Mark Pryor: A kriptatolvaj
Majdnem napra pontosan egy évvel ezelőtt találkoztam először Hugo Marstonnal, a Mark Pryor által megteremtett párizsi amerikai nagykövetségen dolgozó volt FBI-os biztonsági főnökkel. Az első találkozásunkat nagyon szerettem, tökéletes kikapcsolódás volt együtt nyomozni a könyvárus halála ügyében a Szajna partján. Nem véletlen, hogy nagyon vártam már a második kötetet. Hugo most is szilveszter és újév napján volt a partnerem, ami annyit jelez, hogy nagyon gyorsan olvasható történetről van szó, szinte egy este alatt a végére is értem.
A sorozat második részében épp tombol a nyár Párizsban, amikor a Pére Lachaise temetőben egy fiatal pár holttestére bukkannak Jim Morrison sírja mellett. Ráadásul nem is akármilyen párra, a srác egy amerikai szenátor fia volt, a lány pedig egy terrorizmussal gyanúsított pakisztáni férfival lépte át Franciaország határát és azóta is más személyazonossággal élt az országban. De nem csak gyilkosság történik, hanem már másnap sírrablás is, nevezetesen egy híres táncosnő kriptájából tűnnek el csontok. Az amerikai érintettség miatt az ügy rögtön a nagykövet és Hugo asztalán landol, viszont Hugo barátja, Tom, a CIA-ügynöke is beszáll a nyomozásba a terrorista szál miatt. Egyszerre két irányból indulnak neki az ügynek, hiszen Tom és az amerikai szenátor meg van győződve arról, hogy a terrorista áll a gyilkosságok és az azóta sokasodó sírrablások hátterében, viszont Hugo szerint ennek semmi köze az ügyhöz és ő a sírrabló profiljának megalkotása során valami teljesen más megoldással áll elő. Az idő fogy, a hullák sokasodnak, a Moulin Rouge híres régi táncosnői csontjai pedig eltünedeznek.
Az első kötethez képest ezt a nyomozást valahogy kevésbé szerettem. Talán azért, mert most Hugo érzelmileg nem volt érintett, hisz nem az egyik legkedvesebb barátjának halálát kellett kiderítenie. Talán azért, mert Hugóról és a magánéletéről semmi új infót nem tudtam meg menet közben. Vagy talán azért, mert most Hugo és Tom között egyenlően oszlottak meg a szerepek, tehát nem Hugo volt a főszerepben hanem a kettősük és a közöttük lévő régmúltra visszavezethető baráti kapcsolat.
Ami kimondottan zavart a történet során az Claudia, az újságírónő szerepe. Az előző részben ő és Hugo között kialakuló kapcsolat volt a történet egyik fő mozgatórugója, most számomra csak egy zavaró tényező volt. Hisz már elviekben nincsenek együtt, Claudia mégis lépten-nyomon feltűnik (tudom, tudom, hisz újságírónő), bajba kerül vagy épp aggódik a férfiakért. Kicsit azt éreztem, hogy Pryor nem tudott mit kezdeni ezzel a nővel ebben a részben, vagy inkább így akarja fent tartani a figyelmünket a következő kötetre, hogy majd abban esetleg újra összebonyolódjanak a szereplőink.
Hugo barátjával, Tommal is hasonló érzéseim vannak. Annyira titokzatos karakter ő, hogy azon kívül, hogy a CIA-nak dolgozik és hogy alkoholproblémái vannak, szinte semmi nem derül ki. Könyörgöm, azért egy kis infót csöpögtethetett volna nekünk az író! Legalábbis sokkal jobban kíváncsi lennék a folytatásra, ha Tom életéről, arról, hogy miért vagy épp ki miatt kezdett lecsúszni a lejtőn kiderült volna valami.
Ezeket leszámítva maga a nyomozás és a sztori kellően érdekes volt ahhoz, hogy végig fent tartsa az érdeklődésemet. Mivel a stílusa egyszerű, ezért valóban könnyen és gyorsan el lehet olvasni a temetőbéli kalandokat és igazából a miértekre sem jöttem rá teljes egészében. Volt pár gyomorforgató jelenet, de hát krimiről lévén szó ez hozzá tartozik a műfajhoz.
Egyébként nagyon érdekes lett a viszonyom ezzel a sorozattal. Tavaly nagyon szerettem az első kötetet, jó emlékkel gondolok vissza. És azt hiszem a második résszel sem lettem volna ennyire kritikus, ha azóta nem lennék Lehane-rajongó, illetve nem olvastam volna el a Kakukkszót. Mert ha valaki egy igazán keményvonalas krimire vágyik, akkor inkább a Kenzie-Gennaro sorozatot ajánlom, abban aztán minden a helyén van, és hiába durva, húsbavágó, akkor is a letehetetlen kategória. Illetve a Kakukkszóban megismert Cormoran Strike karaktere messzemenően kenterbe veri nálam szegény Hugo Marstont. Pedig mindketten tökös legények ám, tökös múlttal és bonyolult magánéleti háttérrel, mégis Cormoran a lerobbantságával együtt is élőbb és izgalmasabb férfi lett számomra, mint Mr. Marston.
Mindezek fényében a Hugo Marston-sorozatot inkább azoknak ajánlanám, akik még csak ismerkednek a krimi műfajával, és pár óra önfeledt kikapcsolódásra vágynak, illetve akik szeretik ha egy-két szál megoldására az olvasás közben ők maguk is rájönnek. Számukra tökéletes könyv lesz ez!
Kiadó: Maxim
Kiadási év: 2014
Fordította: Béresi Csilla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése