Bűnös ártatlanok

Donna Tartt: A titkos történet

"Létezik-e az irodalmon kívül olyasmi, mint „a végzet törésvonala”, ez a feltűnő, sötét repedés, mely végighúzódik az életen?"

Micsoda sötét, borús hangulatú, a végzet felé lassan csordogáló történetet írt Donna Tartt! És annyira örülök, hogy nem maradt ki ez a regény az életemből. Joanne Harris Urak és játékosok c. regénye óta vágytam vissza egy elzárt iskola falai közé, vágytam valami borzongató érzésre, hétköznapi, bűnös lelkű szereplőkre, akikre mégis azt tudom mondani, hogy csupa-csupa különc, a maga nemében teljesen egyedi karakter.

Engem már a fülszöveg olvasása során elfogott a borzongás. Öt ember története ez, négy fiúé és egy lányé. Egy csoportot, egy megközelíthetetlen társaságot alkottak ők egy kis vermonti egyetemen. Különcök voltak, már a fő tárgyukat tekintve is: ógörögöt tanultak. Csupán egyetlen egy embernek sikerül közéjük kerülni, Richardnak, aki egy isten háta mögötti kisvárosból kitörni vágyásában kerül az egyetem falai közé, és egy ideig csak távolról szemléli ezt a kis csoportot, majd leleményességének és kitartásának köszönhetően hamarosan ő is a tagjává válik. Majdhogynem egy zárt, elit "klubról" van itt szó: kuszábbnál kuszább kapcsolatok jellemzik, barátság, eltitkolt szerelmek, homoszexuális érzelmek, ikrek közötti furcsa kapocs és még sorolhatnám. Illetve van egy szintén elég különc professzoruk, aki az ógörög tanulmányozásán túl a görögök hajdani kultúrájának, hitvallásának teljes átélésre biztatja a fiatalokat. Csakhogy a csoporton belül feszülő indulatok és érzelmek egy ilyen alkalommal elszabadulnak, és végzetes események veszik kezdetét.

Számomra hihetetlen, hogy ez az írónő első regénye. Borzasztó erős kezdés ez. A zseniális történeten túl a zárt egyetemi közeg, a csoport tagok közötti kapcsolatok bonyolult hálójának bemutatása nagyon részletesre és a lélekig hatolóra sikerült. Szinte láttam magam előtt a vastag egyetemi falakat, a füstös, alkoholgőzös bulikat, szorítottam Richardnak, hogy kerüljön be a kis csapatba. És miután ez megtörtént a kapcsolatok kiélesednek, az érzelmek egyre mélyebbekké válnak, némelyek egyre sötétebb színt öltenek és a zsigeremben éreztem, hogy robogunk - amikor a történet lassan haladt előre akkor is csak ez a szó jutott eszembe - az elkerülhetetlen és tragikus vég felé.

"A szépség rettenet. Amit szépnek nevezünk, az előtt reszketünk."

A másik nagy erőssége a könyvnek a szereplői. Remekül megalkotott, részletesen bemutatott, árnyalt karakterek egytől-egyig és egyik sem jó vagy rossz, hanem ennek a kettőse. Van, hogy a jó oldaluk kerekedik felül, bár volt akinél erőlködnöm kellett, hogy ezt felfedezzem, aztán elég volt egy apró mozzanat és átkerültek a sötét oldalra. Mint minden csoportban itt is van egy igazán domináns személyiség, ez pedig Henry, aki talán felsőbbrendűnek képzeli magát az amúgy is elitnek számító csoport tagjai között és sokszor úgy mozgatja a szálakat, ahogy ő szeretné. Teheti is mindezt, mert a többiek sokkal gyengébb jellemek nála. Bunny, csak a tipikus helyes amerikai srác, akinek fogpasztamosolya leimádkozza a lányokról a bugyit és majd elvesz valami buta, üresfejű, ugyanakkor kőgazdag fruskát, és éli a kispolgári, látszat életét. Vagy itt van Francis, aki a saját neméhez vonzódik, és egy alkoholista anya elkényeztetett gazdag fia, vagy a szép ikerpár Camilla és Charles, akik amennyire szépek külsőleg, belsőleg annyira csúnyák. 

Hihetetlen bravúr volt az írónő részéről végig fent tartani a figyelmet, az érdeklődést és a feszültséget, hisz a történet legelején megtudjuk, hogy ki lesz áldozat és kik lesznek az elkövetők. Donna Tarttnak sikerült. Olvasás közben azt vettem észre magamon, hogy egyre mélyebbre süllyedek én is a szereplőkkel ebbe az érzelmi mocsárba, ahová ők egymást tapodva már olyan szintre merültek, hogy a végső feloldozást csak egy újabb tragédiával nyerhetnék el. De azt hiszem, végigkövetve az életüket, egy újabb tragédia sem adhatta meg ezeknek az bűnös ártatlanoknak a vágyott békét.

"Némely dolog túl borzalmas ahhoz, hogy egyszerre felfogjuk. Más dolgok – csupasz, sercegő, kitörölhetetlen rettenetükben – ahhoz is túl borzalmasak, hogy egyáltalán felfogjuk őket. Csak később, magányban, visszaemlékezve kezd derengeni a felismerés: amikor kihűlt a hamu; amikor a gyászolók hazamentek; amikor az ember körülnéz, és – legnagyobb meglepetésére – egészen más világban találja magát."

Kiadó: Európa

Kiadási év: 1996

Fordította:  Greskovits Endre