Az étlapon: "la dolce vita"

Anthony Capella: A szerelem étke

Érdekes a története annak, hogy hogyan is került a kezembe ez a könyv. Édesanyám kapta a névnapjára, majd mivel neki volt még elég olvasnivalója, ezért édesapám vette egyik este a kezébe és onnantól kezdve csak azt látta a család, hogy rázkódik az elfojtott nevetéstől, később meg a hangos nevetésekre kaptuk fel a fejünket. Így lettem én kíváncsi erre a könyvre. Az meg, hogy olaszokról szól és Rómában játszódik, csak erősítette az "olvasnom-kell" érzést.

Rómába, az örök városba érkezik Laura, aki Amerikában elnyert egy művészettörténeti ösztöndíjat, és ennek köszönhetően ezen a csodás, élettől lüktető helyen töltheti el a nyarát. A tanulás mellett természetesen nem marad érzéketlen az olasz macsók széptevésére sem, de egy félresikeredett randevú után és egy barátnői jó tanács hatására, elhatározza, hogy legközelebb olyan pasival randizik, aki nem csak az ágyban virtuóz, hanem a konyhában is.  

Ennek a kijelentésnek lesz fültanúja Tommaso, az olasz szívtipró, aki bizony hozzá van szokva ahhoz, hogy azt a nőt kapja meg, akit csak akar. Miután Laurára is szemet vetett és első próbálkozása sikertelennek bizonyul (Laura egy cifra olasz káromkodással melegebb éghajlatra küldi, anélkül, hogy tudná mit jelent ez a mondat), úgy gondolja, hogy akkor ő lesz az a férfi, aki először a konyhában, majd utána a hálószobában veszi le a lányt a lábáról. Csakhogy ezzel az elhatározással egy baj van: Tommaso nem tud főzni. Aztán jön az isteni ötlet, hogy ráveszi szobatársát, a kissé félénk és nem éppen dögös Brunót, hogy segítse neki megszerezni a lányt. Mert Bruno tud főzni, nagyon is! Tommasoval egy olyan étteremben dolgoznak - persze az Adonisz-testű szépfiú csak mint pincér-, ahová hónapokra előre nem lehet helyet foglaltatni, és olyan ételeket tálalnak fel, ami minden gourmand ember vágya lenne. Bruno az édességekért, a desszertekért felelős és olyan gyönyörűségek kerülnek ki a kezei közül, hogy azzal bármelyik ma uralkodó királyi család is elégedett lenne.

Persze Bruno belemegy a tervbe. Eleinte úgy gondolja, hogy majd jó tanácsokkal fog segíteni barátjának, de aztán találkozik Laurával és rájön, hogy ez az a lány, akit már napok óta próbál leszólítani a piacon, csak soha nem volt még hozzá bátorsága. Ekkor dönt úgy, hogy ő maga fogja megfőzni a randikra a fogásokat, amibe szívét-lelkét (szerelmét a lány iránt) belefőzi. A dolog működik is Laura oldaláról, csak ugye Tommaso lesz az, aki learatja a babérokat és akinek sikerül Laurát a hálószobájába is becsábítania. Ám a történet igazán innentől kezd bonyolódni. Félreértések, félreértések hátán, rengeteg kacagtató és néhány szomorkás jelenet és újabb szereplők megjelenése fokozza tovább a rekeszizmokat próbára tevő történet izgalmasságát.

Mondanom sem kell, hogy ugyanúgy olvastam a könyvet, mint édesapám. Először halkan kuncogva, majd a végén már hangosan nevetve, ráadásul az sem érdekelt, hogy itthon vagyok-e vagy épp a villamoson ülök. Épp ezért történhetett meg, hogy az egyik jelenetnél a villamoson utazva úgy felnevettem, hogy a mellettem álló hölgy megkérdezte, mit is olvasok? 

Laurát rettentően irigyeltem. Hónapokat tölthetett ebben a csodás városban, miközben csak az volt a dolga, hogy bejárjon a művészettörténeti előadásokra, felkeresse a múzeumokat és a bennük rejtőző híres remekműveket megcsodálja. 

"(…) Nemcsak azért vannak itt, hogy tanulmányozzák a reneszánszt, hanem hogy éljék is. Ez az egyetlen városa a világnak, ahol reneszánsz mesterművek adnak otthont reneszánsz mesterműveknek, ahol Buonarrotihoz és Berninihez hasonló alkotóknak köszönhetjük az ivókutakat, a hidakat, a templomokat, de még a városfalakat is. Rómában sétálni, étteremben enni, eldiskurálni a taxisofőrrel a kedvenc futballcsapatáról, gyümölcsöt vásárolni a piacon annyi, mint benne élni a reneszánsz zsenialitás teremtő munkájában. Nyissák meg magukat Rómának, és Róma megnyílik önök előtt!"

Mindeközben két, majd a végén már három férfi hevert a lábai előtt, jókat evett-ivott és bizony a lepedőakrobatikai tudását is csiszolhatta. Persze a végén amikor minden összeomlott körülötte egy cseppet sajnáltam, de tudtam, hogy nem lesz itt rossz vége a dolgoknak, mert ha már ennyi komikus helyzet volt, biztos, hogy nem lesz a regénynek rossz befejezése.

Tommaso alakja a tipikus olasz macsót testesítette meg. Igazából nem tudtam rá haragudni (csak egy picit), mert nem árult kimondottan zsákbamacskát, hisz nem ígért Laurának sírig hű szerelmet, egyszerűen csak csajozni akart és jól akarta magát érezni. Amiért persze egy kicsit fújtam rá az a mód volt, ahogy becserkészte Laurát, azaz a legjobb barátja tudásával villogott és minden dicséretet ő aratott le. De ő is megkapja ám a magáét, mert az életét fenekestül felforgatja ez a színjáték, amiből nehéz kiszállni. Egy dolgot azért tőle is megtanulhatunk ebből a regényből, amolyan ízes módon káromkodni:

"Tommaso annyi időre állt meg, amíg elmart két cornettót, és a járműveket kerülgetve már futott is vissza, keresztül az úttesten. Amikor egy Fiat furgon rádudált, odaordította ugyan neki a rituális római sértést – „A feleséged lába között dudálj, seggfej, ott nagyobb a forgalom!"

És akkor Bruno karakteréről mit is mondhatnék: imádtam!!! Esetlen mafla pasi, de óriási szívvel és olyan főzőtudománnyal, hogy én ölni tudnék érte. Illetve inkább azért, hogy azt a rengeteg csodálatos fogást nekem készítse el, miközben én a konyhában lógatom a lábam. Az elején azért fogtam a fejem és mondogattam, hogy ne legyen már ennyire tutyimutyi, de kellett ez a sutasága, hogy a végére legyen hová fejlődnie és elhiggye magáról ő is, hogy bár nem olyan dögös, mint a haverja, igenis őérte is doboghat egy nő szíve. Az enyémet - nagy kávérajongó lévén - ennél a jelenetnél már az övének tudhatta:

"– Kopi luwak! Tyű! – Laura belenyalt a kávéba. – Hallottam már róla, de sose gondoltam volna, hogy egyszer inni is fogok!
– Nem? Miért nem?
Laura ránézett. – Ugye tudod, hogy állítják elő? – Mikor Tommaso nem szólt, megmagyarázta. – Él a kávéültetvényeken egy luwak nevű rágcsáló, amely a kávé gyümölcsével táplálkozik – és mivel olyan sok a bogyó, csak a legérettebbeket és a legpirosabbakat eszi meg. A kávébab, a gyümölcs magja, áthalad a luwak tápcsatornáján, aztán kiürül belőle. Rendkívüli finomságnak számít, a kávéföldeken dolgozó fiatalemberek vele ajándékozzák meg a szerelmüket, ezért nem nagyon jut belőle exportra. Szeretem a kávét, de ezzel a fajtájával még sose találkoztam.
Tommaso észrevétlenül letette a csészéjét. Ez nem igaz! Bruno patkányszarból főzött nekik kávét!"

Továbbá Brunót azért is csak imádni lehet, ahogy az ételekről vélekedik. Számára a főzés nem a munkája, nem egy hobbi, hanem maga az élet. Lehet ezeknél a soroknál nem elcsábulni?

"Bruno kiemelte az egyik juhsajtot, megszagolta, és máris elrepült a Rómát koszorúzó dombvidék, a Castelli Romani apró legelőire. Volt a sajt szagában egy leheletnyi széna téli takarmányból, de volt friss fű is, és napsugár, és egy csipet a csípős aromájából a rétek burjánzó kakukkfüvének, amit a juh a fűszál mellé harapott."

"– Ha meg akarsz ríkatni valakit – mondta Bruno vontatottan –, pucoltass vele hagymát. De ha azt akarod, hog elszomordjon, főzzed neki azt a fogást, amit az anyjától kapott kicsi korában. Érzékeled a külnbséget?
Tommaso vállat vont.
– A bezsongatás – folytatta Bruno – nehezebb a megríkatásnál, de bizonyosan nem lehetetlen. A tenger gyümölcseinek kétségtelenül vannak vágykeltő tulajdonságaik. A puhatestűeknek is, mint például a lanarche aglio e olio, csiga olajban, fokhagymásan. Esetleg egy kis carciofini – zsenge, párolt, mentás articsóka, amit kézzel bontasz szét, úgy mártogatod olvasztott vajba. Bor, ez evidens. Befejezésül cukorsokk, valami könnyű, de művészi, hogy eltelj energiával és boldogsággal… de ez csak az egyik oldala a dolognak. Ha azt akarod, hogy valaki beléd szeressen, egész mást főzöl neki, valami tökéletesen egyszerűt, de erőteljest. Valamit, ami azt mutatja, hogy megérted a lelkét."

Összefoglalva csak annyit mondhatok, hogy ez egy nagyon-nagyon veszélyes könyv a nyugalmunkra vonatkozóan! Aki nem szeretné, hogy az alábbi dolgok megtörténjenek vele, azt tanácsolom, hogy messzire kerülje el!
1. Többszöri, visszafojthatatlan hangos nevetés.
2. Állandó éhségérzet (istenem, ahogy az ételekről és az ételek elkészítéséről tudott Bruno, akarom mondani az író mesélni az valami csodálatos volt!)
3. Néhány cifra olasz káromkodás megtanulása. (Kezdő olaszosként még nekem is volt benne egy-két sikerélményem, mert volt, amit már le tudtam fordítani.)
4. Ellenállhatatlan vágy, hogy induljunk Rómába a legelső géppel és saját magunk is megtapasztalhassuk azt a vidám, csak az olaszokra jellemző mindennapi káoszt, ami a dolce vita alapja!

Értékelésem: 4,5 / 5-ből

Kiadó: Európa Könyvkiadó

Kiadási év: 2006

Fordította: Sóvágó Katalin