2014. december 25., csütörtök

A barátság barackfája

Sarah Addison Allen: A barackfa titka


Immár három elolvasott Sarah Addison Allen-történet után bizton elmondhatom, hogy ezzel az írónővel tutira megyek. Ha valami könnyed (a szó legjobb értelmében), szórakoztató, pici misztikumot, varázslatot magába foglaló könyvre vágyom, ez a nő a legjobb választás. Igen, persze, egy picit rózsaszínesek a regényei, tehát nem izgulom magam halálra a boldog befejezés miatt, mert tudom, hogy az lesz a vége, de mindezek ellenére a történetei valami miatt egytől egyig betaláltak nálam.

A barackfa titka az Allentől már megszokott sablonokra épít: két női karakter, akik életük egy meghatározó pontjához értek, két férfi, akikkel a romantikus bonyodalom garantált, egy titokzatos esemény vagy jelen esetben egy múltban lezajlott történés, amely a jelenre is nagy hatással van és egy régi ház, amelynek felújítása során nem várt titkok kerülnek napvilágra. Ja, és egy barackfa, amely ugyan barackot nem dobál ránk, viszont érdekes módon olyan helyen tudott életben maradni, ahol más növény már rég kipusztult volna, szóval nem akármilyen fáról van ám szó. És hát a legfontosabb adalék most is: Délen játszódik a regény! Ez már csak azért is fontos ebben az esetben, mert a régi hagyományoknak, egy bizonyos női klubnak óriási szerepe van a történet múltbeli és jelenbeli szálában is.

A történetben pont ez a női klub, illetve a jelképének vált épületnek, a Blue Ridge Madamnak a felújítása hozza össze a déli kisváros két harmincas lányát: Willát, aki előkelő déli család sarja ugyan, de még nagyanyja idején a család elszegényedett és aki úgy vonult be a városka történelmébe, mint a Mókamester, hogy a gimi után el is tűnjön a városból, majd évekkel később újra hazatérjen, hogy megtalálja a saját helyét, és a szintén nemesi déli családból származó Paxtont, aki szinte mindenben Willa ellentéte, mert ő a tipikus finom és bűbájos déli hölgy, aki még otthon lakik a családja védő szárnyai alatt egy hatalmas kúriában, és aki soha nem akarta elhagyni ezt a helyet. Mivel Willa kíváncsisága a Blue Ridge Madam felújítása iránt erősebb, mint a kezdeti ellenszenve Paxton és a női klub iránt, ezért a két nő hamarosan azt veszi észre, hogy a napvilágra látott titkok után együtt nyomoznak és nem kis megdöbbenésükre a szálak mindkettejük nagymamájához, azok fiatalságukhoz vezetnek vissza. Ráadásul mindkét nő életében megjelenik A Férfi is, így az addig nyugodtnak gondolt életük fenekestül felfordul.

"Senki sem tud kibújni a bőréből. Döbbenet, mennyire nincs beleszólásunk a sorsunkba. Ha ezt elfogadjuk, a többi már gyerekjáték."

A történet bármennyire is sablonosnak tűnik, nekem egyáltalán nem az. Mégpedig azért, mert eddig minden SAA-könyvben megtaláltam a rózsaszínes máz mögött a mélyebb tartalmat. Itt ez pedig a barátság és annak értéke volt. Érdekes, hogy pont most jött az életembe ez a könyv, mert idén ez a téma nagyon sokat foglalkoztatott. Sajnos észrevettem, hogy ahogy múlnak az évek, a barátok is úgy morzsolódnak le, és bizony nem elég ha az egyik fél aktív ebben a dologban, itt is két szereplőn múlik minden, mindkettőnek akarni kell. Rájöttem, hogy van olyan barátság, ami talán nem az volt, aminek gondoltam és el kell engednem, de arra is rájöttem, hogy vannak olyanok, akik nem a nagy szavakon keresztül válnak az ember barátaivá, hanem a tetteiken, a mindennapokban csöndesen megbújva, támogatva, akkor vannak ott teljes vállszélességben amikor az embernek szükségük van rájuk. Azt hiszem a két lány, Willa és Paxton is pontosan erre jött rá a történet során.

" - Mert mi, nők, összetartunk. Képzelj el egy pókhálót! Ha valahol megrezdül, ha baj van, mindenki értesül róla. Csak sokszor nem merünk segíteni, mert félünk, mert önzők vagyunk, vagy nem bízunk magunkban. De ha mi sem segítünk egymáson, ki véd meg minket?"

Allent most már a kedvenceim között tudhatom. A stílusa és a történetei még mindig hasonlítanak egy picit Alice Hoffmanéra, bár azokhoz képest kevésbe intenzívek, sokkal "puhábbak" és ugyan izgalmunkban nem fogjuk a körmünket tövig rágni, mert sok minden kitalálható A barackfa titkában, ugyanakkor nagyon kellemes pár órát tölthetünk el néhány emlékezetes karakterrel a hangulatos Délen és még A csodálatos Waverley-kert főszereplőjével is újra találkozhatunk egy rövid jelenet elejéig. Én mindenesetre nagyon élveztem ezt a kalandozást is, csak azt sajnálom, hogy eddig úgy tűnik évente egy SAA-könyv jár nekünk.

7 megjegyzés:

katacita írta...

Akkor ez lesz az egyetlen déli könyv, amit nem akarok elolvasni :)
Tudom, hogy mindenki imádja SAA-t, de azt hiszem, azt sosem fogom megérteni, hogy miért. :D Mondjuk ha nem olvastam volna a másik 2 magyarul megjelent regényét, ezt biztos akarnám, mert barack és Dél, de már nagyon előítéletes vagyok.
A lényeg persze az, hogy neked jól esett és jókor jött. :) A barátos téma bennem is sokszor felmerül... hogy vajon lehet-e valaki úgy továbbra is jó barátom, hogy ritkán találkozunk, illetve hogy meg kell-e ezen sértődni, vagy hagyni kell ennyiben, és beletörődni, hogy ez most már így marad.

Unknown írta...

Jaj, de örülök, hogy neked is tetszett! :) Én most olvasom másodjára (mert két éve angolul olvastam), és ugyanannyira tetszik eddig! A Waverley nővérek megjelenését el is felejtettem időközben :D Jaj, nagyon örülök, hogy neked is tetszett :D Szerintem ez a legjobb Allen könyv!

Nikkincs írta...

katacita: szerintem SAA nem a Te íród, eszembe sem jutna a kezedbe adni a könyveit :)) Igen, engem pont jókor talált meg, le voltam fáradva, pont valami ilyesmi kellett most nekem :)
Szerintem ez attól függ. Nem a találkozások sűrűsége számít, hanem az, hogy érdekeld a másikat, ugyanúgy mint eddig. Néha csak egy apró üzenet kell, vagy egy jel, hogy továbbra a másik életének fontos részét képezed, és számomra ez hiányzik idén és annyit agyaltam ezen (is), hogy már ebbe is belefáradtam.

Üstökös: igen, emlékszem, hogy angolul mennyire tetszett neked. Szerintem tipikus SAA-regény, de eddig nálam még mindig a Waverley vezet :))

Zsuzsa írta...

Sajnos nem jönnek évente, ahogy írtad, bár úgy lenne:-) Az eddigihárom 2010-ben, 2012-ben, 2014-ben jelent meg.

Nikkincs írta...

Zsuzsa: valóban, köszi a kiigazítást :) Valami miatt évi egy rémlett, de most visszanéztem az olvasásaimat és tényleg :((

theodora írta...

Most fogok nekiállni ennek a könyvnek :) Eddig tetszett az írónő mindkét könyve, remélem ez is elvarázsol a hideg Alaszkából a forró Délre :D
(A hóleányt meg imádom :D)

Nikkincs írta...

theodora: közben olvastam is, amit írtál róla, örülök, hogy tetszett. A szokásos SAA, de jól esik olykor egy ilyen kis történet az embernek :)
Annyira örülök A hóleánynak! :))

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...