2012. november 12., hétfő

"Azt szeretném, ha akárki szeretne"

Laurie Halse Anderson: Hadd mondjam el...

 

Azt hiszem vannak olyan könyvek, amelyek megtalálják az embert. Ha nem is rögtön a megjelenésükkor, hanem évek múlva, de akkor is a kezünkbe kerülnek és hálásak lehetünk, hogy elolvastuk. Miután elolvastam Laurie Halse Anderson Hadd mondjam el ... c. könyvét én bizony tele voltam hálával. 

Hálát éreztem az írónő iránt, hogy megírta ezt a történetet. Hálás voltam azért, hogy megalkotta nekünk Melinda karakterét, akin keresztül egy nagyon is valóságos és sajnos elképzelhető veszélyre hívta fel figyelmünket. Hálás voltam, mert az én kamaszkoromban velem nem történt ilyesmi. Hálás voltam azért is, mert felismertem, hogy a kamaszkori kirohanásaim és hisztijeim ellenére is egy szerető család és sok-sok barát kísért végig ezen a rögös úton.

A történet főhőse a Merryweather Gimnáziumot épp most kezdő 14 éves Melinda. Akivel egy nyári rosszul sikerült buli óta - ahová Melinda hívta ki a rendőrséget - nem áll szóba a legjobb barátnője, illetve szinte az iskola összes diákja sem. Aki azóta hallgat, nem beszél és nem nagyon kommunikál a külvilággal. Életének egyik legdurvább történésén - ami azon a nyári buli éjszakáján történt - igyekszik egymaga túllépni. De mivel senkinek nem tudja elmondani, senki nem hallgatja meg, egyszerűen magába zárkózik és úgy figyeli a környezetét, mintha egy másik bolygón élő idegen lenne.

"Nekem nincsenek barátaim. Semmim sincs. Semmit sem mondok. Semmi sem vagyok."

A fiatal lánynak az otthoni élete sem másabb, mint az iskolabeli. Olyan, mintha idegenekkel, sőt, nem is felnőttekkel élne egy fedél alatt. Ugyan a szülőknek feltűnik, hogy Melinda nyár óta megváltozott és nem hajlandó megszólalni, mégsem tesznek semmit az ügy érdekében, hogy kiderítsék mi állhat a hallgatása hátterében.

Egyetlen egy ember lesz az egész tanév alatt, aki megpróbál áthatolni Melinda maga köré vont páncélján, Mr. Freeman, a művészeti tanárjuk. Ő észreveszi azt, amit mások nem akarnak észrevenni: hogy Melindával történt valami, valami, ami belülről emészti el a fiatal lányt. Közeledni próbál hozzá, de csak a művészet adta eszközök segítségével és jelzi felé, hogy ő bizony itt van, ha szeretne valamit elmondani.

"A művészet érzelmek nélkül olyan, mint csokitorta cukor nélkül. Nem ér semmit. Ha legközelebb a fáiddal foglalkozol, ne gondolj fákra. Szerelemre, gyúlöletre gondolj, boldogságra, dühre - bármire, ami érzelmeket ébreszt hoz elő belőled. Amitől izzadni kezd a tenyered, begörbülnek a lábujjaid. Koncentrálj erre az érzésre. Ha az ember nem fejezi ki magát, fokozatosan meghal. Megdöbbennél, hogy mennyi felnőtt halott már belül (...)"

A művészeti órák hatására Melinda igyekszik feldolgozni saját magában a történteket. Rájön arra, hogy szeret festeni, rajzolni és szép lassan közeledni is próbál régebbi barátnője felé. Aztán történik megint csak valami, ami Melindát arra kényszeríti, hogy hamarabb találjon rá újra a saját hangjára, mint ahogy készen állna rá, mert másvalakit is fenyegetne az a dolog, ami vele történt a nyáron.

Annyira a hatása alá kerültem ennek a történetnek, hogy most, majdnem egy hónap távlatából is kiráz a hideg, ha csak Melinda elszigeteltségére és magányosságára gondolok. Olyan karakter ő, akiért vérzik az ember szíve és akárhány évesek is vagyunk, biztos, hogy olvasás közben megfordul a fejünkben ez a mondat: "Én itt vagyok, nekem elmondhatod, meghallgatlak". Ráadásul az írónő E/1-ben meséli el a történetet, épp ezért még jobban át lehet érezni Melinda gondolatait, a szégyent, ami belülről rágja a kamaszlányt. De mindezt olyan szarkasztikus humorral tálalja Anderson, hogy a sok szíven ütős mondat, gondolat közepette mégiscsak nevetésre húzódik a szánk. Hiszen Melinda egy tipikus tinilány (lenne), akit a pattanások, a lázadó pillanatok sem kerülnek el.

Melinda mellett Mr. Freeman karakterét szerettem nagyon, a tipikus, kötöttségek ellen lázadó művészlelkű tanárt, aki minden diákjának ötöst ad, mert ő mindenkiben látja a lehetőséget, attól függetlenül, hogy egy fát két vonással rajzol-e meg vagy képes egy csodálatos tájképet festeni. Szerinte nem ez a lényeg és én ezzel teljes mértékben egyet is értek. Ő valami mást szeretne a gyerekekkel megértetni, és erre pont Melinda fejlődése lesz a legjobb példa a könyvben.

Akiket nagyon nehezen viseltem el, azok Melinda szülei voltak. Egyszerűen nem hiszem el, hogy nem lettek volna képesek a lány közelébe férkőzni, áttörni azt a kemény burkot, hogy kiderítsék mi miatt változott meg az addig életvidám kislányuk. Az anyát csak a munkája érdekelte, az apa meg csak úgy volt és ketten együtt még egy hálaadás napi vacsorát sem tudtak összehozni.

Melinda "barátnői" pedig tipikus tizenévesek voltak. Az ő bemutatásuk miatt is megemelem a kalapom az írónő előtt. Nem hiányozhatott ebben a gimnáziumban sem a klikkesedés se, mert ha nem tartozol semelyik bandába sem, akkor láthatatlan vagy. Szerencsére az én középiskolás éveim alatt minket ez nem jellemzett, holott nálunk is megvolt, hogy ki milyen típus, mit szeret és mit nem, de csak azért, mert nem illet valaki be egy-egy baráti körbe, még igenis szóba álltunk vele, hisz egy osztály voltunk.

"Néha az az érzésem, az egész gimnázium egy piszok hosszú szívatás. Ha elég kemény vagy, hogy túléld, felnőtt lehetsz. Remélem megéri."

Úgy érzem, hogy nem találtam meg azokat a szavakat, amelyek a bennem keltett érzéseket jól vissza tudnák adni. Talán elég annyi is, hogy mint a főszereplő Melinda, én is majdnem véresre rágtam a számat a történetet olvasva. Azt hiszem ezek után még jobban igyekszem majd meghallani mások néma segélykiáltását. Mert sokszor nem kell mondani semmit, a hallgatásból is tudhatja az ember, hogy baj van, igazán nagy baj. 

És a gimnáziumok, középiskolák Melindáinak meg csak annyit, hogy igen, megéri!


Értékelésem: 5/ 5-ből

Kiadó: Animus - a borító a történetet ismerve egyszerűen telitalálat!
Kiadási év: 2006
Fordította: Csatári Ferenc


A regényből film is készült Beszélj! címmel, amelyben a Bellaként megismert Kristen Stewart alakítja Melindát. Szerencsére a könyv után láttam a filmet, amely ugyan egy egész jó feldolgozás volt, mégis a könyv ezerszer jobb, hiszen Melinda belső vívódásait, monológjait sokkal jobban átérezzük. Tehát javaslom először a könyvet és utána a filmet!

2 megjegyzés:

Mia Mona írta...

Képzeld, most vettem észre, hogy itt van a könyv a polcomon. Sajnos nem ezzel a borítóval, pedig ez tényleg nagyon kifejező. Szóról-szóra még nem olvastam el a bejegyzésed, csak tippet akartam kapni, vajon tetszene-e nekem ez a könyv. Rajtad felbuzdulva, mindenképpen elolvasom! :)

Nikkincs írta...

Ilyen gyöngyszemek lapulnak meg a polcodon? Akkor tessék ott sűrűbben szétnézni! :)
Egyébként Neked ezt mindenképpen olvasnod kell, tetszeni fog, nagyon jól megírt történet, fontos mondanivalóval és jó karakterekkel.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...