Berlin árnyékai

David R. Gillham: Asszonyok városa

Már a megjelenésekor, azaz 2012-ben felfigyeltem David R. Gillham könyvére. Első körben a borítója fogott meg, majd a fülszövege és mivel világháborús történet, ezért volt nagy az örömöm, amikor tavaly év vége felé felfedeztem, hogy magyarul is meg fog jelenni. Rögtön lecsaptam rá, ráadásul sikerült egy akciót is kifognom a beszerzésekor. Ám nem vettem rögtön a kezembe, hanem egy darabig csak dédelgettem a gondolatot, hogy egyszer valamikor olvashatom és csak gyönyörködtem a könyvben. Tudom, hülye vagyok! De valahogy éreztem, hogy egy kicsit húzni-halasztani akarom ezt az élményt, mert most már bátran állíthatom hogy ez bizony nekem élmény volt a javából, ez volt az a könyv, amiben minden egybe volt gyúrva, hogy az Én Regényem legyen!

1943-ban járunk a háború terhe alatt nyögő Berlinben. Ekkor már a józan gondolkozású németek nem hisznek a propagandának és lelkük mélyén tudják, hogy veszett ügyért harcolnak. Ugyanakkor pont ez a korszak az, amikor a német vezetők mindent bevetnek még, amit tudnak, még szigorúbban hajtják fel és deportálják a zsidókat, még szigorúbban ellenőrzik a németek hazafiságát és Hitlerhez való hűségüket, mint eddig bármikor. Ebben a - esténként az angolok bombázásától sújtotta - városban él és dolgozik Sigrid Schröder, akinek férje az orosz fronton harcol. Bár nincs egyedül, mert az anyósával osztja meg a hajlékát, de a két nő nem szívleli egymást, egyszerűen csak elviselik a másikat. Sigrid pedig testben ugyan jelen van, de lélekben nagyon messze jár. Egy férfi tölti ki minden gondolatát, méghozzá egy német zsidó férfi, Egon, a szeretője. Akivel már a háború kitörése utáni zűrzavarban találtak egymásra, aztán ugyan nagyon intenzív testi kapcsolat alakul ki közöttük, mégis a férfi egyik napról a másikra szó nélkül eltűnt Sigrid életéből. És épp amikor a nő a tűrőképessége és a fásultsága határához érkezne, történik valami. Egy moziban egy este megszólítja egy a házukban szolgálatot teljesítő fiatal lány, Ericha, aki arra kéri, hogy hazudja azt, hogy együtt voltak végig az előadás alatt. És amikor a Gestapo emberei ellenőriznek a mozi nézői között, Sigrid józan esze helyett az érzelmeinek engedve a lány segítségére siet. Ekkor még maga sem tudja, hogy milyen árnyaktól hemzsegő, félelemmel terhes világban fogja hirtelen találni magát. Merthogy Berlin akkor nem csak fásult és zsidógyűlölő németekből állt. Voltak olyanok, akik segíteni akartak ezeknek a deportálás elől bujkáló embereknek, saját maguk biztonságát a sutba dobva. Csakhogy akármennyire tisztában vannak ezek az emberek a veszéllyel, úgy még nehezebb egy ilyen csoportnak a tagjává válni, ha a közvetlen szomszédba egy a háborúban megsebesült SS tiszt költözik két húgával együtt. Sigrid élete és világa innentől valóban fenekestül felfordul.

Azért nehéz erről a könyvről írnom, mert abszolút a rajongójává lettem. Nagyon sok világháborús történetet olvastam eddig, de ez messze kiemelkedik az eddigiek közül. Hogy miért? Mert olyan nyers volt az egész, mint amilyen nyers és borzasztó lehetett az az időszak. Nagyon szerettem benne, hogy pont Berlin volt a helyszín, hogy végre német szemszögből olvashattam a háborús eseményekről. Brutális világ volt, nem is tudom, hogy voltak képesek innen felállni a későbbiekben, mert biztos vagyok benne, hogy nem volt olyan család, aki ne veszített volna el valamit vagy valakit a háború miatt. Gillham úgy mutatta be nekünk Berlint, hogy végig óriási gombócot éreztem a torkomban, görcs állt a gyomromban és rettegtem, amikor a többi német emberrel együtt képzeletben én is ott szorongtam a bombázások alatt a pincében, vagy amikor megláttam a Gestapo embereit az utcán. Szabadok voltak ugyan, de mégsem.

Azért is a nyers jelző jutott az eszembe a könyvről, mert Sigrid és Egon szerető státuszú kapcsolatában semmi rózsaszín nem volt. Itt csak a szex, a pillanatnak élés és a pillanatnyi kielégülés volt a lényeg. És én nem tudtam őket elítélni, hogy így keresnek röpke örömet ezekben az időkben. Biztos vagyok benne, hogy valóban hasonló kapcsolatok segítették át a nőket és a férfiakat is ekkor. Arról is képet kapunk, hogy a fronton harcoló férfiak sem szent életet élnek, ráadásul mindezt felsőbb utasításokra teszik.

"Halott katonák. Ki dönti el, hogy ki él és ki hal meg? Isteni számítás? Elrendelt végzet? Még ha minden azt bizonyítja is, hogy egyik sem létezik, s az élet csak véletlenszerű számok sorozata. Egy él, hat meghal, három él, ezer meghal. Azt kell hinnie, hogy valamiféle ismeretlen óramű forgatja az életeket. Talán ... mert hiszen egyébként mi értelme lenne az egésznek?"

Még egy dologgal megnyert magának Gillham: a karaktereivel.

Egyrészt Sigrid iszonyú nagy fejlődésen ment át: a kezdeti fásultságából felocsúdva olyan nő vált belőle, aki előtt megemelem a kalapom. És nem egy szent, mert megcsalja a férjét, utálja az anyósát és valamilyen szinten a kispolgári életét is, de amikor igazán felnyílik a szeme, onnantól kezdve nem lehet megállítani. Az a szunnyadó szenvedély, amit a pásztorórákban élt át eddig, erős és tettre kész, a végsőkig harcoló nőt formál belőle. Tetszett az is, hogy mennyire közel kerültek Erichával egymáshoz és hogy az utolsó utáni pillanatig is kiállt ez mellett a lány mellett.

Ericha is jóval több egy idealista diáklánynál. Hamarabb felnyílt a szeme mint sok másik embernek,  sokszor az életét kockáztatta az ártatlanok miatt. Az már más kérdés, hogy mennyire volt kitartó és hogy mikor és mennyire hozott rossz döntéseket.

Egon és a férj, Kaspar karaktere sem egysíkú. Végig érezzük, hogy Egon mennyire a bűvkörébe vonta Sigridet a szinte csak a szexuális örömöt hajszoló együttléteik idején, ugyanakkor azt is átéljük vele, hogy ezek az érzelmek milyen visszafordíthatatlan roncsolást végeznek közte és a férje között. Kaspar karakterén keresztül pedig arra nyílik rálátásunk, hogy milyen sérülést (és itt nem csak a testire gondolok) szenvedtek el a fronton a német katonák, akik rá voltak kényszerítve, hogy a Harmadik Birodalom dicsőségéért harcoljanak, akkor amikor már tudták, hogy semmi esélyük sincs a végső győzelemre.

De számomra a legnagyobb meglepetés mégis Wolfram volt, a német SS tiszt. Az ő karakterét szerettem a legjobban. Pimasz és cinikus férfi volt és eleinte nem is tudtam hogy állok vele, de azt hiszem úgy voltam én is mint Sigrid, nem tudtam a bűvköréből kivonni magamat, vonzott mint a molylepkét a fény.

Ráadásul Gillham annyival megspékelte még ezt az egész kavalkádot, hogy senki, de tényleg senki nem az a regényben, akinek először gondoltam. 

Szóval hibát nem tudok felróni a könyvnek, nekem így volt tökéletes ahogy volt, elfogult vagyok, na! Nyers, fullasztó légkörű, durva képekkel teli, a szexualitás is pont ilyen benne, de azt hiszem ez a korszak nem is lehetett másmilyen, tehát Gillham pont eltalálta azt a stílust, ami egy ilyen történethez illik. Kicsit Tolvajok tele érzést kaptam meg itt is, talán annyiban volt csak más, hogy ez nem a humor oldalával oldotta a feszültséget, sőt, itt nem beszélhetünk semmilyen feszültségoldásról. De erre a két regényre visszagondolva most már van egy olyan érzésem, hogy ilyen igazán jó, élethű háborús regényt férfiak tudnak írni. Akit érdekel a téma, a történelem eme szelete, az szerintem semmiképpen ne hagyja ki! Én meg csak reménykedhetem, hogy Gillham nem egykönyves szerző lesz!

Kiadó: Alexandra

Kiadási év: 2014

Fordította: Barta Judit