jó dolgokra megéri várni, és e könyv kapcsán pontosan ezt éreztem.

A Bádogember picit megtévesztő külsejű könyv. Gyönyörű és vidám sárga borítójával, belül a csodás kék háttéren boldogan bólogató margarétákkal azt sugallja, hogy egy életvidám, derűs történetet fogunk olvasni. Ami azért nem teljesen így van. De amikor becsuktam a könyvet az utolsó sorok olvasása után, bizony úgy gondoltam, hogy nem kaphatott ennél jobb köntöst a történet, mert akármennyi szomorúság, bánat, tragédia köszön vissza a lapjairól, a vége mégis életigenlő és pozitív.

"A mi barátságunk biztonságot nyújt – mondtam. Egyszerűen összeillünk – emlékszem, ezt is mondtam."

A regény két, egymástól merőben más érzést, hangulatot kiváltó részre osztható. Az elsőben Ellis, az egyik főszereplő szemszögéből ismerhetjük meg ő és barátja, Michael történetét. Ellis, aki negyvenesként egyedül, éjszakai műszakban dolgozva tengeti életét, bezárva magát a magánya elefántcsonttornyába, elvágva magát minden emberi kapcsolattól. Az ő finom, érzékeny lelkén keresztül tárul fel előttünk a két fiú megismerkedésének, barátságuknak, majd ezen barátságon is túlmutató érzelmeiknek története. Ellis, aki rajong édesanyjáért és egy bizonyos festményért, meg a művészetért nem is lehetne különbözőbb a nagynénjéhez kerülő elárvult, de impulzív, csupa élet Michaeltől. Mégis első pillanattól kezdve valami elemi kapocs fűzi össze a két fiút, amelyet csak tovább erősít Michael szeretete Ellis édesanyja iránt. Kapcsolatukat próbára teszi az évek során Ellis édesanyjának halála, majd a két fiú közötti érzelmek egyre komolyabbá válása, illetve egy harmadik, egy bizonyos lány, Annie betoppanása a fiúk életébe. Winman nagyon ügyesen szövi a szálakat az első részben, hiszen semmi konkrétumot nem tudunk meg Ellis felnőtt életének éveiről, csak sejtet bizonyos eseményeket, így közben nekünk meg jár az agyunk, hogy mi történhetett a két fiú között, amiért Ellis most Michael és persze Annie nélkül él. Végig olyan érzésem volt, mintha egy függönyön keresztül leskelődnék, de csak elmosódott emberi körvonalakat, mondatfoszlányokat kapnék el, amelyből próbálnám kirakni a puzzle egészét.

"Van valami az első szerelemben, nem? – kérdezte. Érinthetetlen azok számára, akik nem voltak a részesei. És hozzá viszonyítanak mindent, ami utána jön."

Aztán éles váltással egyszer csak Michael lesz a narrátor. Az ő része kegyetlen. Kegyetlenül őszinte, szókimondó, nyers. Nem takargat semmit. Érzéseket, félelmeket, halált és pusztulást, boldogságot és szenvedést, mindent elénk tár és nem engedi, hogy mi olvasók egy percre is elfordítsuk a fejünket. Amennyire lassan olvastam Ellis csendesebb, mélabúsabb részét, Michaelét egy szuszra faltam fel. Olyan volt ő nekem, mint egy 100-zal robogó vonat, aki nem áll meg a sorompónál. Jött és tarolt. Én pedig ott maradtam kicsit összetörve a történetének végén. Hogy aztán Winman összeszedjen darabjaimból, megragassza azokat egy olyan befejezéssel, amivel én is vissza tudtam nyerni megtépázott lelki békémet.

"Eltöprengek, milyen lehet egy megszakadó szív hangja. És arra gondolok, talán halk, észrevehetetlenül halk, egyáltalán nem drámai. Mint amikor egy kimerült fecske szelíden a földre zuhan."

A Bádogember eddig számomra 2018 legjobb olvasmánya volt. Amilyen rövid és gyorsan olvasható, bennem olyan mély nyomot hagyott és olyan sok érzelmet mozgatott meg. Azt hiszem ahogy telnek az éveim én is egyre inkább érzelgőssé válok, egyre fontosabbá válnak az életemben a család, a barátok, a dolgok, amiket együtt megtehetünk még és pont ezekre a hétköznapi apróságok fontosságára, a mindennapok megélésére, az érzelmek felvállalására világított rá Winman. Komplex kis regény ez, szerethető karakterekkel, akik maguk is jóval összetettebbek annál, mint amit először gondolunk róluk. Azt hiszem ezek után bármikor margarétát látok Ellis és Michael fog eszembe jutni, meg az élet örömeinek megélése.

Kiadó: XXI. Század

Kiadási év: 2018

Fordította: Békési József

Két könyvről röviden

Daryl Gregory: Mind remekül megvagyunk

Amikor olvastam, hogy a GABO SFF zsebkönyvek kiadásába kezd, tudtam, hogy előbb-utóbb én is fogok a sorozatból választani magamnak. Érdekes módon, nem a Mind remekül megvagyunk lett volna az első a sorban, amit kinézek magamnak, de a havi könyvtárazás alkalmával ott virított az újdonságok polcán, gondoltam csak én rám vár, így hazajött velem a történet. Félve kezdtem bele, mert két címke miatt is úgy gondoltam, hogy számomra ez aztán túl van valóban a komfortzónámon: se fantasyt, se horrort nem olvasok sűrűn, sőt szinte alig. Aztán az egész könyvélménnyel kapcsolatban pont e kettő nem hagyott mély nyomot bennem. Persze fantasy ez, meg vannak benne horrorisztikus elemek, de mégis úgy gondolom, hogy számomra nem ezek miatt lett kellemes élmény. Hanem a történet miatt, ami egy terápiás csoport sorsát kíséri végig. A pszichológusnő hétről hétre együtt dolgozik furábbnál furább figurákkal. Ott van elsőként Harrison, a Szörnydetektív, aki talán a "leghétköznapibb" a szereplők közül. Aztán a csoport tagja még a tolókocsis Stan, akit kannibálok karmai közül mentettek ki, a mindig sötét szemüvegben lévő Martin, a fekete ruhákban járó és alig beszélő fiatal lány, Greta és a csontjaiba vésett ábráktól szabaduló Barbara. Különös egy társaságot alkotnak ők. És ahogy fejezetről fejezetre haladunk előre mindannyiukat megismerjük, mindenki kap egy fejezetet, amikor az ő fejében vagyunk mi olvasók. Rájövünk, hogy bár különbözőek ezek az emberek, mégis hasonlítanak valamiben: mindenki menekülne a belső vagy épp külső démonjai elől. Van, akinek segítséget tud ebben nyújtani a csoportterápia, van, akinek megadja a kezdő lökést az újrakezdéshez, van, akinek a lezáráshoz és van, akinek a mindent hátrahagyáshoz. Nagyon szerettem olvasni a csoportfoglalkozások dinamikájáról, hogy ki hogyan nyílt meg, vagy éppen kinek és mikor. Óhatatlanul hatottak egymásra, még arra is, aki teljesen elzárkózónak tűnt a foglalkozások alatt. Nagyon jó ötletnek tartottam a végén a közöttük lévő kapcsolatot, rá kell jönnünk, hogy nagyon sok minden nem véletlenül történik az ember életében. A fantasy elemek ugyan nem vettek meg maguknak, de a terápia, a csoport közötti kapcsolatok, az, hogy a végén mennyire erősebbé váltak néhányan, ez miatt mindenképpen megérte elolvasni.

A kiadásról is muszáj megemlíteni, hogy nagyon eltalált. A zsebkönyv formátum valóban kézreálló, kellemes olvasni, fogni és hát a borító, az is nagyon passzol a történethez. Mindenképpen fogom folytatni az SFF zsebkönyvek sorozatát.

"Minden kis létszámú csoport egy kémiai kísérlet volt, és a procedúra mindig ismétlődött: vegyél néhány instabil elemet, tedd őket egy zárt helyre, és alaposan rázd össze. Az eredmény soha nem stabil vegyület lesz, de időnként olyasmit kapsz, ami képes hasznos munkát végezni – például egy rákos sejteket ölő gázt. Néha viszont bombát készítesz."

Kiadó: Gabo

Kiadási év: 2017

Fordította: Novák Gábor

Leiner Laura: A Szent Johanna Gimi 1. - Kezdet

Egy tartósabb zombie állapotomban nyúltam ismét, immár másodjára az SZJG-sorozat kezdőkötetéhez. Utána kellett néznem, hogy kb. hány éve olvastam először és magam is megdöbbentem rajta, hogy van ennek már 6 éve. Minden hibája ellenére én szeretem ezt a sorozatot. Rengeteget nevettem rajta anno, nagyon sok emlékem visszajött a középiskolás éveimről, és érdekes, hogy egy ilyen könyvet olvasva pillanat alatt újra annak a bizonytalan tinilánynak tudom magam érezni, aki csetléseit-botlásait tekintve bizony hasonlóságot tudott érezni Rentai Renátával.

Másodjára - és immár idősebben - olvasva azért egyre jobban a hibáit látom a sorozat kezdőkötetének. Igen, engem is megőrjített Reni anyukájának "kisbarátomozása", meg az állandó gyereknevelő könyvek olvasása. A valóságtól elrugaszkodottnak gondolom a kis létszámú elit iskolát, főleg azt, hogy a srácok egy része csak azért van ott, mert perfektül beszélnek franciául, egyébként nagy ívben tojnak a tanulásra. Viszont még mindig imádom ezt az osztályt, a sok hülyeségükkel együtt. A közösség még csak alakul, még csak ismerkednek egymással, de azért már itt is tudjuk, hogy kiért kell szorítanunk, csak azt nem tudjuk, hogy Cortez vagy Arnold lesz-e a befutó. Úgy olvasva a történteket, hogy már ismerem az egész kifutását, kicsit más színezetet adott a dolgoknak, sokkal jobban tudtam figyelni az apró jelekre. Pl. meglepődtem, hogy Cortez már az első részben hányszor segített Reninek, pedig korábban azt gondoltam, hogy alig törődött vele. 

Bár nem kaptam tőle ugyanazt a szintű élményt, de mégis jó volt egy kicsit visszaülni az SZJG padjaiba, elbújni egy kicsit a mindennapi dolgok súlya elől és azon filózni, hogy meghúzzák-e Renit rajzból vagy sem. Nem mondom, hogy minden kötetét újra el fogom olvasni, de jó tudni, hogy van amihez vissza tudok nyúlni, ha az élet nagyon igénybe vesz. Sőt, találtam magamnak egy új könyvet Laurától, amit mindenképpen el szeretnék olvasni, ez pedig az Ég veled.

"– Reni, tudom, hogy az első nap a gimiben nagyon kemény, emlékszem, nekem is az volt. Csak egyet tudok tanácsolni – nézett apu mélyen a szemembe. – Ne hányd el magad."

Kiadó: Ciceró

Kiadási év: 2010

Februári könyves zárás

Mint minden zárás alkalmával, így most is meg kell állapítanom, hogy csak úgy rohannak a napok, bár most, hogy ilyen cidri van odakint biztos sokan érezzük úgy, hogy nem lehet elég korán itt a tavasz. Mondjuk én annak is örülök, hogy minden évszak megmutatja magát és most a tél is bekeményített egy picit, ilyenek miatt tudom később értékelni a tavaszt, vagy majd a nyári meleget (amikor visszagondolok erre a havas időre és igyekszem majd ezzel hűteni magam).

BESZERZÉSEK

A februári hónap szerintem az álruhás változata a januárnak, mindezt úgy, hogy rövidebb is. Mondanám, hogy a boldogsághormonok kiváltása miatt szükségem volt a könyvvásárlásra, de ez nem lenne igaz. Hiszen az egyetlen beszerzésemet még a tavalyi előrendelésnek köszönhetem, ami most érkezett meg végre a boltokba. Ez pedig Sarah Winman Bádogember nevet viselő regénye. Nagyon szerettem a korábbi könyvét (Amikor Isten nyúl volt), szóval nem kellett sokat töprengenem ennek a megvételén. Egy könyv meg nem is nagy szám, igazán belefér egy könyvbarát hónapjába, ugye? (Annál jobban gyűlnek a listámon az áprilisi Könyvfesztiválra érkező új megjelenések ...)

OLVASÁSOK

Nagyon jó kis könyvvel nyitottam a februárt. A Három dolgot mondj című ifjúsági történet igazi kis gyöngyszem lett számomra, hiszen humoros, kedves, nem gagyi, és legfőképpen mindezek mellett fontos témákról is szól. Ah, olyan jó volt olvasni! Utána számomra kevésbé ismert műfaj felé kalandoztam, Daryl Gregorytól olvastam el a Mind remekül megvagyunkat, ami fantasy horror elemekkel megfűszerezve és ilyet biza nem sűrűn olvasok. Komfortzóna-tágítás pipa. A hétköznapok súlyát egy súlytalan kis könyvvel igyekeztem kompenzálni, egy régi kedvencet olvastam újra, az SZJG első kötetét Leiner Laurától. Sok mindenre nem emlékeztem már belőle, voltak humoros jelenetek, de egyre inkább látom azért a hibáit is. Utána végre megérkezett a Bádogember, amit gyorsan sorra is kerítettem és túlzás nélkül mondhatom, hogy a hónap könyve lett nálam. Pedig eleinte nem éreztem annyira az egymásra találásunkat, de a végére egészen nehezemre esett elengedni a történetet. Utolsóként februárban Jodi Picoult Magányos farkasát sikerült befejeznem, ami nagyon érdekes kérdést feszeget egy tök jó háttérbe helyezve, mégsem éreztem azt, hogy nagyot szólt volna nálam ez a könyv. Az 5 befejezett olvasással tartom magam az arany középúthoz, szerintem mostanság pont ilyen mennyiségre vagyok hitelesítve.

A február is elég mozgalmas volt, bár sajnos a végét jól áthúzta egy kisebb betegség, amikor az energiáim nagy részét a túlélésre fordítottam, valahogy az olvasás sem ment az utolsó napokban. Viszont így meg volt időm sorozatokra (nézzetek Mindhuntert!) Március remélem visszahozza a lendületet, a tavasz szuper dolgokra képes minden évben.

A többiek zárása:
Heloise
Amadea
Nita
Dóri
Szilvi