Anya! Anya? Anya.

Elena Ferrante: Nő a sötétben

Azt hiszem a 4. elolvasott Ferrante könyv után már meg sem kell lepődnöm, hogy megint egy lelki mélyrepülésbe, a nő lélek rejtelmeibe való pokoli kemény alászállásra vitt el engem az írónő. A Nő a sötében számomra az anyaság, az anyává válás regénye volt. Érdekes volt úgy olvasnom, hogy én magam nem vagyok édesanya, de még érdekesebb volt úgy, hogy a barátnőim legnagyobb része már az, és akik a legközelebb állnak hozzám, azok bizony kendőzetlenül beavatnak az anyaság érzésébe, annak jó és rossz oldalával együtt. Pont olyan volt a regény főhősének, Lédának az elbeszélése, mintha a barátnőim meséltek volna egy nyaralás alatt.

Érdekes közeget választott Ferrante Léda anyasággal kapcsolatos gondolataiba, életének eme meghatározó szegmensébe való betekintésre. A 48 éves nő miután gyermekei már kirepültek otthonról egyedül indul nyaralni és a tengerparton felfigyel egy fiatal anyukára és kislányára, akik között szeretetteljes és gyöngéd anya-lánya kapcsolatot lát. Ez a fiatal anyuka indítja el benne a visszaemlékezések sorát arról, hogy milyen volt, amikor ő anyává lett az első alkalommal, akkor mennyire akarta azt, majd milyen volt a második gyermekvárás. Aztán a visszaemlékezések során bepillantást nyerhetünk a fiatal Léda két kislányával való kapcsolatába, abba, hogy milyen érzés volt neki beleszokni az anyai létbe. De azt is elmeséli nekünk, hogy miért hagyta ott a későbbiekben egy rövidebb-hosszabb időre a két lányt és mi volt az, ami miatt végül visszatért a gyerekeihez.

"Akkoriban úgy éreztem, megfulladok, és már magamat élem fel."

Számomra ennek a könyvnek a főszereplője Léda volt. És bár a könyv jó részt a fiatal anyukával, Ninával és annak hatalmas és hangos olasz családjával is foglalkozik, számomra mégsem ők voltak az érdekesek. Hisz Léda két felnőtt gyermek mellett már évek óta anya, rengeteg hullámhegyet és völgyet megjárt már a gyermekeivel. Szerettem a kendőzetlen szókimondását, hogy nem szépített meg semmit sem, bár minek is szépítsen az ember saját maga előtt? 

Nagyra becsülöm az anyákat, hihetetlen dolgot visznek ők végbe: egy rájuk (és jó esetben a másik szülőre is) bízott kis embert nevelnek, óvnak, védenek, terelnek a felnőtté válás útján éveken keresztül. Ugyanakkor ez egy olyan lét, amire nem lehet felkészülni. Bármennyire is vágyik rá a nő, hogy anyává legyen, senki nem tudja az első alkalommal, hogy mit vállal. Ezt láttam visszaköszönni sokszor Nina és Léda tétova beszélgetésein, hogy maga Nina sem tudta mi vár rá ilyen fiatalon egy kislánnyal és egy igazi olasz családdal az oldalán. Illetve azok a barátnőim, akik őszintén beszélnek erről a témáról ők is ezt mondják: sem az anyai érzés nem érkezik meg rögtön minden szülés után, sem nem fenékig tejfel az élet a gyerekkel, és semmi nem lesz már ugyanolyan a nő és a férfi életében, mint amilyen előtte volt. Ráadásul Léda meghozott egy olyan döntést, amely miatt elítélte mindenki: volt egy pont az életében, amikor megfojtotta az anyaság és azt érezte, hogy ki kell törnie ebből, újra azzá a Lédává kell válnia, aki a lányai nélkül is értékes ember volt, akinek karrierje volt, akit a gyerekproblémák mellett a világ dolgai is érdekeltek. Döntött. Lépett. Kilépett. Majd valamikor visszalépett. És nem éreztem úgy a visszaemlékezéseit olvasva, hogy 48 éves fejjel, egy ilyen eseménnyel a háta mögött másképp döntene.

"Milyen botorság azt képzelni, hogy megnyílhatunk a gyermekeinknek, mielőtt betöltik az ötvenedik évüket. Hogy elvárjuk tőlük, hogy személyiségnek, ne pedig szolgáltatásnak tekintsenek minket."

Nagyon szeretem Ferrante könyveit. Őszinték. Kemények. Valóságosak. Életszagúak. És nagyon, nagyon mélyre ásnak, még akkor is ha ezt olvasás közben nem biztos, hogy érezzük. Majd ha becsukjuk a könyvet a történet végére érve, akkor kell szabad teret adni a gondolatainknak, mert azok jönnek majd, hisz Ferrante szavaira, szereplőire nem lehet nem reagálni. Vagy megértéssel, vagy távolságtartással, de szerintem sokan magukra, magunkra ismerünk, ha csak egy-egy kis részletben, egy-egy villanásban, egy gondolatban, de akkor is. Tudom, hogy lesz olyan barátnőm, akinek a kezébe nyomom majd, hogy levegyem a válláról azt a terhet, amikor a kevésbé rózsaszín gyermeknevelős gondolatai miatt rossz anyának érzi magát. Nem az, egyszerűen csak ember, emberi érzésekkel.

"A legnehezebben azok a dolgok oszthatók meg, amelyeket mi magunk sem értünk."

Kiadó: Park

Kiadási év: 2018

Fordította: Balkó Ágnes