Hófödte eperföldek

David Guterson: Hó hull a cédrusra

Imádom azt az érzést, amikor a semmiből, szinte minden előzmény vagy ajánlás nélkül rátalálok egy könyvre. Méghozzá egy nagyon jó könyvre! Nem tudok visszaemlékezni már, hogyan figyeltem fel a Hó hull a cédrusra, azt viszont tudom, hogy régóta a várólistámon szerepelt. Idén végre a kezembe vettem, és az első oldalak után már éreztem, hogy bizony ezt alig tudom majd letenni. Szinte örültem a hétvégi esős, szeles, otthon marasztalós időjárásnak, mert tökéletes hátteret nyújtott nekem arra, hogy engedjem magamat "berántani" ebbe a történetbe.

Az könyv kezdetén egy gyilkossági tárgyalás első napján vagyunk 1954-ben, egy kis amerikai szigeten, San Piedrón. A vád padján pedig egy fiatal, japán származású amerikai férfi, Kabuo Mijamoto ül, akit egy halásztársa hidegvérű és előre eltervezett meggyilkolásával vádolnak. A per kezdetén a kis szigetre hóvihar csap le, amely elvágja az embereket a külvilágtól, megszűnik a fűtés-és áramszolgáltatás, mindent elfed és beborít a tiszta hó. Ahogy az ügyész és a védőügyvéd kettőse munkához lát, mi is úgy ismerjük meg a tanúkat, a közöttük lévő kapcsolatokat és a múltat, aminek következtében ez a fiatal férfi a gyilkosság vádlottjaként lehet, hogy halálos ítéletben részesül majd és soha többé nem ölelheti magához imádott feleségét és három gyermekét.

David Guterson olyan szinten elvarázsolt engem a stílusával, az aprólékos, minden részletre kiterjedő írásával, hogy az olvasás közbeni érzéseimet nagyon nehéz most szavakba öltenem. Elvarázsolt, mert maga ez a kis sziget San Piedro, az eperföldjeivel, a halászaival és a japán-amerikai lakosaival már magában egy nem hétköznapi helyszín. 

Ráadásul amikor visszatérünk a múltba, Kabuo és felesége, Macue családját, gyermekkorát megismerve még egzotikusabb, még különlegesebb érzelmek kerítenek minket hatalmukba. Hiszen milyen érzés lehet egy kis amerikai szigeten a '30-as, '40-es években japán felmenőkkel és gyökerekkel rendelkező, ám amerikai születésű, nagy álmokat dédelgető tizenévesnek lenni? És milyen érzés mindez, amikor 1941. december 7-én megtámadják a japánok Pearl Harbornál az amerikaiakat? Miután minden Amerikában élő japán embert úgy kezelnek, mint az ellenséget, hiába születtek már amerikainak és összegyűjtik őket majd táborokba küldik a háború végéig? Milyen érzés lehet ilyenkor "japcsinak" lenni? Búcsúzni a szeretett eperföldektől, a nagy reményektől, a cédrusoktól, az eltitkolt szerelemtől? És milyen lehet annak az amerikai fiúnak, Ishmaelnek, aki Hacuét már egészen fiatal kora óta őrülten szereti? Milyen lehet, hogy olyan emberek ellen küldenek harcolni, akik arca hasonló vonásokkal rendelkezik, mint a szerelmed? És milyen érzés lehet, ha fizikailag sérülten ugyan, de mégis visszatérsz a háborúból, viszont megkapod menet közben a hőn szeretett lánytól az "elbocsátó szép üzenetet", hogy soha nem lehettek egymáséi az eltérő gyökereitek miatt és az a lány a szigetre való visszatérése után egy szintén veteránnak számító japán fiút választ élete társául? Milyen erkölcsi dilemmába kerülsz, hogy 8 év után, ezen a bírósági tárgyaláson Te lehetnél az az ember, aki esetleg meg tudja menteni ezt a férfit a bitófától a birtokodba került információk alapján? Kérdések tömkelege, ami igazi töprengenivalót ad az olvasónak egészen a regény végkifejletéig és még talán utána is.

"A másik ember szíve, amíg van benne vágy, örök rejtély.
Ishmael nekilátott, hogy ezt leírja, és közben mást is megértett: hogy a véletlen uralkodik a világegyetem minden pontján, kivéve az emberi szívet."

Szóval olyan komplex és összetett ez a történet, mint egy kaleidoszkóp. Akármikor belemerültem, egy-egy újabb képet, színt, illatot, érzést, egy-egy újabb réteget találtam benne. Eleinte nagyon érdekelt, hogy vajon tényleg Kabuo követte-e el a gyilkosságot, amivel vádolták. Aztán ahogy egyre többször mentünk vissza Kabuo, Macue, Ishmael és a meggyilkolt halász, Carl Heine múltjába és a szálak szép lassan egymáshoz kapcsolódtak azt vettem észre magamon, hogy a múlt jobban vonz és én már eldöntöttem magamban, hogy Kabuo ártatlan-e vagy sem. 

"(…) a bánat örökre megragadhat. Ránk akaszkodik, befúrja magát, vackot készít és marad. Megeszik minden meleget, amit a közelében talál, és annak a helyére beköltözik a hideg. Az ember megtanul ezzel együtt élni."

Azt hiszem minden megtalálható ebben a könyvben, ami miatt egy csodálatos és maradandó élményként emlékszem majd vissza rá. Van itt történelem, háború (már megint újdonságokkal szembesültem a 2. világháború kapcsán), előítéletek miatti feszültség, szerelem, tárgyalótermi dráma, eltemetett titkok, illatos eperföldek, behavazott cédrusok és szállodában vacogó, vitatkozó esküdtszék. És rengeteg szereplő. Mert nemcsak a három főszereplőről kapunk igen mély, árnyalt képet, hanem Gutterson mellettük sok mellékszereplővel dolgozik. Számomra kedvenc lett Kabuo védőügyvédje, az öreg Nels Gudmondsson, aki mindig a megfelelő kérdéseket tette fel a tárgyalás során és akinek a védőbeszédjét szerintem máig tanítani kellene. De szimpatikus volt a seriff és a helyettese is, mert lehet ugyan, hogy hirtelen vontak le következtetéseket és a lelkük mélyén rögtön lecsaptak a japcsi gyanúsítottra, mégis a tőlük telhető legalaposabban igyekeztek körüljárni az ügyet.

"A hó kiszorított, megsemmisített, eltörölt minden emberi igényt a tájra. A világ egy volt, micsoda értelmetlen gondolat, hogy valaki képes legyen megölni bárkit egy kis darab földért, bár Ishmael tudta, hogy ilyesmi megtörténik. Végül is járt a háborúban."

Szóval én csak szuperlatívuszokban tudok erről a történetről nyilatkozni és megint csak értetlenül állok a dolgok előtt, hogy egy ilyen történet miért nem lett nálunk népszerűbb, miért olvasták ilyen kevesen? Olyan sokrétű ez, csodás tájleírásokkal, társadalomrajzzal, történelmi háttérrel hogy szerintem mindenki megtalálná benne a számára érdekes vonalat. Nem lehetek elég hálás azért, hogy az utamba sodorta az élet ezt a könyvet, mert azt az érzést imádom a legjobban az olvasás során, amikor semmi másra nincs kedved csak olvasni, amikor kitennéd napokra az ajtódra a "Ne zavarjanak!" táblát csakhogy zavartalanul lubickolhass a történetben. Ezt pedig maradéktalanul megkaptam.

"…Azt látom, hogy ugyanazt az emberi gyarlóságot adják tovább egymásnak a nemzedékek. Újra és újra, ugyanazt a szomorú emberi gyarlóságot. Egymást gyűlöljük, eszetlen félelmek áldozatai vagyunk. Semmi sincs az emberi történelem folyamában, ami arra utalna, hogy változtatni fogunk ezen…"

ui.1: ez is egy díjnyertes regény, ráadásul az író még a tanári munkája mellett reggelenként írta több éven keresztül. Szerintem maga sem gondolta, hogy hazájában ekkor sikere lesz. Természetesen azóta Guterson írt újabb történeteket, és nagyon sajnálom, hogy azokat nem olvashatjuk el magyarul!

ui.2: A regényből film is készült Ethan Hawk főszereplésével, amit most addig fogok vadászni, amíg meg nem tudom nézni, nagyon kíváncsi vagyok, hogy sikerült visszaadni a könyv atmoszféráját.

Kiadó:  Magvető

Kiadási év: 1999

Fordította: Bihari György