2012. május 28., hétfő

A sokarcú Itália

Frances Mayes: Édes élet Itáliában


Úgy 6-7 évvel ezelőtt történt, hogy egy balatoni nyaralásra a Napsütötte Toszkána c. könyvet vittem magammal. Emlékszem rá, hogy a strandon kinyitottam, belekezdtem és megszűnt körülöttem a világ. Elvesztem Toszkánában és borzasztó mód irigyeltem Frances Mayest, amiért megadatott neki a cortonai háza, Bramasole, és a csodálatos toszkánai táj testközeli élménye is. Azóta valahogy szokásommá vált, hogy nyaralásra próbálok mindig egy Olaszországról vagy Toszkánáról szóló könyvet becsempészni a bőröndömbe, mert annyira el tud varázsolni egy-egy ilyen történet, hogy tényleg úgy érzem, ott vagyok én is, ha még csak képzeletben is, de én is rovom az utcákat fáradhatatlanul, nézelődöm, szívom magamban a helyi sajátosságokat, mint a könyvek szereplői.

Sajnálom, hogy ilyen sokat vártam a Napsütötte Toszkána folytatásával, az Édes élet Itáliában c. könyv elolvasásával. Elég nehezen tudtam beszerezni, mert amikor kerestem, nem volt kapható. Aztán tavaly egy könyvesbolti "eltévelyedésem" eredményeképpen végre ráleltem, hazahoztam és nem tudom miért, de nem kezdtem bele, csak feltettem a könyvespolcra, mondván, hogy hamarosan sorra kerül. Aztán jól elfelejtkeztem róla. Egészen mostanáig. 

Ezen a héten nem volt valami kegyes velünk a májusi időjárás. Nem múlt el úgy nap, hogy délutánra ne érkezzen meg a szokásos zivatar vagy egy jó kis felhőszakadás. Volt olyan nap, amikor majdnem úgy éreztem magam a nagy szélviharban, mint Dorothy, hogy egyszer csak valami ismeretlen vidéken fog lepottyantani egy kisebb hurrikán. De hiába voltak odakint ilyen mostoha körülmények, engem ez egy cseppet sem érdekelt. Én ugyanis Olaszországban jártam. A kísérőm Frances Mayes volt, akiről elmondhatom, hogy egy nagyon szívélyes és melegszívű vendéglátó.

Maga az írónő ezzel a gondolattal kezdi a második könyvét cortonai életükről:

"Amikor Olaszországba jöttem, elsősorban a kaland vonzott. Arra egyáltalán nem számítottam, hogy itt fogom megtalálni a tökéletes hétköznapok mézédes boldogságát, az igazi olasz dolce vitát."

Ez a mondat tökéletesen jellemzi az egész könyvet. Most már nem a megvásárolt ház felújítása körül zajlanak az események (persze egy ilyen házban mindig van valami megjavítandó vagy felújítandó dolog), hanem az igazi otthonteremtés, az ország felfedezése van a középpontban. Ez talán még élvezetesebb, mint a házvásárlás procedúrája, ráadásul most Frances és párja, Ed, majdnem egy egész évet tölthetnek Bramasole nevű házukban, mert alkotói szabadságon vannak. Épp ezért van alkalmuk bejárni Olaszország olyan részeit, ahová eddig nem jutottak el vagy éppen visszavágynak: Palermo, Avola, Siracusa, Ortigia, Veneto, Chioggia - ezek mind-mind újabb gyöngyszemei Olaszországnak. Minden kisvárosban ott ülünk kísérőinkkel, kipróbáljuk a helyi kulináris élvezeteket velük, elkísérjük őket a piacra és az adott hely látványosságait, műemlékeit is együtt keressük fel.

Érdekes módon mégsem ezek voltak a legkedvesebb részeim. Az írónő három olyan fejezetet alkotott, amelyet én a legélvezetesebbnek találtam.

Az első ilyen A FÖLDI PARADICSOM c. rész volt, amelyben Frances és Ed saját kertjüket tervezik meg. Még egy kis tervrajz is szerepel a könyvben, amelynek segítségével szinte láttam magam előtt az egész kertet, az ültetett fűszernövényeket, a rózsatöveket, a citrusligetet és az olajfákat. Erről is olyan élvezettel írt az írónő, hogy szinte éreztem a késztetés, hogy menjek én is ki a kertembe és ültessek, kapáljak, öntözzek. A baj csak az, hogy nincs kertem. Szóval most mindezt csak a képzeletemben tehettem meg.

A másik szívemnek kedves fejezet A GONDOLATOK AZ UTAZÁSRÓL c. volt. Olyan érzéseket tárt elém az írónő, amelyet az első külföldi utam alkalmával én is próbáltam szavakba önteni. Azóta is ugyanezt érzem minden alkalommal, amikor olyan szerencsés vagyok, hogy eljutok egy külföldi országba. Próbálok olyan utazó lenni, aki minél többet tud meg az adott helyről és aki teljes egészében átengedi magát az ismeretlen táj, kultúra és az ott lakó emberek felfedezése által átélt élményeknek.

"Amikor útra kelek, hogy megismerjek egy idegen országot, ugyanez a „milyen másnak lenni” érdekel, csak talán nagyobb léptékben – az egész kultúrát, a táj, a nyelv egészét szeretném ilyenkor átlátni. És azt, hogy ki vagyok én az új helyen, és kik lehetnek azok, akiknek ez az otthona."

"Azonban a szenvedélyes, vérbeli utazó keres valamit. Hogy mit? Valamit, ami megváltoztatja őt magát, valamit ami kifejezhetetlen. Ha nem találja meg, úgy érzi, nem is történt vele semmi."

A harmadik fejezet, ami megragadott az a NYELVEK ÚTVESZTŐJE volt. Jó volt arról olvasni, hogy milyen az írónő viszonya az olasz nyelvvel. Ennyi év távlatából még mindig úgy érzi, hogy nem elég jól beszéli azt, és nagyon mókás jeleneteket osztott meg velünk, ami persze a szavak összekeveréséből adódik. Ezeken jókat mosolyogtam. Szeretem, amikor valaki bevallja, hogy nem úgy született, hogy 3-4 nyelvet beszélt a saját anyanyelvén kívül, hanem izzadtságos órákat, napokat, éveket tölt azzal, hogy elsajátítson egy új nyelvet. Aki már tanult egy idegen nyelvet az biztos, hogy bőszen bólogatva fogja ezt a fejezetet végigolvasni.

"Hetente kétszer két órában tanulok olaszul egy cortonai piazzóban. Mindig nagyon izgulok. Útközben elmegyek az egyik régiségkereskedés Caruso nevű papagája mellett, kalitkája kint van az utcán a kirakat előtt. – Ciao – mondja a madár tökéletes cortonai kiejtéssel. Ennek a papagájnak jobb füle van, mint nekem."

Összességében nagyon örülök, hogy van egy ilyen írónő, mint Frances Mayes, aki megosztja velünk olaszországi élményeit. Addig, amíg nem jutok el ebbe a szerintem csodás országba, az ő szemén és történetén keresztül igyekszem megismerni azt. Ráadásul már itt vár rám a történet folytatása, a Mindennapok Toszkánában. Azt hiszem eddigi szokásomnak megfelelően ezt meghagyom majd a nyárra, a nyaralásra! 

CORTONA  (Kép forrása: www.discoverthetrip.com)


Értékelésem: 5/5-ből

Kiadó: Tericum Kiadó
Kiadási év: 2011
Fordította: Sümegi Balázs

2012. május 27., vasárnap

A rongyosra olvasott kedvenc könyv


Szilvási Lajos: Egymás szemében


Jó, azért egy picit túlzok. Nincs ilyen állapotban a kedvenc könyvem. Ezzel csak arra szerettem volna utalni, hogy már nem is tudom hányszor olvastam el a két tinédzser történetét. Először tizenévesen került Szilvási Lajos könyve a kezembe. Unatkoztam a nyári szünidő alatt és a családi könyvespolcról ezt a könyvet vettem le, csak mert nagyon megtetszett a címe. Ráadásul fogalmam sem volt, hogy miről fog szólni, ugyanis nekünk egy régi példány van meg (1978-as kiadás – idősebb, mint én) és abban akkor még nem volt fülszöveg. De ahogy elkezdtem, emlékszem, hogy az unalom elszállt és pár nap alatt be is fejeztem Fábián Attila és Ventus Tamara történetét. 

Később a dolgok úgy alakultak, hogy ha valami olyan könyvre vágytam, amiben igazán el tudok merülni, amin jókat tudok nevetni vagy amin egy picit szomorkodni lehet, akkor biztos, hogy ezt választottam. Újra és újra. Elolvastam többször is huszonévesen, most már a harmincas korosztályt képviselve is és nem tudom megunni, mert mindig fedezek fel újdonságokat vagy olyan gondolatokat, amiken elrágódhatok egy darabig. A nosztalgia érzéséről ne is beszéljek: gimnáziumi évek, suli, táborozás, első szerelem, első csalódások – ki ne élte volna át ugyanezeket?

Most miért is került le újra a könyvespolcról? Két dolog miatt. Egyrészt Andiamonak volt egy kérdése, hogy kinek melyik a Jolly Joker könyve. Nekem persze rögtön ez ugrott be és már akkor éreztem, hogy ideje lenne megint „találkozni” a két kamasszal. Aztán Hidasi Judit Április út c. regényének első fele hasonló érzéseket keltett bennem, mint az Egymás szemében, szóval ezt égi jelnek tekintve megint elolvastam. Annyira, de annyira jó volt!

A történet 1975-ben játszódik az akkori Budapesten, a Tófenék utcai lakótelepen. Május 30-án csöppenünk bele először Fábián Attila életébe, aki nemrég költözött ide vissza édesanyjával, édesapjával és most együtt laknak a már dolgozó nővérével is. Tarhósrévről költöztek vissza, onnan, ahol egy kicsit széthullott a család élete. Ugyanis Attila édesapját azért küldte oda a cége, hogy tegyen rendet a fuvarozók között. Mivel ő egy talpig becsületes ember, a korrumpálható munkások és vezetők hamar kikezdték és olyan dolgokkal rágalmazták meg, amelyeket nem követett el. Egy darabig kitartott a család, aztán először az anyuka, majd később Attila és édesapja is feladta a szélmalomharcot és visszajött a család Pestre, ahol az édesapa buszvezetőként kezdett el dolgozni, Attila meg próbált beilleszkedni a 3. osztályos gimnazisták életébe.

A másik főszereplő Ventus Tamara, akivel szintén május 30-án találkozunk először. Ugyanis ez egy váltott szemszögű naplóregény, így a történetet végig Attila és Tamara naplójából tudjuk meg. Tamarának nem jutott egyszerű élet: nagyon fiatalon megárvult, egy balesetben elvesztette a szüleit és azóta a bátyja és annak felesége, a Tamara által csak szexmadonnának nevezett sógornő neveli. Tamara nagyon szép lány, buknak rá a fiúk és ő ki is használja ezt a helyzetet, de csak olyan szinten, hogy mindig legyen valaki mellette. Mindez csak addig tart, amíg Tamarának fel nem tűnik Attila és nem teszi meg azt a bizonyos első lépést. A lánynak furcsa, hogy ez iránt a fiú iránt más érzéseket táplál, mint az összes eddigi iránt. Annyit érez, hogy ez a fiú kell neki, jobban, mint bárki más. 
 
"Eddig sohasem éreztem, amit most érzek. Eddig sohasem féltem, hogy mi lesz, ha mégsem kellek. Most félek! Most akarom, hogy kelljek."
 
Attilának először imponál a „jó testű szőke” közeledése, aztán épphogy kezdenék megismerni egymást, egy baráti megjegyzésből azt a következtetést vonja le, mint általában mindenki más, hogy ő is csak egy strigula lenne Tamara életében. A vitathatatlan vonzalom ellenére a fiú visszavonul. Tamara pedig? Ő felemelt fejjel tűri, hogy Attila is azt gondolja róla, mint a többiek, nem tiltakozik, nem keresi Attilát, hanem belül némán szenved. Aztán egy véletlennek köszönhetően a két tinédzser sikeresen tisztázni tudja a félreértést és végre kivirágzik közöttük a szerelem. Mindketten életükben először lesznek igazán szerelmesek, olyan szerelmesek, amikor este alig akarnak egymástól elválni, amikor reggeli ébredéskor a másik az első gondolatuk, amikor rohannak a találkára csak hogy mihamarabb a másikkal legyenek. 

"Olyan jó a szája, és olyan sima, hogy az olyan helyébe akkor se tudnék egy igazi és valódi jelzőt behelyettesíteni, ha végigolvasnám az egész szinonimaszótárt, amit délelőtt leltároztunk Aba Sámuellel. Mert nincsen olyan szó, amely igaz volna Tamara szájára."

Aztán egy kis üröm vegyül a nagy örömbe, mert Attilának a vakáció kezdetekor táborba kell mennie, el kell egymástól válniuk két hétre. Ez a két hét Tamara életében felér az örökkévalósággal. Fél, hogy mi minden fog történni velük ez alatt a idő alatt. Bár mind a ketten tényleg szeretik egymást, történik valami, aminek következtében megint Attila lesz az, aki Tamarát olyan helyzet elé állítja a táborból való visszatérte után, hogy ha nem akarja elveszteni a fiú szerelmét, akkor döntő lépésre kell elszánnia magát, valami „nagyot” kell, hogy cselekedjen. Itt eresztjük el a két főszereplőt. A kérdés, hogy mi történik Tamara tette után, nyitott marad.

"Az az igazság, hogy senki sem kell, csak Attila. Ő kell nekem. Akármit követett el ellenem, és bármit fog elkövetni ezután, akkor is csak ő kell. A szeplőivel, a magányos életével, a halk szövegével, az értelmes szemével. És a szájával. Hogy megint érezzem legalább még egyszer, amit vasárnap éreztem. Hogy remeg körülöttem a levegő, mint forró kályha körül."

Olyan nehéz szavakba öntenem, hogy miért szeretem ezt a történetet annyira.
Ami elsőként nagyon megragadott benne az az, hogy ez egy naplóregény. Hogy ugyanazokat a dolgokat két szemen, két fiatal emberen keresztül látjuk, ráadásul egy lány és egy fiú szemszögéből, és persze a két nem sok mindent olyan különbözően lát.

Aztán itt van a két főszereplő. Már a nevük hangzását is nagyon szerettem, a két becenévbe pedig, ahogy szólítják egymást, a romantikus énem menthetetlenül beleszeretett: Attila a „szeplős”, Tamara pedig a „Szélkisasszony”. 

Attila számomra a kiapadhatatlan humor forrása. Olyan mondatai, gondolatai vannak, hogy azon csak nevetni lehet, amit meg is tettem a munkába jövet-menet. Hányszor néztek rám furcsán az utastársak a villamoson!!! Tetszett, ahogy Attila kezdi levetni magáról a tarhósrévi csalódás miatt felvett kicsit mogorva, magának való stílust és megnyílik Tamarán kívül egy-két másik embernek is, szép lassan barátokra tesz szert. Fájt látni, hogy a családja mennyire szétesőben van, és hogy mennyire szüksége lenne édesapjára, aki mindig dolgozik és édesanyjára, aki a nehézségek elől az italhoz menekül. Attila édesanyjával kapcsolatban is próbál helyt állni, fel is csillan a regény végén egy apró reménysugár, hátha sikerül a családi problémákat megoldani.

Tamara karaktere nagy kedvencem. Magányos, mert nincsenek szülei és úgy érzi, hogy a testvérének és a sógornőjének is csak nyűg a nyakán. Épp ezért menekül azokhoz a fiúkhoz. Ámbár ezek közül a srácok közül egyiket sem engedte magához közel, de mivel olyan sokan koslatnak utána, ezért a híre nem valami fényes a saját korosztályában. Őt pedig ez abszolút hidegen hagyja. Nem védi magát, ami nekem a legszimpatikusabb volt. Ehelyett felemelt fejjel néz szembe a világgal, mert ő tudja, hogy ezek a fiúk csak a magányossága elleni pótszerek voltak, és egyik sem érintette meg igazán, egészen Attila érkezéséig. Mert utána minden megváltozik. Tamara is, aki őrülten szerelmes lesz, végre tervezni kezdi a jövőt, nem csak él bele a nagyvilágba. Sógornőjét is kezdi más szemekkel nézni (már nem mint szexmadonna gondol rá), a végére már-már barátnői viszony alakul ki közöttük.

"Mondd, szeplős, szoktál te olyant gondolni, hogy még az egész élet előttünk áll? Ugye, te nem vagy olyan, hogy csak egy-két napra előre gondolkozol? Mert én ilyen voltam, amíg te nem voltál. Néha még ilyen sem. Néha az is hidegen hagyott, hogy holnap mi lesz. Valami lesz – rángattam a vállamat –, és ha semmi sem, az is közömbös.
Amióta te vagy nekem, én annyira megváltoztam, hogy szinte nem is igaz semmi sem, ami addig volt, amíg te nem voltál."

Azért pedig le a kalappal Szilvási Lajos előtt, hogy férfi létére ilyen jól meg tudta alkotni Tamarát, hogy ilyen jól be tudta mutatni egy fiatal lány lelkében, gondolatiban zajló dolgokat az első szerelem megérkezésekor. Nem tudom, hogy csinálta, de valamit nagyon eltalált.

A korrajzot is nagyon hitelesnek találtam. Azokra a részekre mindig egy kis nosztalgiával gondolok vissza, amikor a hétfői adásszünetet emlegetik, vagy amikor arról van szó, hogy megnézik mit ad a tévé és nem valamelyik csatorna a sok közül, ugyanis csak egy csatorna volt, nem sok választási lehetőséget kínálva. Én is ebben nőttem fel. Nem is szerettem a hétfőket!

Ugyan a befejezés valamilyen szinten nyitott marad, én ezt is szeretem benne, mert így meg van a lehetőségem úgy továbbgondolni a folytatást, ahogy szeretném. Az én elképzelésem szerint szeplősnek és Szélkisasszonynak sikerül megoldani a dolgokat és tudják tovább folytatni, együtt, egymás szemében elmerülve. Legalábbis én ezt kívánom nekik!




Értékelés: Kedvenc (ez minden számnál többet mond)
Kiadó: Szépirodalmi Könyvkiadó
Kiadási év: 1978

2012. május 19., szombat

"A háborúban is nyílnak a virágok"

Janusz Leon Wisniewski: Bikini - A végzet szigete


Furcsa ezt leírni, de a világtörténelemből a "kedvenc" témaköröm a második világháború. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, hiszen borzalmas dolgok történtek akkoriban, és a mai napig nem tudom felfogni, hogy hány emberélet veszett oda, hány család élete ment tönkre.

Arra már nem emlékszem, hogyan figyeltem fel Janusz L. Wisniewski könyvére, csak azt tudom, hogy a fülszöveg elolvasása után eldöntöttem, hogy ezt el kell olvasnom. Ugyanis egy fiatal német lány a könyv főszereplője, ami számomra azért fontos, mert a világháborús történetekből azok mindig jobban érdekeltek, ahol német szemszögből (is) olvashatok a történésekről.

Anna Marta Bleibtreu életében 1945. február 14-én Drezdában iszonyatos dolog történik. A szövetséges amerikai és brit légierő 1945. február 13-15. között összehangolt akcióban bombázást indított Drezda városa ellen. A gyújtóbombákkal végrehajtott támadás következtében az egész történelmi óváros lángokba borult, a lakosság nagy része vagy a tűzben lelte halálát, vagy a tűzvész következtében felszabadult mérges gázok, illetve a kialakult oxigénhiány végzett velük. 

Anna ezt a poklot éli túl. A bombázás kezdetekor édesanyjával és az általuk bújtatott zsidó kisfiúval együtt menekülnek, az Annenkircheben lelnek átmeneti menedékre. A bombázás során a templom környékét is találat éri, Anna elveszti az utolsó fontos embert is az életében, így a támadás után egyedül indul útnak, hogy felkeresse Kölnben élő nagynénjét. Döbbenten tapasztalja a városban a pusztítás mértékét. Mivel gyermekkora óta a fényképezés a legnagyobb szenvedélye, önkéntelenül a féltőn óvott fényképezőgépéhez nyúl, hogy megörökítse azt a poklot, amit soha nem fog tudni kitörölni az emlékezetéből. Csak egy tekercs film van a fényképezőgépben, de Anna így is félelmetes erejű képeket készít:

"Odatántorgott egy falmaradványhoz, amely mögött valaha egy lakás konyhája volt (...). A mosogató melletti párkány maradványain egy csésze tea állt, amit valaki otthagyott, egy fehér porcelántányéron pedig egy félig megrágott , megszáradt sajt borította vajas kenyér. A mosogató fölött, a falon egy rozsdafoltos tükör lógott. A tükör alatt, egy kis üvegpolcon négy alumíniumbögrében négy fogkefe állt. Kettő egészen biztosan gyerekméret. A lány úgy bámulta mint valami kísérteties festményt. A világvége előtti utolsó, teljesen hétköznapi kép itt valami elmebeteg szobrász avantgárd, jól megtervezett, szürrealista installációjának tűnt. De nem valami rafinált kompozíció volt ez, amely ámulatba kellett volna, hogy ejtse a műértőket. 1945. február 15-én, csütörtökön, dél körül ez volt Drezda városának legreálisabb részlete."

Anna utoljára még felkeresi házukat, ahol már csak romokat talál, de felfigyel rá egy fiatalember, aki ebben a szörnyűségben a lány társául szegődik és a következő tíz napot együtt töltik a fiú által kialakított menedékhelyen bujkálva a további támadások elől. Néha csak feküdnek egymás mellett csöndben, máskor viszont órákat beszélgetnek át. 

"Ujjbegyével végigsimogatta a lány nyakának minden zugát, és mesélt.
Arról, hogy megfosztották őket a fiatalságuktól, hogy elvették az ártatlanságukat, a hibázáshoz való jogukat, a naiv, ifjúkori lelkesedésüket és rácsodálkozásukat a világra; hogy parancsba adták nekik, hogy egyeseket gyűlöljenek, másokat meg bálványokként imádjanak. Parancsra kellett felnőniük, és ölniük is; és ha úgy esett, becsületből és méltósággal meghalniuk. Mert bebeszélték nekik, hogy „a hazáért és a nemzetért elesni a legnagyobb dicsőség."

Egymás karjai között lelnek pillanatnyi nyugalmat az átélt borzalmak után és úgy döntenek, hogy együtt folytatják útjukat Kölnbe, a lány rokonaihoz.

Ezen a ponton kezdődik el a történet második szála: New Yorkba röpít minket az író, Stanley Bredford fotós életébe csöppenünk bele a világ másik oldalán. Ő a New York Times hivatalos fotóriportere, akit főnöke a drezdai bombázás híre után azonnal Európába küld. Stanley nagy nehézségek árán, érdekes tapasztalatokkal, furcsa emberekkel való találkozások után megérkezik végül Kölnbe, ahol a Kölni dóm tetején összetalálkozik egy lánnyal, aki német létére úgy beszéli az angolt, mintha anyanyelve lenne és olyan fotózási tanáccsal látja el Stanley-t, hogy az rögtön kiszúrja a lányban rejlő tehetséget. És hogy ki ez a lány? Ő Anna, aki a legféltettebb kincsét, a Drezdában készített fotósorozatot bízza rá Stanley-re. A férfi, miután előhívta a képeket, tudja, hogy minden követ meg fog mozgatni azért, hogy ezt a lányt magával vihesse New Yorkba, hogy egy új életet kínálhasson neki. Sikerül Annának vízumot szerezni és a visszautat New Yorkba már együtt teszik meg. 

Anna élete itt vesz új fordulatot. Lehetőséget kap a felejtésre, az újrakezdésre. Ő is a New York Times fotóriportere lesz, saját lakással, keresettel, Stanley és barátai segítségével pedig új ismerősökkel gazdagodik. Azonban a gondolataiban mindig ott motoszkál német származása:
  
"Eszükbe jut-e, hogy ő, csak azért, mert német, valamilyen úton-módon hozzájárult ehhez az egészhez, vagy, hogy a hallgatásával beleegyezett? Vajon minden németet bűnösnek tartanak, vagy csak azokat a névteleneket, akikkel nem találkoznak szemtől szemben a folyosón, az utcán, az étteremben vagy a parkban, Bocsánatot kellene kérnie? És nem csak most, hanem egész életében? Az egész életét megbélyegzi majd ez a bűn?"

Az ilyen gondolatok elől a munkájába menekül, az lesz a társa, még vasárnaponként is az irodában dolgozik. Egyetlen férfi kerül közel hozzá, ez pedig Stanley öccse, Andrew. Ő viszont olyan titokzatos munkát végez, hogy még a családja sem tudja éppen hol van és mit csinál. Épp ezért hol felbukkan Anna életében, hol eltűnik és csak levelek útján tartják a kapcsolatot. Aztán véget ér a háború először Európában, majd Japán is kapitulál és Andrew és Anna között is felgyorsulnak a dolgok. Aztán Andrew-t megint titokzatos küldetésre küldik, de Anna sem tétlenkedik. Őt főnöke Bikini szigetére küldi, ahol úgy érzik, hogy készülődik valami, amire Annának kellene fényt derítenie. Ott, a paradicsomi környezetben találkozik Anna váratlanul Andrew-val újra és a mesés környezet hirtelen újra pokollá válik, és a lányt egy újabb döntés elé állítja a sors.

A könyv olvasása közben olyan sok gondolat volt a fejemben.
Elsőnek az volt nagyon érdekes, hogy olyan volt, mintha nem egy, hanem rögtön két könyvet olvastam volna. Az egyik egy regény, a másik pedig egy nagyon részletes történelem könyv. De aztán megszoktam ezt a kettősséget és csak úgy fogytak az oldalak, nehezen tudtam letenni. Hihetetlen dolgokat tudtam meg egyébként, amire annak idején történelem órákon biztos, hogy nem tértünk ki (biztos, mert megnéztem a negyedikes törikönyvemben, amit még a mai napig őrzök). 
Például eddig csak annyit tudtam Drezdáról, hogy lebombázták, de azt már nem, hogy milyen céltalan pusztítás történt ott. Ha csak rákerestek az interneten Drezda bombázására, iszonyatos képeket láthattok. 

Aztán volt a könyvben rengeteg háttér információ Hitlerről és a Harmadik Birodalomról. Azt sem tudtam eddig, hogy 1938-ban Adolf Hitlert a Nobel-békedíjra jelölték. Hihetetlen, nem? Vagy azt is most olvastam először, hogy Hitler kétszer is felvételizett a bécsi Művészeti Akadémiára, sikertelenül.

A Kölnben játszódó részeknél pedig szó szerint rázott a hideg, ugyanis Kölnbe volt szerencsém eljutni. Amikor arra a részre tér ki az író, hogy igaz, hogy a Kölni dómot érte pár találat a világháború alatt, de arra azért ügyeltek, hogy ne bombázzák le a tornyokat és a templomot teljesen, mert ez a repülőknek nagyon jó tájékozódási pontot jelentett, akkor választ kaptam arra kérdésemre is, ami akkor fogalmazódott meg bennem, amikor ott álltam a dóm előtt. Pici kis hangyaként tekintettem fel az előttem tornyosuló hatalmas épületre és az járt a fejemben, hogyan menekült meg ez a csoda a világháború pusztításától?

(Forrás: www.wikipedia.org)
De a New Yorkban játszódó részeknél is találtam újdonságot. 
Kedvenc jelenetem egyike 1945. augusztus 14., a háború vége. Amikor ez emberek a Times Square-en ünnepelnek és egy Alfred Eisenstaed nevű ember elkészíti az egyik leghíresebb fotót, amely tükrözi annak a napnak a hangulatát és két hét múlva a Life című havilapban meg is jelenik ez a kép. Annyira eltalált szerintem!

Végül pedig a Bikini szigetről tudtam meg, hogy mi is történt ott a világháború után. Valami halvány emlékem volt eddig is róla, de most tudatosult bennem, hogy innen embereket küldtek el, akik nemzedékek óta élték itt csöndes és békés életüket. Azért telepítették ki őket, hogy hidrogénbombákat és atombombákat robbantsanak fel. Állítólag ma már meg lehet látogatni a szigetet, de nem telepítették vissza a lakosságot, mert ugyan a sugárzás mértéke már nem jelentős, de a szigeten termett ételek huzamosabb fogyasztása mégis veszélyt jelentene az ott lakókra. 

Egyszóval rengeteg új információval gazdagodtam, némelyek sokkoltak és rögtön az internethez nyúltam, hogy még többet derítsek ki róluk. A történelem szerelmesei ezeket a részeket biztos, hogy élvezni fogják a könyvben. További ínyencség még, hogy többek között felbukkan a regényben Orwell, Albert Einstein, de még Billie Holiday is.

A szereplők a szívemhez nőttek. Főleg Anna. Bámulatos erővel rendelkezett, hogy újra tudta kezdeni az életét egy teljesen idegen földrészen, idegen emberek között. Azok a részek volt a legélvezetesebbek, ahol a fotós Anna szemével láttuk a dolgokat. Érdekes, hogy milyen apróságokat vesznek észre azok, akiknek ez a szenvedélyük, a hobbijuk, a munkájuk. Egy kép annyi érzelmet visszaadhat, de erre is csak akkor jöttem rá, amikor ezeket a jeleneteket olvastam.
Stanley karaktere is szerethető, hiszen ő volt az, aki kisegíti Annát abból a pokolból, ugyan egy cseppet soknak találtam nőügyeinek számát, bár talán épp ez kellett, no a meg a háborúban átéltek, hogy a végére olyan ember legyen, aki értékelni tudja mindazt, amit az élettől kapott.
Andrew-ról olyan sok mindent nem tudunk meg, így őt annyira nem is tudtam megítélni. Persze azon sokat kattogott az agyam, hogy vajon mit érezhettek azok az emberek, akik az atombomba kifejlesztésében és bevetésében vállaltak szerepet. Ezért volt érdekes az ő gondolatait olvasni.
Arthur pedig, a Times főszerkesztője a legnagyobb fej volt a regényben. Bevállalós, káromkodós és rengeteg kapcsolattal rendelkező, amilyen egy főszerkesztőnek lennie kell. Ha kell, pitbull módjára harcolt az embereiért vagy egy-egy sztoriért. Imádtam a kifakadásait!

Egy apróság volt csak, ami egy kicsit zavart a könyvben. Mégpedig az, hogy elég gyakran ugrunk az időben, így résen kellett lenni, hogy a történet idejében járunk-e vagy valami korábbi eseményt, emléket olvasunk, de egy idő után már ebbe is belerázódtam. 
(Meg talán még a borítóról annyit, hogy ugyan hangulatilag nagyon tetszik, de a hölgy nincs eltalálva a címlapon, ugyanis Anna nem barna szemű volt, hanem kék.)

Összességében számomra nagy élmény volt ez a könyv, sokat kaptam tőle és egy kicsit megint más szemmel nézek azokra az évekre, a háborúra és benne az emberekre, álljanak akármelyik oldalon. Ezért már megérte elolvasni!

Értékelésem: 5/5-ből

Kiadó: K.u.K. Kiadó
Kiadási év: 2012
Fordította: Németh Orsolya

(A bejegyzés címe a könyvből vett idézet.)


2012. május 18., péntek

Kívánságlistások

Le kellene magamat tiltanom arról, hogy az interneten böngésszek a várható megjelenések között, mert mindig találok valamit, aminél elkap az érzés, hogy ez kell nekem. Most is találtam három olyan könyvet, amelyet a virtuális kívánságlistámra felpakoltam és remélhetőleg majd júniusban kézbe is vehetem őket.

Jorge Bucay Nyitott szemmel szeretni című könyvét tavaly olvastam és nagyon jó gondolatokat találtam benne. Ezért is örültem, amikor láttam, hogy egy új könyv fog megjelenni tőle, amely engem szerintem pont jókor fog megtalálni. (Plusz a fülszöveg elolvasásakor nagyon jót nevettem az orosz-amerikai űrkutatási verseny sztoriján.)

Jorge Bucay: 20 lépés előre
Már megjelent!
Európa Könyvkiadó

"Ki vagyok? Hová megyek? Kivel?"

A világhírű argentin pszichológus egyik legnépszerűbb könyve húsz rövid fejezetben húsz tanácsot fogalmaz meg, melyeket követve harmonikusabb, gazdagabb s talán boldogabb lehet az életünk.

Egyszerű tanácsok ezek: igyekezzünk megismerni önmagunkat, használjuk ki jobban az időnket, rakjunk rendet magunk körül, tanuljuk meg meghallgatni a másik embert, ne féljünk kockázatot vállalni… – ám a szerző minden tanácshoz, mint megszokhattuk tőle, elgondolkodtató történeteket is elmesél. S ezektől könyve nemcsak élvezetes olvasmány lesz, hanem egy-egy meghökkentő csavarral, nézőpontváltással, egy kis humorral vagy öniróniával olyan új megvilágításba helyezi mindennapos problémáinkat, hogy egyszeriben megoldhatónak tűnik az, amivel annyit küszködtünk hiába.

A bevezetőben Bucay elmeséli, hogy amikor az amerikaiak és az oroszok még versengtek egymással az űrkutatásban, az egyik legnagyobb probléma az volt, hogy mivel írjanak az űrhajósok a világűrben, a súlytalanság állapotában ugyanis nem működik a golyóstoll. Az amerikaiak titokban, nagyszerű tudósok bevonásával, óriási pénzeket áldozva rá, kifejlesztették a világűrben működő golyóstollat. Az oroszok meg egy kicsit vakarták a fejüket, majd gyorsan eldöntötték, hogy jó lesz a ceruza is.

E tanmese tanulsága csak látszólag az, hogy mindig van egyszerű megoldás (mert sokszor nincsen) – de hogy valójában mit sugallnak, mire tanítanak Bucay történetei, azon kinek-kinek magának kell elgondolkodnia.


A második kiszemeltemnek nagyon érdekes a fülszövege, így rögtön kíváncsi lettem rá. Ráadásul idén célul tűztem ki magam elé, hogy az angol, amerikai, francia, magyar szerzőkön túl más nemzetek íróitól is olvassak, így a spanyol írónőnek e miatt is ott a helye a kívánságlistámon.

Clara Sánchez: Láthatatlanok
Várható megjelenés: 2011. június 4.
Park Kiadó

Az emlékezés és a megbocsátás lenyűgöző regénye”
Sandra nemrég tudta meg, hogy terhes egy olyan férfitól, akibe nem szerelmes, felmond a munkahelyén, és egy rövid időre nővére tengerparti házába költözik, hogy kitalálja, mihez kezdjen az életével. Egy nap rosszul lesz, és egy kedves idős házaspár siet a segítségére, akik úgy bánnak vele, mint a nem létező nagyszülei. Olyannyira ártatlannak tűnő barátság alakul ki közöttük, hogy hozzájuk is költözik. Közben Buenos Airesből megérkezik egy öregúr, Julián, aki minden lépését követni kezdi ennek a véletlen által összehozott hármasnak. Megszólítja Sandrát, egy újságkivágást ad neki, és feltárja előtte a múlt hátborzongató részleteit. Sandra nem is sejti, hogy naivitása és vakmerősége életveszélybe sodorja…
Clara Sánchez, az egyik legnépszerűbb kortárs spanyol írónő. Nyolc regénye jelent meg, legutóbbi regénye, A láthatatlanok 2010-ben elnyerte a rangos Nadal-díjat. 


A harmadik könyv a listámon már ott megfogott, amikor a fülszöveg első mondatát olvastam, ugyanis a XVI. századi reneszánsz Velence a színhelye a regénynek, és ez a kor no meg a helyszín nálam a "muszáj-olvasnom-róla" kategóriába tartozik.

Regina O'Melveny: Téboly és gyógyulás
Várható megjelenés: 2012. június 7.
Geopen Kiadó

A XVI. századi reneszánsz Velencéjében ritkaságnak számít Gabriella Mondini: fiatal nő létére az orvostudományt gyakorolja. A férfihivatásba imádott és csodált apja vezette be, a hírneves doktor, aki mellett a lány megismerte az emberi test titkait, a gyógynövényeket és füveket, a Nap és a Hold változásainak hatásait. Aztán az apa eltűnik, Gabriella pedig magára marad anyjával, akivel sohasem értették meg igazán egymást. Az Orvosok Céhe kizárja őt tagjai közül, apai támogatás nélkül pedig nem
láthatja el a segítségére szoruló asszonyokat. Hogy megtudja, hová és miért tűnt el az apja, nekivág Európának. A tőle kapott levelekben talált nyomok alapján átkel Svájcon, Németalföldön és Skócián. Áradások, viharok nehezítik útját, ha kell álruhát ölt, mert tart még a boszorkányüldözések kora. Miközben mindenütt apja elutazásának okát próbálja megfejteni, az ő élete is megtelik rejtéllyel: nemcsak a betegségek és a gyógymódok, hanem a halandóság, a szerelem és a halhatatlan lélek végső titkaival. Így jut el végül Marokkóba, ahol választ remél arra is, hogy milyen jövő vár rá…
Regina O’Melveny elismert költő az Egyesült Államokban. Orvosi legendákkal teleszőtt, a reneszánsz életet érzékien ábrázoló, izgalmas regénye varázslatos és feledhetetlen debütálás a próza műfajában.

2012. május 15., kedd

Sebek

Hidasi Judit: Április út 

 

Miamona kérdezte minap a Moly.hu közösségi oldalon, hogy ki milyen könyvet szeret olvasni. Olyat, ami felvidít vagy olyat, ami esetleg elszomorít? Én akkor az utóbbira szavaztam. Szeretem a szomorkás könyveket, mert akkor valahogy másként látom a világot, az apró örömöket is jobban tudom élvezni egy ilyen történet elolvasása után, meglátok esetleg olyan dolgokat is, amelyek mellett egyébként elmennék és általában egy-egy mondat még napokig ott motoszkál bennem valahol legbelül, rágom még egy kicsit, emésztem a szavakat.
De persze szeretem a nevetést is, hiszen nem élhetünk mindig úgy, hogy földig ér az orrunk bánatunkban, kell ezekből a váratlan mosolyokból, vidám pillanatokból töltekezni a rosszabb napok esetére. Igazából megint az a bizonyos arany középút lenne a legjobb válasz, azaz amikor mindkét érzelem jelen van, kiegészítve egymást. Ilyen könyv lett számomra Hidasi Judit Április út című regénye, amolyan sírós-nevetős.

A múlt hét péntekem nem éppen vidám nap volt. Reggel dupla bal lábbal keltem fel, a munkahelyen is rátettek egy lapáttal, szóval alig vártam, hogy magam mögött tudjam a hétköznapokat és mivel még jól fel is húztak, betértem a kedvenc könyvesboltomba és megajándékoztam magam Hidasi Judit eme regényével. Amiről azon a héten hallottam csak először, de éreztem, hogy ez a könyv kell nekem és majd helyretesz egy kicsit. Jól éreztem. Hazafelé útközben elolvastam az Előszó helyett ... című bevezetőt és már ott elkapott az a bizonyos gépszíj. Mert kiderült, hogy itt egy családról, barátokról, a szeretetről és a szerelemről lesz szó. Hogy az írónőt idézzem: "arról az érzésről, hogy tudod, nem hibázhatsz, de ha mégis, van kihez fordulnod, mindig hazamehetsz".

A történet főszereplőjét, Kovács Verát 15 évesen ismerjük meg valamikor a rendszerváltás utáni kusza évek egyikében. Ő a kisváros ünnepelt "királylánya", a helyi kosárlabdaedző lánya. Vera és húga, Anna épp nemrég érkeztek meg görögországi nyaralásukból. A lányt nagyon várta már vissza legjobb barátnője, Szűcs Tünde, aki ugyan zűrös családi háttérrel rendelkezik, de Verával mégis nagyon jól megértik egymást. Egyik szombat este a lányok bulizni mennek, a baráti társaság a kisváros egyetlen szórakozóhelyén találkozik. És akkor történik valami a lánnyal, aki csak egy laza estére készült. A csapatukból Csenger Bálint, a kissé mogorva, szótlan kosárlabdás másként néz rá, mint eddig. A lány nem tudja, hogy mi az az érzés, amit a fiú kivált benne, azt sem, hogy mikor alakultak így a dolgok, hisz évek óta ismerik egymást. Vera és Bálint is csak annyit tudnak, hogy muszáj együtt lenniük, beszélgetni, sétálni, elveszni egymás szemében, fogni a másik kezét. A két tinédzser egymásba szeret. Az edző apuka örül, hogy egy megbízható kosárlabdással jár a lánya, miközben a jogász édesanya az aktakupacok alól próbálja magát kiásni, hogy otthon anyaként is megállja a helyét. Vera pedig? Ő több méterrel a föld felett lebeg, nem érdekli más csak Bálint.

"A boldogsághoz való viszonyunk egészen más tizenévesen. Miért? Nincs bennünk félelem. Félelem az elvesztéstől. Nincsenek csalódásaink és sötét foltjaink a lelkünkön. Harapjuk az életet. Bekebelezzük. Nagyjából semmivel sem törődve. Nem tudom, hogy jól van-e ez így. Igazából ezt senki nem tudja. Ez a helyzet és kész. Amikor tizenöt évesen vagy szerelmes, minden olyan könnyűnek tűnik. Mosolyogsz, négy decibellel hangosabban beszélsz, kikiabálnád az egész világnak, hogy boldog vagy. És mindenki hagyjon békén a fájdalmával meg a gondjaival. Mert nem érdekel. Kizárod. Legalábbis megpróbálod."

Aztán egy boldognak induló estén két olyan dolog is történik, amely a lány tökéletesnek vélt életét darabokra töri. Egy családi bomba robban elsőnek, majd Vera legjobb barátnőjével történik valami. Valami, ami a lány egész életére kemény hatással lesz. Vera az események után elmenekül a kisvárosból, menekül a családjától, eltaszítja magától még azt az embert is, akit a legfontosabbnak gondolt az életében. Mintha fogna egy radírt és mindenkit kiradírozna az életéből.

Itt ugrunk 15 évet. Vera 15 évesen felkerült a nyüzsgő nagyvárosba, Budapestre, és most 30 évesen egy pizzázóban dolgozik mint futár. Szép lassan megtudjuk az elmúlt 15 év zanzásított történetét, a féktelen bulikat, az italozással és egyéb bódító anyagokkal, férfiakkal teli estéket, amelynek vége csak annyi lett, hogy a lány magányosabb mint valaha, elzárkózott mindenfajta érzelem elől, kemény páncélja biztonságos védelmében tengeti napjait. Lassan 10 éve, hogy nem járt otthon, nem beszélt a szüleivel, se a húgával. Az a bizonyos radír nagyon jól működött. Aztán egyszer csak húga újra betoppan az életébe és ez a találkozás mintha egy katalizátor lenne Verának. Mindaz, amit eddig elfojtott magába, amiről úgy gondolta, hogy eltemetett jó mélyre, felszínre kerül és most már felnőtt fejjel kénytelen megbirkózni a 15 évvel ezelőtti történésekkel. Legnagyobb megdöbbenésére rájön, hogy nincs egyedül. Igaz, elég érdekes emberek segítenek neki: ott van Dávó, a szomszéd rockzenész vagy éppen Erdős Marcsi, az ünnepelt fiatal színésznő, illetve Hriszto, a pizzéria bolgár szakácsa, akik a maguk módján és eszközeikkel mind-mind egyre közelebb kerülnek Vera szívéhez és szép lassan rétegekben fejtik le a lányról azt a burkot, amit évek alatt maga köré szőtt.

"– Mindenkinek beszélnie kell valakivel.
– Minek?
– Minek, minek! Ez is védekezés nálad.
– Lehet. Van miért, hidd el.
– Ha valahol nem folyik ki belőled a rossz, a rossz gondolat, a rossz tapasztalat, a rossz napok meg a rossz órák, akkor be fogsz kattanni.
– De ha nem érintkezel emberekkel, nem tapasztalsz semmit. Se jót, se rosszat.
– Az meg nem élet."

És hogy a múlttal való szembenézés ne legyen egyszerű, másvalaki is felbukkan még, méghozzá a lány kisvárosi éveiből. Igen, a tinédzserkori nagy szerelem, Csenger Bálint. Talán ekkor kezd Verában valami igazán életre kelni, ekkor gondolja azt, hogy meg kell küzdenie a múlt démonjaival, szembe kell nézni azokkal az emberekkel, akiket készakarva eltaszított magától és talán kap egy második esélyt.

"Az igazat megvallva, a magány könnyed állapot. Puha és meleg, megszokható, szerethető. Csak akkor kezdi el savként marni a lelked, amikor rájössz, hogy társra vágysz.
Utána már nem kényelmes, hanem fojtogató. A napi rutin, ami eddig meghatározta az életed, hirtelen nyűg lesz, bosszantó és monoton."

Érdekes, hogy lassan két napja, hogy elolvastam a könyvet, de az egész azóta is itt motoz bennem. Nem tudom mi fogott meg benne igazán. A szereplők? Igen, mert mindegyik nagyon életszagú volt, egyik sem volt tökéletes, mindegyikük küzd valamiért vagy valamivel az életben. A stílus? Igen, az is nagyon bejött. Bár az elején kicsit nehezen szoktam meg a számomra nagyon vagány stílust, de aztán csak azt vettem észre, hogy falom a mondatokat. A történet? Igen, az is. Az első rész nagyon hasonlított szerintem Szilvási Lajos Egymás szemében c. regényének történésére, ahogy a két fiatal kerülgeti egymást, ahogy ráeszmélnek, hogy egymásba szerettek, ahogy elborítja őket a rózsaszín köd. Nem tehettem róla, de ezeknél a részeknél nem tudtam letörölni a széles vigyort az arcomról. Aztán jött a fekete leves, az a bizonyos törés Vera életében, amikor minden megváltozik. Itt már a gombócok ott ültek a torkomban, kerülgetett is a sírás rendesen. Felnőttként és a mostani világban "azt a bizonyos" dolgot, amire Vera nem tudott hogy reagálni, már másként látom, de mivel kb. egyidős vagyok Verával, ha visszagondolok a 15 éves énemre, azt hiszem ezt a szituációt senki nem tudta volna jól kezelni. Valaki így is - úgy is sérült volna. Csak lehet, hogy nem ennyire és lehet, hogy nem ennyien mint Vera történetében. 
Viszont nagyon örültem, hogy a felnőtt nő kapott egy bizonyítási lehetőséget és barátokat az élettől, akkor, amikor a legkevésbé számított rá és ott, ahonnan a legkevésbé várta. Annak is örültem, hogy megmutatta nekünk az írónő, hogy van olyan család, vannak olyan emberek, akik akkor is ott állnak a hátad mögött, amikor Te már leírtad őket és úgy gondolod, hogy nincs visszatérés. Mert van. Csak fel kell ismerni a lehetőségeket, élni kell velük és bármennyire is félünk megtenni bizonyos dolgokat, néha muszáj fejest ugrani és kockáztatni. Én ezt az üzenetet kaptam ettől a könyvtől!

Értékelésem: 5/5-ből

Kiadó: Gabo
Kiadási év: 2012



2012. május 14., hétfő

Könyvtári örömök #3

Múlt héten csütörtökön megejtettük a május havi könyvtárazást. Mivel az előző hónapokban elkapott újra a könyvvásárlási láz, és az olvasatlan könyveim egyre csak szaporodnak, ezért megint tartottam magam ahhoz, hogy nem jövök ki kettőnél több könyvvel. Pedig higgyétek el, tudtam volna vagy ötöt is választani, de hosszú tanakodás után ezzel a kettővel tértem haza. 

Joanne Harris Csokoládé c. könyvének elolvasása után általában az első utam mindig a H betű környékére visz a könyvtárban. Most is itt kezdtem és csillogó szemekkel kaptam le gyorsan a polcról az említett könyv folytatását, a Csokoládécipőt. Nagyon remélem, hogy lesz olyan jó mint az előzménye volt (bár erről Andiamo már egyszer biztosított), annak meg csak örülök, hogy úgy tűnik nekem, jóval vastagabb mint az első rész volt.

Fülszöveg:
Ugye emlékeznek még Johnny Depp rosszfiús mosolyára és Juliette Binoche kacér boszorkányára? Öt év telt el a Csokoládé óta, amelyben egy „jó boszorkányt” hatéves lányával együtt egy előítéletekkel teli kis faluba fújt be a szél, hogy megnyissák a hírhedt csokoládéboltot, sokak örömére, és a helybeli pap bosszúságára.
Sok minden megváltozott. Vianne-nak született egy másik lánya, Rosette. Anouk elkezdte a középiskolát, és hármasban egy chocolaterie fölött laknak Párizsban, a Montmartre-on. Látszatra minden rendben: Vianne végre nyugalmat talált, a szél – egy időre – megszűnt fújni. De mindez nagy áldozatokkal járt; Vianne felhagyott a varázslással, nem készít csokoládét, lemondott élete nagy szerelméről, és férjhez készül menni az unalmas háziurához, aki anyagi biztonságot ígér. Anouk közben magányos kamasszá ért, aki gyűlöli Párizst, és kétségbeesetten vágyódik a régi melegség után.
Ekkor robban be az életükbe Zozie de l'Alba, a gyönyörű, szenvedélyes bohém, aki összebarátkozik Anoukkal, dolgozni kezd a boltban, és könnyed bájával elbűvöli a környékbelieket. De Zozie-t nem az önzetlen segítőkészség vezérli. Fokozatosan hatalmába keríti Vianne-t, a csokoládéboltot, a vevőket, de elsősorban Anoukot, aki az anyja félelmektől nem gáncsolt, régi énjét látja benne. Ahogy közeledik a karácsony, nyilvánvaló lesz, hogy a család egy hideg és rosszakaratú lény karmaiba került, aki mohóbb minden csokievőnél…
Joanne Harris, a világszerte népszerű Szederbor és Ötnegyed narancs szerzőnője megírta a Csokoládé folytatását, amely saját szavaival: „néhol olvadós tejcsoki, máskor keserű csoki, de végül is, minden csoki finom".

A második választottamon sokat gondolkoztam, mert sok jó könyv volt bent. Kicsit komolyabb témát szerettem volna és aztán ahogy jártam végig a polcokat, megakadt a szemem Bernhard Schlink A felolvasó c. regényén. Ő győzött. Miért is? Mert annak idején láttam a belőle készült filmet, amit nagyon szerettem, ugyanis mind Kate Winslet, mind Ralph Fiennes nagy kedvencem és a történetet is nagyon érdekesnek találtam. Már akkor tudtam, hogy ezt egyszer el kell majd olvasnom. Most jött el az ideje.

Fülszöveg:
Egy kamasz fiú és egy nála jóval idősebb asszony furcsa szerelmének és elválásának története szolgál keretül ahhoz, hogy a regény hőse szembenézzen a náci múlttal, amely voltaképpen nem is az övé, hanem szülei nemzedékéé. Ez a soha ki nem hevert szerelem, Hanna évekkel később feltáruló múltja döbbenti rá Michaelt arra, hogy a jelen nincs múlt nélkül, felejteni nem lehet, feldolgozni sem – talán megérteni.
A felolvasó az elmúlt évek egyik legnagyobb német könyvsikere volt. 1995-ös kiadása után tizenhárom országban jelent meg, nagy visszhangot váltva ki. A siker oka minden bizonnyal abban rejlik, hogy újraértelmezi a kollektív és egyéni bűn és bűnhődés kérdését a ma ötvenéves generáció szemszögéből.

2012. május 6., vasárnap

Gyere ki a fénybe!

Daniel Keyes: Az ötödik Sally


Ezen a héten egy olyan könyv volt a kísérőm, ami eddig teljesen elkerülte a figyelmemet, de most, hogy elolvastam, bizton állíthatom, hogy kedvenceim közé sorolhatom és óriási mulasztás lett volna a részemről, ha nem találtam volna rá. Ráadásul az érdem nem az enyém, hanem a barátnőm hívta rá fel a figyelmem. Könyvekről levelezgettünk, ajánlgattunk egymásnak és valahogy szóba került Keyes Virágot Algernonnak című könyve is. Erre a barátnőm rögtön ajánlotta Az Ötödik Sally c. regényét is. Gyorsan utánanéztem és meglepett a fülszövege, de egyben nagyon felcsigázott, így örömmel vettem le a könyvtár polcáról, hogy belekezdhessek. Aztán már az első fejezettől kisebb fajta sokkot kaptam. Azt hiszem rég olvastam ilyen erőteljes nyitójelenetet, amikor a pulzusom az egekig szökött és csak azt kérdeztem, hogy "mi van?" meg hogy "jól értem?". Ezek után már éreztem, hogy ez a könyv nehezen fog elengedni és igazam is lett.

A történet Sallyről szól, pontosabban Sallyről és négy másik énjéről, ugyanis Sally beteg, többszörösen hasadt személyiség. De erről a főszereplő maga a regény elején még nem tud. Ő csak annyit érez, hogy valami nagyon nincs rendben vele. Sokszor érez furcsa fejfájást, ezután elveszti az eszméletét és abszolút nem tudja visszaidézni, hogy mi is történt vele. Percek, órák, sőt napok esnek így ki az életéből. Ráadásul olyan dolgokkal vádolják, amiket nem követett el, olyan emberek köszönnek rá az utcán, akiket nem ismer, szóval az élete egy merő káosz. 
Aztán ama bizonyos nyitójelenet után egy kórházban tér magához, ahol elismeri, hogy segítségre lenne szüksége, mivel az elmúlt hónapban háromszor próbált meg öngyilkosságot elkövetni, ennek okait sem tudja és így köt ki dr. Roger Ash pszichiáter rendelőjében. Akit hatalmas meglepetés ér, amikor diagnosztizálja Sally betegségét, mert ugyan hallott már a többszörösen hasadt személyiség szindrómáról, de kezelni még nem kezelt egyetlen ilyen beteget sem. A doki először nem akarja vállalni Sally kezelését, ő is épp saját démonjaival küzd, de mégis meggondolja magát és elkezdődik az út, amelynek a végén dr. Ash reményei szerint Sallyből újra egy, egyetlenegy teljes személyiség válik majd. 

"Olyanok vagyunk, mint egy gilisztákkal teli konzervdoboz. Tudtam, hogy Roger végül szét fog majd bennünket bogozni. Okos hapsi. De aztán mit tud majd csinálni? Úgy értem. vagyunk, létezünk. Persze megölhet minket, hiszen nem lesznek holttestek, melyektől meg kellene szabadulnia - alighanem ez lenne a tökéletes bűntett." 

A terápia során ismerjük meg Sally 4 másik énjét. Derryt, aki az úgynevezett "nyomkövető", azaz aki kapcsolatban van az összes személyiséggel, ismeri azokat, kommunikálni is tud velük. Derry csupa jóság és kedvesség. Rajta kívül ott van még Bella, a csábító démon, aki amikor pasi kerül a közelébe rögtön lecsap rájuk. A harmadik én Nola, aki tájékozott, könyveket olvas, fest, no és ott van még Jinx, aki egy külön kategória. Jinx maga az agresszió, az erőszak alteregója, aki ha kiszabadul Sallyből, ott kő kövön nem marad. Ők élnek együtt Sallyvel, akik létezéséről még csak nem is tud. Sőt, amikor dr. Ash szembesíti a diagnózissal, ő először nem is hisz neki. Akkor törik meg az ellenállása, amikor lát magáról egy felvételt, amikor éppen Bella van kint és olyat tett, amire Sally nem emlékszik. Itt fogadja el a többi énjét és ezután kezdődik az igazi terápia, amikor a doki szeretné az összes személyiséget eggyé formálni. 

"Ragaszkodtam a múltamhoz. Meg akartam őrizni. Az embernek múltjának kell lennie ahhoz, hogy valódi személyiség lehessen."

Közben, hogy a helyzet ne legyen ennyire egyszerű, képbe kerül két férfi, Todd és Eliot, akik beleszeretnek Sally egy-egy személyiségébe. Aztán Larry, a volt férj is sokszor felbukkan, bár itt inkább Sally egyik személyisége felelős a találkozásokért. Természetesen dr. Ash sem tud érzelmileg teljesen függetlenedni Sallytől, szóval van itt izgulnivaló bőven.

Engem ez a könyv teljesen lenyűgözött. Sorolom, hogy miért is.
Az elején nagyon féltem, hogy nem fogom tudni követni a személyiségeket, hogy mikor ki van "kint", ki irányít vagy éppen ki kivel társalog "odabent", de Keyes olyan bravúrral teremtette meg Sallyt és a személyiségeit, annyira különböznek egymástól, hogy ez végül nem volt gond, már a megszólalásukból, stílusukból lehet tudni éppen ki szerepel az adott helyzetben.
Aztán itt voltak maguk a személyiségek. Gondoltam egy idő után biztos lesz egy amolyan kedvencem. De nem volt, mert mindegyiket külön-külön szerettem, főleg miután mindegyikről kiderül, hogy miért, mikor és hogyan keltek Sallyben életre. Valószínűleg nem árulok el nagy titkot, hogy mindegyik én létrejötte egy traumatikus vagy stresszes történésének köszönhető.
Tetszettek a férfi karakterek is. Ők is legalább annyira különböztek egymástól mint Sally személyiségei. Érdekes volt olvasni, hogy melyik férfi melyik személyiség felé kezd vonzódni és ezt a személyiségek odabent Sallyben hogy kezelik le.
És akkor még magát a betegséget, amiről a könyv szól, még nem is említettem. Sokszor kirázott a hideg, amikor a főszereplő helyébe képzeltem magam. Iszonyat lehet, amikor azt érzed, hogy valami gond van veled, de nem tudod mi és egyszer csak egy ilyen komoly betegséggel szembesítenek. 

„Amíg az ember kitart, mindig van reménye a változásra. Az életet nem szabad eldobni. Akármilyen rosszra fordulnak is, akármilyen feketének látszanak is a dolgok, nem szabad feladni.” 

Nagyon érdekesnek találtam magát a terápiát, amit dr. Ash választott, bár nem olvastam még utána, hogy mivel tudják az ilyen betegeket kezelni, de ez a fúzió, a személyiségek összeolvasztása egy laikus számára is kézenfekvőnek tűnik, bár eddig még csak elképzelni sem tudtam, hogyan is zajlik egy ilyen hónapokig, akár évekig tartó kezelés.

Ha tehettem volna, biztos gyorsabban olvasom ki a könyvet, mert olyan nehéz volt letennem. Bár így is olvastam este, amíg csak láttam olvasni, reggel a villamoson munkába menet, néha még ebédszünetben is, délután hazafelé jövet, szóval mindig a kezembe vettem, amikor csak tehettem. Ráadásul egyik reggel azon vettem magam észre készülődés közben, hogy másként nézem a tükörképemet és közben azon gondolkoztam, hogy így vagy úgy, de valamilyen szinten mindannyiunknak több "oldala" van, csak nem mindegy, hogy ezek külön személyiséggé válnak-e vagy sem.

Annyit még meg kell jegyeznem, hogy nagyon tetszett a regény címe. Először nem értettem, de aztán ahogy a terápia haladt előre, úgy lett világos az Ötödik Sally jelentése. A fenti borító pedig nagyon találó lett, teljesen illik a történethez.


Értékelésem. 5*/ 5-ből (szeretnék egy saját példányra szert tenni!!!)

Kiadó: Európa Könyvkiadó
Kiadási év: 1989
Fordította: Szilágyi Tibor

Egy pad, egy kávé és egy könyv #2

A múlt heti hosszú hétvégén igazán szerencsések voltunk a gyönyörű, nyárias időjárással. Épp ezért tudtam, hogy az egyik nap irány Budapest egy olyan pontja, ahol találok egy padot, élvezhetem a nyárias időt és elmerülhetek az épp olvasott könyvemben. 

Gondolkoztam egy ideig, hogy merre is induljak, aztán megszületett a döntés és a Budai Várban kötöttem ki. Nagyon régen voltam már fent csak úgy sétálgatni, nézelődni. Valahogy mindig volt valami cél: egy múzeum, egy kiállítás, egy rendezvény. Most csak céltalanul kóboroltam, nézelődtem és próbáltam a leesett államat felszedni a földről, ugyanis annyira szép volt minden, hogy úgy éreztem mintha először járnék itt. 
A jó időnek köszönhetően rengetegen voltak fent, magyarok és külföldiek egyaránt. Jó volt nézni azt a sok embert, ahogy sétálgattak, fotózgattak. Mivel a Mátyás-templom környékén tényleg nagyon sokan voltak, ezért a Tóth Árpád sétány felé indultam, ami szerintem Budapest egyik legszebb sétáló útja gyönyörű kilátással a budai dimbes-dombos panorámára.

Egy kis séta után találtam is egy üres padot, ahová le tudtam ülni, elővettem a termoszban magammal vitt és otthon készített egyszerű hideg tejeskávémat és Márquez Szerelem a kolera idején c. könyvét, de aztán úgy 10 perc után tovább kellett állnom, mert olyan szinten tűzött a nap, hogy úgy éreztem pillanatokon belül grillcsirke lesz belőlem. Mivel a sétányon tényleg sok pad van kihelyezve, ezért sikerült olyat találnom, ahol árnyékban lehettem és most már minden akadály elhárult, így elmerültem Fermina Daza és Florentino Ariza történetében. Néha a szél is feltámadt, szóval abszolút kellemes volt a hely és az idő, észre sem vettem és bő egy órát olvastam. Hazafelé megcsodáltam a sétány végén a Budai Várat, a buszról a nemrég felújított Mátyás-templomra is vetettem egy utolsó pillantást, és nyomban el is határoztam, hogy nem utoljára voltam itt fent olvasni az idén.
 


2012. május 1., kedd

Könyvszaporulat - április

Az idei évet egy kemény elhatározással indítottam. Mégpedig azzal, hogy nem veszek annyi könyvet mint tavaly. A tavalyi könyvszámot most nem publikálnám, de higgyétek el, év végén elég sokkoló volt vele szembesülnöm. Ráadásul nem tudtam őket olyan tempóban fogyasztani, mint ahogy vásároltam, így szépen megnőtt a várólistás könyveim száma. 
Az elhatározásom az volt, hogy egy hónapban két könyvet engedélyezek magamnak, ez talán nem visz még a teljes romlásba és év végén nem fogok újabb sokkot kapni amikor összegzem a vásárolt könyveket. Egészen márciusig kemény is voltam és tartottam magamat az elhatározásomhoz, aztán jött a születésnapom, amire pénzt/vásárlási utalványt/könyvet kaptam ajándékba és a kettő engedélyezett könyv mellé így még újabb négy ajándék regény került a polcomra. Akkor azt gondoltam, hogy most "kibűnöztem" magam, ráadásul ezek ajándékok voltak, szóval majd az áprilist simán bírni fogom. Na persze!

Az április úgy kezdődött, hogy Csengától nagyon baráti áron megvettem Abraham Verghese: Könnyek kapuja c. könyvét (ezúttal is újra köszönöm neki!). Ez még rendben is lett volna, mert ugye ez lenne az engedélyezett kettőből az első vásárlásom. Aztán Szilvamag felhívta egy akcióra a figyelmem (őt is üldözi majd örök hálám, mert sok pénzt megspórolt nekem), ugyanis húsvétkor a Geopen Kiadó nagy mértékű kedvezményt kínált a könyveire, én meg az 50%-os akciójában megrendeltem Isabel Allende Kísértetház, illetve John Banville Végtelenek című könyvét. A netes rendelés előtt azért meginogtam ám, de aztán amikor megnéztem, hogy merre is van a Geopen, ahol személyesen át tudom majd venni a könyveket és megláttam, hogy kb. csak 5 perces sétára a munkahelyemtől, akkor úgy gondoltam, hogy ez egy égi jel és a lelkiismeret-furdalásom tovaszállt. A következő buktató akkor volt, amikor elmentem a megrendelt könyvekért és az utca másik oldalán van egy antikvárium, ahová "csak úgy" beugrottam. Tudjátok, csak nézelődni és a könyvek illatát magamba szívni. Aha, csak úgy! Ennek a vége újabb két könyv lett nagyon jó áron: Joanne Harris Partvidékiek és Mario Puzo Pokoli porond című regénye. Itt már elismertem magam előtt is, hogy csúfos kudarc lett ez a hónap. Aztán, hogy feltegyem az i-re a pontot még jött a Könyvfesztivál (utolsó napon sikerült kijutnom), ahonnan szintén nem tudtam könyv nélkül távozni (mert a belépőt mindenképp le szerettem volna vásárolni, bár azt hiszem, akkor egy könyv is elég lett volna ...). Itt szereztem be Gail Carriger Lélektelen c. regényét, mert már annyi jót olvastam róla, és lecsaptam még Janne Teller Semmi c. könyvére is. 
Összesítve a szeszélyes áprilist: átléptem a magamnak szabott határt 5 könyvvel, de azzal próbálom háborgó lelkiismeretem nyugtatni, hogy anyagilag egész jól vásároltam és majd igyekszem a következő hónapokban visszatérni a jó útra!

"Az élet erősebb nálad"

Anna Gavalda: Szerettem őt


Anna Gavalda számomra már bizonyított tavaly, kétszeresen is. Pont egy évvel ezelőtt került a kezeim közé Együtt lehetnénk című regénye, utána nem sokkal pedig a Vígaszág című könyvét olvastam el. Mindkettő teljesen levett a lábamról és onnantól kezdve tudatosan keresem a többi regényét is. Az áprilisi könyvtárazás eredményeképp jutottam hozzá Szerettem őt című önéletrajzi ihletésű történetéhez, amely nem egy vaskos kötet, csupán 200 oldal körüli, szóval akár egy délután alkalmával el lehet olvasni, viszont annál szívszorítóbb a témája. 

A regény két főszereplője Chloé és Pierre. Nem, ők nem szerelmesek, hanem rokonok. Pierre Chloé apósa, aki a regény első lapján teljesen váratlanul és tőle szokatlan módon menye segítségére siet. Ugyanis Chloét és két kislányát elhagyta a férje, Pierre fia, ami miatt az asszony teljes mértékben a padlóra került. Pierre gondol egyet és felpakolja a két lányunokáját és Chloét, majd elviszi őket a család vidéki házába. Itt, a csendes és puritán környezetben, szép lassan megnyílik az após a menyének, elmeséli az ő nagy szerelmi történetét, arra gondolván, hogy ezzel talán segít az asszonynak megemészteni a vele történteket. 

 "Vajon mennyi idő kell, hogy elfelejtsük az illatát annak, akit szerettünk? És mikor múlik el belőlünk a szerelem?" 

Chloé, miközben a saját érzelmei között próbál rendet teremteni és próbálja feldolgozni a fájdalmát, teljesen elképed, ugyanis Pierre-t egy érzelmek nélküli, visszahúzódó, magának való embernek gondolta. Pedig, miközben szép lassan feltárul az após szerelmének története, nyilvánvalóvá válik számunkra is, hogy Pierre is egy érző, csetlő-botló férfi volt valaha, csak az igazi szerelem épp akkor lépett be az életébe egy másik asszony, Mathilde személyében, amikor ő már férj és családapa volt.

"Szerettem ezt a nőt. Ezt a Mathilde-ot. Szerettem a hangszínét, a gondolkodását, a nevetését, azt, ahogy a világot szemlélte, szerettem benne a világot járt emberek mélységes fatalizmusát. A kacagását, a kíváncsiságát, a diszkrét természetét, a gerince vonalát, a kissé széles csípőjét, a hallgatásait, a lágyságát ... és minden egyebet. Mindent ... de mindent."

Az alaptörténet épp azért volt érdekes a számomra, mert az egyik oldalon ott volt Chloé, az elhagyott és megcsalt fiatalasszony, a másik oldalon pedig egy olyan idős ember, aki annak idején 42 évesen megcsalta a feleségét, aztán inkább a biztos jelent választotta a felesége oldalán, mint a bizonytalan jövőt a szeretője mellett, mégis az ő fia az, aki évekkel később másként döntött.

"Az ember félrelép, aztán elrendezi, és úgy dédelgetjük a saját kis gyávaságunkat, mint valami házikedvencet. Cirógatjuk, idomítgatjuk, ragaszkodunk hozzá. Ilyen az élet. Vannak bátrak és vannak megalkuvók."
   
Nehéz erről a regényről írni, mert az embert óhatatlanul arra kényszerítik ilyenkor a Gavalda által leírt sorok, hogy sajátságos önvizsgálatot tartson. Vajon én hogyan döntenék egy ilyen helyzetben? Kilépnék a törvényes kapcsolatomból, csapot-papot a hátam mögött hagyva felvállalnám az új szerelmet? Vagy titokban, éveken keresztül, ameddig az a bizonyos harmadik fél meg nem unja, folytatnám a viszonyt a házastársam háta mögött? Elfogadnám a helyzetet úgy, hogy kaptam az élettől egy váratlan ajándékot és lelkiismeret-furdalás nélkül próbálnám kiélvezni a boldogtalan házasságomba beköszöntött apró, de titkos boldogságot, amit nem a házastársamnak köszönhetek? Ezekre a kérdésekre szerintem nincs helyes válasz, minden ember és minden helyzet más és más, biztos vagyok benne, hogy ahányan vagyunk mindannyian másként döntenénk, csak úgy mint a regény esetében az apa és a fia is.
Viszont Pierre-nek a történet végén volt egy nagyon értékes gondolata, ami azóta is vissza-visszatér a fejembe és ilyen helyzetekben talán egy apró kapaszkodót jelent azoknak az elhagyott embereknek, akiknek újra fel kell építeniük az életüket, immár a szeretett társ nélkül:

"Az élet, még ha tagadod is, még ha állítod is, hogy nem így van, az élet erősebb nálad. Mindennél erősebb. Nézd meg, vannak, akik visszajöttek a koncentrációs táborból, és gyereket csináltak. Olyan férfiak és nők, akiket megkínoztak, akiknek megölték a hozzátartozóit és fölgyújtották a házukat, visszajöttek, hogy fussanak a busz után, megbeszéljék az időjárásjelentést és férjhez adják a lányukat. Hihetetlen, de ez mégis így megy. Az Élet mindennél erősebbnek bizonyul."



Értékelésem: 4 / 5-ből

Kiadó: Magvető
Kiadási év: 2005
Fordította: Tóth Krisztina

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...