"Ami megtörténik, nem tehető meg nem történtté."

Jojo Moyes: Akit elhagytál

A harmadik regényem volt ez Jojo Moyestól, és harmadjára is sikerült olyan történetet alkotnia számomra, amelynek minden sorát élveztem. Most már azt is mondhatom, hogy a kedvenc női íróim között ott szerepel Joanne Harris és Anna Gavalda mellett. Hogy miért e két írónő nevét említem Moyesé mellett? Azért, mert az ő történeteire sem tudom ráhúzni az "egyensapkát", és mindig sikerül valamivel meglepnie, mindig tud valami mást mutatni az előző regényeihez képest. Bár azt a címkét aggatták rá, hogy romantikus szerző, szerintem ennél többről van szó az ő regényeit illetően, és tartok tőle, hogy sokakat eltántorít ez a jelző attól, hogy megismerjék.

Az Akit elhagytál egy két idősíkban játszódó történet. A könyv elején az első világháborúba csöppenünk, egy kis francia faluba, ahol már a német megszállók mindent és mindenkit kizsigereltek, és amikor a tetterős férfiak már rég a fronton harcolnak, az otthon maradott nők, gyermekek, idős emberek pedig a mindennapi betevőért harcolnak. Ennek a résznek a főszereplője Sophie Lefévre, aki öccsével, nővérével és annak gyermekeivel próbálja túlélni a háború poklát és igyekszik fent tartani a családi örökséget, a falucska szállóját és éttermét. A világháborúban optimista beállítottságán túl egy dologba tud csak belekapaszkodni: a festő férje által róla készített festménybe. Ez jelenti számára a menekülést a borzalmak, az éhség, a gyilkosságok elől. Ha a képre néz, egy olyan lány tekint vissza rá, akiben megvan az az erő, amit elsőként az a férfi látott meg, aki a férje lett. Ha a képre tekint, visszaemlékszik megismerkedésük történetére. Nem véletlen, hogy amikor új Kommandante érkezik a faluba, a művészetkedvelő férfinak is rögtön megakad a képen a szeme. Az sem véletlen, hogy a Kommandante miután megismeri Sophie-t, egyre többször szeretne a nővel beszélgetni, mint ember az emberrel, mintha nem is lenne háború. És az sem véletlen, hogy egy idő után, miután az ismeretségük elmélyül, a lány fejében egy ötlet körvonalazódik, amelynek hosszú távú hatása lesz nemcsak Sophie, hanem a lány egész családjának életére.

"Csak álltam ott, és néztem azt a lányt. És néhány másodpercig emlékeztem, milyen érzés volt annak a lánynak lenni, nem érezni éhséget és félelmet, amikor a fejem csak olyan együgyű gondolatokkal volt tele, hogy talán eltölthetek pár percet kettesben Édouard-dal. Az a lány emlékeztetett arra, hogy a világ képes gyönyörű dolgoknak is otthont adni: művészetnek, örömnek, szerelemnek. Hogy egykoron ezek a dolgok töltötték be az én világomat, nem a rettegés, a csalánleves és a kijárási tilalom."

A másik szálban Londonban járunk, napjainkban, ahol megismerhetjük Livet. Ez a fiatal asszony 4 éve, hogy hirtelen elvesztette a férjét, és azóta a tragédiát nem tudja feldolgozni, nem tud továbblépni, egyre csak az építész férje emlékébe és az általa alkotott közös házukba kapaszkodik. Barátai jóhiszeműen különböző bulik alkalmával megpróbálják összehozni pasikkal, de ezek rendszerint balul sülnek el. Mígnem egy Liv számára bánatos és igen rosszul végződő estén, a sors az útjába nem sodorja Pault, az amerikai ex-nyomozót, aki jelenleg a világháborúk során elrabolt műkincsek felkutatásával foglalkozik. Legnagyobb csodálatára Paullal hamar megtalálja a közös hangot, és bimbózó kapcsolatuk éppen szárba szökken, amikor is olyan történik, ami miatt a férfi egyik pillanatról a másikra megmagyarázhatatlanul eltűnik az életéből. Mint a későbbiekben kiderül az oka annyi, hogy Liv lakásában ott függ az a bizonyos kép Sophie-ról, amely az Akit elhagytál címet viseli, és a férfi épp ennek a képnek a felkutatásán dolgozik, hogy visszaszolgáltassa azt a jogos örökösöknek, akik azt állítják, hogy az első világháború során elrabolták a családtól.

És itt jön A Dilemma: kié a kép? Jog szerint? Érzelmileg? Honnan nézzük? Merthogy Sophie ragaszkodik a képhez, amelyet a férje vásárolt (papírokkal bizonyíthatóan) számára a nászútjukon. Ugyanakkor mi, olvasók is ismerjük a kép történetét, tudjuk, hogy 1916-ban még Sophie Lefévre tulajdonában volt, de tudjuk azt is, hogy Sophie-nak bizony tervei voltak ezzel a képpel. És akkor itt van az a dilemma is, hogy Paul, aki személyesen érintett az ügyben, mire koncentráljon. A karrierjére vagy arra a nőre, aki mellett a válása után először újra az érezte, hogy él, és hogy talán tartogat számára az élet egy második esélyt. És számomra ezek a dilemmák adták meg ennek a történetnek a sava-borsát. 

Egész végéig az én agyam is azon kattogott, hogy mit tennék? Mit tennék akkor, ha olyan családból származnék, akiket a világháborúban kisemmiztek és lehetőségem lenne a család egyik korábbi értékes és érzelmileg sokat jelentő tulajdonát visszaszerezni? Mit tennék akkor, ha én lennék Liv, aki ehhez a képhez úgy ragaszkodik, mint az elhunyt férje emlékéhez azaz foggal-körömmel? Aki úgy érzi, hogy ez az egyik olyan dolog, ami még összeköti őt a szeretett emberrel. És mit tennék Paul helyében? Aki az egyik legjobb a szakmájába és imádja az ehhez hasonló műtárgyak felkutatásával járó kihívásokat, ugyanakkor életében először meg is kérdőjelezi a munkáját és az életét Liv miatt? 

Az az igazság, hogy nem találtam meg a kérdéseimre a válaszokat, merthogy fogalmam sincs. Helyette megelégedtem azzal a válasszal, amit Jojo Moyestól kaptam, aki úgy csűrte-csavarta a szálakat egész végig, hogy nagyon sokszor meglepett a történet egy-egy újabb kanyarulatával, ugyanakkor talán megtalálta azt a megoldást is, amellyel az olvasó elégedetten dőlhet majd hátra.

"Néha az élet akadályok sora, ahol az ember csak annyit tehet, hogy az egyik lábát a másik elé teszi. Néha, döbben rá Liv hirtelen, az élet csak vak bizalom kérdése."

Azt hiszem többek között azért is szeretem Moyes írásait, mert semmi fullasztó rózsaszín köd nem lepi be a történeteit. Romantika (és esetleges szexualitás) annyi van benne, amit a történet megkövetel, ugyanakkor az eddig olvasott regényeiben mind nagyon érdekes témákkal foglalkozik, ezért azt gondolom, hogy kár lenne őt egy szimpla romantikus írónak kikiáltani. Igényes, szórakoztató női irodalmat tesz le az asztalra és legtöbbször valamilyen erkölcsi téma kerül "boncolásra" a történeteiben. Az utolsó szerelmes levélben a házasságtörés és egy a tevékenységével betegséget okozó nagyvállalat körül kalandozhat az olvasó, míg a Mielőtt megismertelek egy komolyabb témát, a szabad akaratunkat a sorsunk, az életünk felett és az eutanáziát járja körbe. Jelen esetben pedig egy évtizedekkel korábban eltulajdonított festmény körüli érzelmi és jogi csatározás közepébe pottyanunk.

A komoly témák mellett sikerül a regényeibe mindig belecsempésznie a humort, a szereplői egytől-egyik hétköznapi emberek valós problémákkal és imádom benne, hogy eddig nincs két egyforma története, mindig tud újat adni. Nem mondom, hogy ez volt a legerősebb könyve, mert a végén a mérleg nyelve egy picit elbillent egy olyan befejezés irányába, ami talán nem volt 100%-ig életszerű, és számomra még mindig a Mielőtt megismertelek tőle az etalon. Ugyanakkor nagyon gyorsan faltam a sorokat, hajtott a kíváncsiság, ha nem olvastam, akkor már alig vártam, hogy este legyen időm újra Sophie és Liv sorsát kutatni. Ráadásul amint elolvastam a könyvet, már azt is tudtam, hogy a nem rég magyarul megjelent regényét, a Páros, páratlant is minden további nélkül be fogom szerezni és remélem, hogy további történetek is várhatóak még idén tőle hazánkban, tuti, hogy azokra is vevő leszek!

Kiadó: Cartaphilus

Kiadási év: 2013

Fordította: Lányi Judit