Katherine Howe: A boszorkányoskönyv
Egy kedves ismerősöm segítségével
jutottam ehhez az általam régóta várt könyvhöz. Amikor a megjelenéséről jöttek
a hírek, nagyon izgatott voltam, mert a boszorkányokkal és a róluk szóló történetekkel
engem igazán le lehet venni a lábamról. Legalábbis eddig Alice Hoffmannak
sikerült. Most, hogy elolvastam ezt a történetet, elég felemás érzéseim vannak
Katherine Howe regényével kapcsolatban.
A történet maga igazán érdekes. Adott egy fiatal lány, Connie Goodwin, aki épp a disszertációja
megírásához készülődik, előtte áll az egész nyár, hogy belevesse magát ebbe a
nagy munkába és az anyaggyűjtésbe. De jön egy telefonhívás az édesanyjától,
hogy a nagyanyjától örökölt házat a nyáron el kellene adni, aminek lebonyolítására Connie-t kéri
meg. Kelletlenül ugyan, de Connie beleegyezik és leutazik Marlbeheadbe. Miután megérkezik egy eldugott, hatalmas és
elhanyagoltan is burjánzó kerttel rendelkező házat talál, amelyben még a villany
sincs bevezetve. Első döbbenete után, erőt vesz rajta történész énje, és
kutakodni kezd a ház könyvei között, hátha talál valami emléket elhunyt nagymámájáról. Ekkor talál meg egy régi Bibliát, amelyből
egy kulcs esik ki. A kulcsban egy régi papírdarab van, amelyen ennyi áll:
Deliverance Dane. A lány érzi, hogy valami nagyon érdekes dologra bukkant,
ráadásul amióta a házban tartózkodik, folyamatosan víziók gyötrik rég hallott
nagyanyjáról és soha nem ismert nagyapjáról. Mivel úgy gondolja, hogy van elég
ideje a disszertációjához való anyaggyűjtésre, először azt szeretné kideríteni,
hogy mi vagy ki volt ez a bizonyos Deliverance Dane?
A nyomozás nem egyszerű, de segít
benne Connie legjobb barátnője, a latin nyelvet kitűnően tudó Liz, és egy új
ismerős, Sam, az ipari alpinista, aki régi épületek, műemlékek restaurálásán
dolgozik. Nem árulok el azzal nagy titkot, hogy a nyomozás a salemi
boszorkányperek idejére, az 1690-es évekre visz minket vissza, mert Connie-nak
annyit sikerül kiderítenie, hogy Deliverance Dane egy olyan asszony volt, akit az
akkori perekben boszorkánysággal vádoltak meg. Deliverance Dane és
leszármazottjai történetének kutatása közben a lány rengeteg fontos felfedezést
tesz, egy bizonyos árnyékkönyv felkutatásába is belevág, és olyan dolgokra
bukkan, amelyek legnagyobb meglepetésére a saját életére, a saját történelmére
is óriási hatással lesznek.
„ – Valami baj van? – kérdezte
Sam, és felnézett a térdén lévő, kinyitott egyházkönyvből, amely 1730-tól
1750-ig tartalmazta a haláleseteket.
- Nem igazán – sóhajotta Connie.
– Csak gondolkoztam.
- Hátborzongató, nem? – kérdezte
Sam. Közelebb hajolt a lányhoz a kártyaasztal fölött és lehalkította hangját.
- Mi a hátborzongató? – fordult
felé Connie.
- Hogy itt van az embernek az
egész élete: a nézetei, a szerelmei, a félelmei. Aztán mindezek a részek
eltűnnek. Később eltűnnek azok is, akik még emlékezhetnének ezekre a
részeinkre, és hamarosan ennyi marad belőlünk: egy név valamilyen
nyilvántartásban. Itt ez a Marcy – volt egy kedvenc étele. Voltak barátai,
voltak, akiket nem szertett. Még azt sem tudjuk, hogyan halt meg. – Sam
kesernyésen mosolygott. – Azt hiszem, ezért is szeretem jobban a restaurálást a
történelemnél. Restaurátorként úgy érzem, megmenthetek valami keveset attól,
hogy elporladjon.”
A cselekmény párhuzamosan két
szálon fut: egyrészt végigkövethetjük Connie kutatásait a jelenben, másrészt, ahogy újabb
és újabb részletek derülnek ki Deliverance életéről, úgy nyerünk betekintést a 17.
századi salemi időkbe, illetve a leszármazottak további életébe.
Be kell, hogy valljam, hogy
sokkal élvezetesebbnek találtam a régmúltban játszódó részeket. Nagyon tetszett,
hogy amolyan ízes tájszólással beszéltek az emberek, továbbá ez a
cselekményszál és az emberek boszorkányság iránti félelmének bemutatása sokkal
izgalmasabb volt. Abszolút találó szerintem a Deliverance (szabadulás) és a női
utódok névválasztása az írónőtől: volt itt Mercy (kegyelem), Prudence
(körültekintés) és Temperance (mértékletesség) is.
A napjainkban játszódó részben a
kedvencem azok a jelentek voltak, amikor Connie magát a házat fedezi fel, a
benne lévő tárgyakkal ismerkedik. Az biztos, hogy rázott a hideg annál a
jelenetnél, amikor először lép a házba, és az is, hogy én bizony egymagam nem
lettem volna elég bátor ahhoz, hogy ottmaradjak teljesen egyedül egy ilyen
ósdi, titkokkal, üvegcsékkel, varázslattal teli sötét és sejtelmes házban.
A Connie által kipróbált
jóslás-varázslás jelenet, amelyhez egy szitára és egy ollóra volt szüksége,
szintén élvezetes volt, ráadásul az utószóban kiderül, hogy ez a régi időkben
ismert és alkalmazott jóslási forma volt. Nem mondom, hogy
itthon én is ki fogom próbálni, mert biztos furcsán néznének rám a családból,
de jó lesz ezt fejben tartani, ki tudja, hogy mikor lesz szükségem egy kis
boszorkányos tudásra.
A vegyes érzéseimet a könyvvel
kapcsolatban az okozta, hogy véleményem szerint teljesen felesleges volt a
szerelmi szálat beletenni a történetbe. E nélkül is simán megállta volna a
helyét, sőt, élvezhetőbb lett volna. Vagy ha már szerelmi szálról beszélünk,
akkor legalább ne olyan érzésem legyen, mintha ezt az írónő egy kötelező
elemként tette volna bele a regényébe. Legalább éreztem volna a két főszereplő
között egy szikrát, egy kis vonzalmat, valami mágnesességet, de nem, itt az
egész nekem egy kis lanyha egymásra találásról szólt. A végén értettem persze,
hogy miért kellett egy férfit is belecsempészni a történetbe, de akkor már
tényleg lett volna valami bizsergető, perzselő és mindent elsöprő románc Connie
és Sam között. Ráadásul a végén pik-pak minden olyan gyorsan megoldódott, hogy
nekem egy kis hiányérzetem maradt, hogy akkor mi is lesz ezzel a két emberrel a
továbbiakban? Ezek a részek voltak azok, amely miatt nem tetszett ez a könyv
annyira, mint ahogy magamban arra számítottam az olvasás előtt.
Kicsit az is levont az
élvezetből, hogy a napjainkban játszódó részek túlsúlyban voltak a regényben.
Nekem egy 50-50%-os arány jobban tetszett volna. Örültem volna, hogy ha a fent
említett érdekes nevű női leszármazottak történeteit vagy akár Connie
nagymamájának életét még mélyebben ismerhettem volna meg.
Összességében annyit biztos elért
nálam a regény, hogy a salemi boszorkányperekre nagyon kíváncsi lettem, erről a
közeljövőben biztos, hogy olvasni fogok. De ha kedvenc boszorkányos történetem
mellett kell letennem a voksomat, egyértelmű, hogy maradok Alice Hoffman
A tizenharmadik boszorkány c. regényének története és hangulata mellett.
Értékelésem: 3,5 / 5-ből
Kiadó: Gabo – a borító miatt óriási
piros pont a kiadónak, gyönyörű és nagyon illik a történethez!
Kiadási év: 2012
Fordította: Sóvágó Katalin
(A képek forrása: www.weheartit.com)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése