"Mert az élet gyönyörű, ugye?"

Szabó Magda: Álarcosbál

Az egyik szép napsütéses szombaton fogtam magam és elmentem a Petőfi Irodalmi Múzeumba. Három kiállítást néztem végig, amelyből az egyik a Szabó Magda születésének századik évfordulója alkalmából az "Annyi titkom maradt" mottót viselő volt. Bár már olvastam Szabó Magdától, a kiállítást végigjárva, regényről regényre haladva azon gondolkoztam, hogy mennyire találó címet adtak ennek a tárlatnak. Számomra Szabó Magda még mindig nem egy nyitott könyv és azt hiszem soha nem is lesz az. Ugyanakkor nagyon hálás vagyok neki, hogy olyan lányregényekkel örvendeztetett meg minket, olvasókat, mint az Abigél vagy a Születésnap. E kettőt olvastam tőle ebben a kategóriában és ezt is csak felnőtt fejjel, de én ugyanúgy beleszerelmesedtem mindkettőbe, mint ha tinédzserként olvastam volna. A mindennapokkal megtépázott idegeimre most pedig az Álarcosbált vetettem be, és nem is hozhattam volna jobb döntést ennél, hisz beállt a kedvenceim sorába ez a történet is.

 

"Mert az élet gyönyörű, ugye, Endi?
Mikor nincs háború, ugye, gyönyörű élni?
Nézni városokat, hegyeket, fényeket, érezni mindenféle illatot meg az erdők szagát, sétálni, mikor a hó fúj, aztán bemenni a meleg szobába, élvezni a kályha melegét, vagy nyáron beleugrani a folyóba, jó könyveket olvasni, zenét hallgatni, mindenféle értelmes dolgokat csinálni…"

Ha jelzőkkel kellene illetnem az Álarcosbált olyanokat mondanék mint bájos, keserédes, felzaklató, megnyugtató, puha, csendes, elementáris erejű. Fura szavakat dobálok most egymás mellé, de higgyétek el, mindegyik igaz a regényre. Amelynek főhőse a 14 éves Krisztina, aki 1944-ben látta meg a napvilágot és aki soha nem ismerhette meg édesanyját, mert az a háború közepette belehalt a szülésbe. Nagymamája nevelte, egészen addig, amíg a fogságból haza nem tért az édesapja. Ez a kislány 14 éves koráig nem tudta, hogy milyen az anyai szeretet, mindig csak sóvárgott Zsuzsa (az édesanyja) után, akit egy a zongorára állított fényképről ismer csak. Krisztina ugyan szeretetben nő fel, de a két felnőtt, akik a számukra legfontosabb embert vesztették el Zsuzsa halálával, soha nem tudnak kilábalni a gyászukból, a kis család csak csendben elvegetál az évek alatt. Egészen addig, amíg Krisztina új és fiatal, a régi hagyományokkal szakító pedagógust kap osztályfőnökének. Ez a fiatal nő nem tudja, hogy Krisztina passzív és visszahúzódó, osztálytársai társaságát kerülő viselkedésének mi az oka. Ő csak egy kislányt lát, akin változtatni szeretne, de persze az élet a végén a tanárnőnek adja majd a legnagyobb leckét.

"Pedig Nagymama mindig azt mondta, beszélni kell, mert a hallgatásnak egész fészekalja rút fekete kisgyereke születik: a félreértés, a sértődés, a megbántott önérzet, a kétely. Beszélni kell."

Szabó Magda mondatai bár fiatalokhoz szólnak, mégsem vesztenek semmit sem a líraiságukból. Gyönyörűen ír. Úgy facsar rá az ember szívére egy-egy mondatával, hogy hirtelen nagyon uralkodnom kellett reggel a villamoson olvasás közben, hogy ki ne folyjanak a könnyeim a napszemüveg mögül. Lehet, én vagyok érzékenyebb időszakomban, de nem egyszer, nem kétszer éreztem hatalmas gombócot a torkomban. Arra is sokszor gondoltam, hogy az én édesapám is '44-ben született, ő is nagyon korán, pár évesen elvesztette az édesanyját, csak neki soha nem toppant be az életébe egy ilyen pedagógus. Pedagógus és nem tanár. Mert ez a fiatal nő, Éva, igazi nagybetűs pedagógus volt a számomra. Aki nem csak tanít, hanem nevelni, formálni is próbál. Minden kis-és nagydiáknak szívből kívánnék az iskolás évei alatt legalább egy ilyen tanárt, aki így óvja, félti, ugyanakkor határozottan tereli, kibontakozásra, elfogadásra, megértésre, odafigyelésre neveli őket.

"(…) gyereket csak úgy lehet nevelni, ha az ember megtiszteli azzal, hogy komolyan veszi."

Tudom, hogy az Álarcosbál is egy olyan történet lett számomra, amelyhez bátran és nagyon sokszor fogok nyúlni még a jövőben. Tele van csodás gondolatokkal, gyönyörű képekkel, az ember mellkasát szétfeszítő érzelmekkel. Ráadásul Szabó Magda ugyanolyan tehetséggel írt nekem a télről néhány mondatban (vagy ötször elolvastam azt a bekezdést), mint arról, hogy két ember csak a nézésével milyen érzelmet képes kommunikálni a másik felé. És aki nekem azt le tudja írni, hogy mi volt ebben a nézésben úgy, hogy a két jómadarat egymás karjába löktem volna rögtön, attól nekem még sok könyvet kell elolvasnom. Persze a kiállítás végére is ugyanerre a következtetésre jutottam. Nem mondom, hogy minden könyvét egymás után sorra fogom venni, mert szerintem a történeteihez is meg kell érni, de az biztos, hogy az Ókút már itt várja sorát az asztalomon a könyvtárból. Addig pedig azt hiszem, hogy a Születésnapból és az Abigélből is szeretnék majd egy saját példányt az Álarcosbál mellé.

Kiadó: Móra

Kiadási év: 2018