A misszió

Paolo Giordano: Az emberi test

Észrevettem, hogy sajnos mostanában egyre kevesebbet olvasok olasz szerzőtől, pedig imádom őket, ezért amikor láttam a hírt, hogy az Európánál kiadják Paolo Giordano újabb regényét, tudtam, hogy előbb-utóbb beszerzem. Pláne, hogy a háborús történetekhez fura módon amúgy is vonzódom, és bár eleddig ez inkább csak az első és második világháborút jelentette, mostanában több, napjainkat meghatározó korábbi, vagy éppen zajló 21. századi háborús háttérrel rendelkező könyv talált meg magának.

Az emberi testet olvasva kellett igazán rádöbbennem arra, hogy a tévén, interneten keresztül mi nagyon-nagyon kicsi és kellően megszűrt szeletét kapjuk egy-egy háborús híradásnak, és igen, összeszorul a szívünk, amikor látjuk a harcokról, a robbanásokról a képeket, de a veszteségek, az áldozatok mögé nem látunk. Azt hiszem, hogy ez a könyv pont arra volt jó számomra, hogy felnyissa a szemem: a közös nevezőn belül, nevezetesen a katonaság mint intézmény és foglalkozás bizony megannyi szerteágazó emberi sors van. És ezek a sorsok több ponton nagyon komolyan összefonódnak, hisz rengeteg olyan pillanat következik be egy-egy bevetés során, amikor a csapattársra, annak tizedmásodperc alatt lezajló reakciójára, ítéletére van bízva egy (több) másik ember sorsa is.

"A missziót követő években addig mesterkedett mindegyikük, hogy felismerhetetlenné tegye a másik, korábbi életét, amíg az emlékeket valamiféle hamis, mesterséges fénybe nem vonta, amíg meg nem győzte saját magát, hogy a történtek valójában nem is történtek meg, vagy legalábbis nem vele."

Fura fickó ez a Paolo Giordano. Fizikából doktorált, aztán az írás felé fordult és két, témájában erőteljesen eltérő regénnyel jelentkezett, legalábbis magyarul eddig e kettőt olvashatjuk. Nem is tudom mit vártam, amikor Az emberi testbe kezdtem, mindenesetre jóval több érzés kavargott bennem a regény végén, mint amire számítottam. Giordano maga is kétszer járt Afganisztánban, első alkalommal egy riport kedvéért, második alkalommal már akkor, amikor javában írta a könyvet, úgyhogy számomra nagyon hitelesen be tudta mutatni azt, mi zajlik egy missziót teljesítő olasz kontingens életében Afganisztánban. Viszonylag sok szereplővel operál végig, és bár eleinte nehezemre esett beazonosítani, hogy ki kicsoda, ahogy haladtunk előre kristálytisztán elváltak egymástól a regény karakterei, megismertem a hátterüket, a civil életüket, hogy kit mi hajtott a seregbe és azt is, hogy a csapaton belül milyen erőviszonyok uralkodnak közöttük.

A karakterei közül nem tudok kiválasztani egyet sem, akit kiemelnék, ez a sokszínűség nálam jelentős mértékben hozzájárult a regény szeretetéhez. Mert van itt egy húszéves srác, Ietri, aki anyuka szoknyájától (és a szüzességétől) szabadulna a seregben, van egy mindig a mások szívatásán ügyező, kicsit beképzelt Cederna, és még női karakterhez, Zampához is szerencsénk lesz, akin keresztül beleláthatunk egy picit abba is vajon nőként mivel kell megküzdenie egy katonának nap mint nap, mind a bajtársai, mind a feljebbvalói előtt. De a két legfőbb és legérdekesebb karakter akik igazán keretbe foglalják a történetet: Egitto orvos-hadnagy, aki ahelyett, hogy küldetése lejártával hazamenne, vállal még egy újabb missziót, hogy ne kelljen visszatérnie ahhoz, ami elől menekült, és René főtörzs se semmi, hisz ha nem a seregben van, akkor civilben dzsigolóként tengeti napjait és keres egy kis mellékest, egészen addig, amíg az egyik ügyfele teherbe nem esik tőle. Szóval a srácok ilyen magánéleti gondokkal indulnak Afganisztánba, ahol azt a szerepet töltik be, amit a katonaság rájuk szabott: vezetők, végrehajtók, gyalogok, bástyák, gyógyítók, és bár egyikük sem tudja, de túlélők, még akkor is ha lesz olyan, aki nem tér haza.

Számomra sok csúcspontja volt a regénynek: szerettem amikor bemutatták a tábori életet és azt, amit hátrahagytak, illetve azt, hogy ezt mind a katonáknak, mind a családtagoknak milyen kezelni. Szerettem René vívódását egy jelenetnél, amikor kihasználta, hogy ő a főnök, egyszerűen kibújt belőle a gyarló ember és én nem tudtam elítélni. Cedernát néha máglyára vetettem volna a beképzeltségével és a szemétkedéseivel együtt, de aztán bizonyos történések tükrében megbocsátottam neki mindent.

Összességében kaptam egy kemény regényt, hisz eleddig a katonaságot Apukám kedvenc filmjein (A piszkos tizenkettő, Kelly hősei) és a saját kedvenc sorozatomon (Elit alakulat) keresztül láttam, itt pedig valahogy úgy éreztem, hogy a hús-vér-verejték-könnyek kombinációjából álló 21. századi valóságot kaptam meg, ami azért már jelentősen eltér a második világháborús időktől.

"Miért akar mindig túl sokat, és miért mindig lehetetlent, olyat, ami már elmúlt, vagy ami még rosszabb, olyat, amit sosem kaphat meg? Ez az ő keresztje? Húszévesen kezdi azt kívánni, hogy tűnjön el nyomtalanul minden vágya. Egyszer valamikor el kell jönnie a pillanatnak, amikor az ember már nem félembernek érzi magát, amikor pontosan ott van, ahol lenni akar."

Kiadó: Európa
Kiadási év: 2015
Fordította: Matolcsi Balázs