Joanne Harris: Csokoládés barack
Soha ne hívd ki játszani az Életet, mondogatta mindig az anyám. Az Élet mocskosan játszik, változtatja a szabályokat, kilopja a kártyákat a kezedből, vagy néha üres lapokká változtatja őket…
Mondjuk engem már azzal elvarázsolt az írónő, hogy újra visszatértünk Lansquenet-be, az első kötet helyszínére és találkozunk a rég elfeledett arcokkal, helyekkel. Csakhogy 8 év hosszú idő, és a városka és lakói sem maradtak változatlanok. És mégis van valami állandóság ezen a helyen, mert az előítéletek és a gyűlölködés ugyanúgy felveti a fejét, mint amikor Vianne és Anouk először érkezett ide. Csakhogy most nem Vianne a célpont, hanem Reynaud és ezeknek az érzelmeknek a kiváltó oka, hogy az új szelekkel új nép, új kultúra telepedett meg Lansquenet-ben: a magrebiek. A templom mellé mecset is épült, és a harangszó mellett a müezin imára hívó hangja is szól most már. Az utcán nem csak farmernadrágos lányok, asszonyok rohannak tova, hanem lefátyolozott fiatal nők is, akik titkaikat a szemükben hordják, ám azt a kutató tekintetek elől lesütve tartják.
"Bármerre fúj is a szél, a változás mindig ott jár a nyomában."
Azt hiszem Joanne Harris ebben a kötetben egy nagyon is valós problémára hívta fel a figyelmünket és ez volt az, ami miatt végül is megszerettem ezt a történetet. Két kultúra, két vallás keveredése már magában egyenes utat jelent a konfliktusok felé. Ugyanakkor - megismerve Reynaud legbelsőbb gondolatait és a történet végét tudva - a fő feszültségforrás igazából nem is ez, hanem a kultúrákon belüli széthúzások, a változás szelének feszülő konok ellenállás, a generációk közötti egyet nem értés. És ez is tetszett benne, mármint, hogy az írónő rávilágított, hogy bizonyos dolgokat mennyire másképp lehet látni, csak mindez attól függ, hogy mennyire próbálunk nyitottak lenni.
"De én többet látok, látom a szívet, még a rejtettet is."
Nagy meglepetés volt számomra az is, hogy ennek a résznek Vianne melletti főszereplője Reynaud volt és most ő volt az, akin segítenie kellett, ráadásul pont Vianne-nak. Harris képes szerintem csak arra az általam ismert és szeretett írók közül, hogy az egyik kötetben még negatív szereplőt a következőben már esendő embernek, ráadásul változásra képes embernek ábrázolja, úgy, hogy még meg is tudjuk szeretni és korábbi hibáit el tudjuk neki nézni.
"Hogy repül az idő! Oly alattomosan párolog el, mint a parfüm az üvegből,
bármily szorosan csavarjuk rá a kupakot, és amikor kinyitjuk, hogy
belenézzünk, csak egy illatos foltot látunk ott, ahol régen bőven volt…"
Az első pár sor olvasása után elfogott a borzongató izgalom és a pihe-puha nyugalom kettős érzése. Borzongtam, ugyanakkor úgy éreztem, mintha puha kezekkel burkolnának be egy meleg takaróba, mert azt éreztem, hogy hazaérkeztem. Haza oda, ahonnan pár évvel ezelőtt elüldöztek, ahonnan elfújt a szél. Csodálatos volt újra Lansquene-be érkezni. Viszont valahol a könyv közepe táján picit úgy éreztem, hogy ez a kezdeti varázs, borzongás alább hagyott. Természetes ez valahogy, hiszen most nem kimondottan Vianne körül szövődtek a szálak, csak azt hiszem nagyon vágytam pont azt az érzést megkapni, amit a Csokoládé olvasása során éreztem. Talán hiba volt ez, mert azt hiszem ezért nem éreztem, éltem át annyira ezt a kötetet.
Természetesen Harris most is csodás történetet kreált, nagyon aktuális témával foglalkozott, de jobban örültem volna, hogy ha ezt nem a Csokoládé-sorozaton keresztül teszi, hanem egy önálló, új szereplőket felvonultató kötetben. Számomra ezért ez a 3. rész lett a "leggyengébb" kötete a sorozatnak, ugyanakkor ha egész évben csak ilyen "gyengébb" regények kerülnének a kezem közé, akkor fülig érő mosollyal zárnám az évet.
Ettől függetlenül Harris cseppet sem vesztett számomra a varázsából, mert most is annyi gyönyörű gondolatot, ízt, illatot, érzést, érzelmet öntött szavakba, hogy nem győztem őket újra meg újra visszaolvasni. Még mindig imádom ezt a nőt, csak ő képes ennyire elvarázsolni és ennyire elfeledtetni velem a szürke hétköznapokat és ezért soha nem lehetek elég hálás neki!
"Az Élet, akárcsak a szél , olyan helyekre visz minket, amelyekre a
legkevésbé számítottunk, és közben folyton változtatja az útirányt, így a
végén koldusokat koronáznak királlyá, királyok buknak a mélybe, a
szerelem közönnyé fakul, és esküdt ellenségek szívbéli jó barátokként,
kéz a kézben szállnak sírba."
Kiadó: Ulpius
Kiadási év: 2012
Fordította: Szűr-Szabó Katalin, Sillár Emőke, Tomori Gábor
2 megjegyzés:
Megkopott már nekem nagyon az élmény, újra kéne olvasnom az egész sorozatot (de rossz nekem! :D), de arra emlékszem, hogy éreztem én is a "másságát", a "komolyságát", és pont ezért is szerettem nagyon. De valóban, elüt valamennyire a sorozat első két részétől.
A bejegyzésed elején pedig megállt az ütőm, mert úgy olvastam, hogy "Emlékszem, hogy mennyire örültem két HÉTTEL ezelőtt, amikor jött a hír, hogy újabb kötettel bővül a Csokoládé-sorozat" :D
Tényleg, nem tervez új regényt vajon mostanában... Jó lenne pedig! :)
Miamona: én is gondolkozom az első két kötet újraolvasásán :) JH-ből soha nem elég!
Jó lenne, ha jönne tőle újabb regény, lassan befejezem az életművét (Kékszeműfiú, Rúnajelek és a Szent bolondok van még hátra azt hiszem, ja még a 2. novelláskötet is :)).
Megjegyzés küldése