A pesti Chicago

Kondor Vilmos: Budapest Noir

Egy érzelmileg megterhelő olvasmány után úgy éreztem, hogy most valami könnyedebbre lenne szükségem. De most semmi hangulatom nem volt a romantikusokhoz nyúlni, és általában ilyenkor valami krimi szokott engem a leginkább kikapcsolni. Mivel idén szeretnék több magyar és több férfi szerzőtől olvasni, ezért nem kellett sokat gondolkoznom, hogy Kondor Vilmos Bűnös Budapest-ciklusának első része után nyúljak. Előtte persze azért tájékozódtam a nagy világban, hogy vajon nekem való lesz-e, de aztán láttam, hogy az általam olvasott bloggerek kedvelték a történetet, így én is belevágtam.

A történet egy gyilkossággal kezdődik (krimi lévén): holtan találnak egy fiatal zsidó lányt Pest egyik olyan szegletében, amely inkább az örömlányok nyújtotta szolgáltatásáról híres, mintsem a szép belvárosi látnivalókról. Ez a haláleset kelti fel a főszereplő, Gordon Zsigmond, bűnügyi újságíró figyelmét és belső megérzésének engedve nyomozni kezd az ügyben, csakhogy mindenhol - eddigi rendőrségi kapcsolatain keresztül is - falakba ütközik. Mivel általában egy újságíró nem arról híres, hogy ha szagot fog, akkor ejti a sztorit, ezért Gordon is felveszi a kesztyűt és beleveti magát a pesti éjszakába. Mikor halálos fenyegetés éri őt is és szeretteit is, már tudja, hogy nagyobb dologba tenyerelt, mint egy "szimpla" gyilkosság, de ekkor már nincs visszaút.

 

Az Abbázia Kávéház, Oktogon. (Forrás:www.egykor.hu)

Azt hiszem, hogy velem Kondor Vilmosnak nagyon-nagyon könnyű dolga volt most. Ugyanis a történetet a világháború előtti Budapestre helyezte, 1936-ba, amely korszakról szeretek olvasni. Ráadásul Budapest olyan szegletébe, ahol én is élek, amelyet úgy ismerek, mint a tenyeremet. Szerintem sokakat idegesíthetett olvasás közben a sok utcanév, meg kávézó, ahol Gordon megpihent vagy információkat gyűjtött, én kimondottan élveztem, hogy a fejemben lévő térképen nyomon tudom követni mikor és merre járt. Ráadásul a kávé szerelmese lévén a régi nagy kávéházak felemlegetése is mosolyt csalt az arcomra és rögtön néztem is az internet segítségével, hogy hogyan néztek ki az emlegetett épületek.

Persze nem csak ezért lehet szeretni ezt a történetet, hanem azért is, mert Kondor Vilmos megalkotott 3 imádnivaló karaktert, akik az egész cselekmény során vagy a tetteikkel, vagy a beszólásaikkal mosolyt csaltak az arcomra. 

Itt van rögtön elsőként Gordon Zsigmond maga. Furcsa, hogy az egész regény alatt a külsőjéről sokat nem tudunk meg, pontosabban azt hiszem semmit sem, de a nagyapjához, Mórhoz való viszonya (aki legtöbbször csak tataként volt emlegetve) miatt nekem rögtön szimpatikus lett. Amit meg imádtam, hogy miután elég közeli ismeretségbe került egy bokszoló ökleivel a sötét utcán, olyan "elegánsan" torolta meg az őt ért sérelmet. Nem kimondottan testi erejét használta, hanem az eszét! Ott a pont! A krimiszálat illető kirakósokat is szépen szedegette össze, megmondom, nekem volt olyan mozaik, amit nem tudtam beilleszteni a képbe, de a végére Zsigmond minden szálat szépen felgöngyölít.

Tatát már fent említettem, ő Gordon nagyapja, aki miután orvosi praxisából visszavonul egy dolognak szenteli életét: lekvárt főz, de olyan lelkesedéssel, amit én még asszonyoknál sem tapasztaltam. Kísérletezik mindenféle gyümölccsel, naponta jár a piacra, kotyvaszt a konyhában és a végterméket az unokájával teszteli általában. Hát lehet egy ilyen embert nem szeretni?

"Fogta az üveg lekvárt, amit Krisztina ügyesen elrejtett a retiküljében, levette róla a celofánt, és egy kiskanállal belekotort. Rosszabbra számított. Mór lekvárjai többször sikerültek félre, semmint jól. Ez azonban kifejezetten ehetőnek bizonyult. Azt meg nem tudta volna mondani, hogy miből készült, de ízlett. Talán alma és egres. Vagy birskörte és hecsedli. Esetleg körte és rebarbara. Vagy az öreg sajátos módon értelmezi az őszibarackot."

A harmadik pedig a női főszereplő alakja, Gordon Zsigmond kedveséé, Krisztináé. Egy erős és független nő, méltó társa Zsigmondnak, mert ugyan sok döntésével nem értett egyet, de ha baj vagy gond támadt, akkor szó nélkül ott állt mellette. Az már más kérdés, hogy vannak kapcsolati problémáik, amit Krisztina a könyv végén úgy oldott meg ahogy, de gondolom erről még a további kötetekben lesz szó. Az biztos, hogy nagyon bírtam a kettejük csípős szócsatáit:

"– Kár belé a lekvárja, Mór – vetette oda Krisztina. – Ez olyan fafejű, hogy inkább fűrészpor dukálna neki."

 ***

 "– Maga olyan faragatlan néha, hogy nem is értem, miért engedem be az ágyamba.
– A maga ágyába? Azt a modern szörnyeteget tőlem kapta.
– De én alszom benne. És maga, ha éppen nem felejtkezik el rólam."

Tudom, hogy közel sem hibátlan a könyv, olvastam pár olyan bejegyzést a neten, hogy történelmi/tárgyi tévedések vannak benne, de bevallom én ezeknek nem néztem utána, megtették már előttem ezt mások és én ezt a regényt nem mint egy történelem könyvet kezeltem, hanem mint egy szórakoztató olvasmányt. Ezt az elvárásomat pedig teljes mértékben hozta. Szórakoztató volt, humoros, szerintem jó korrajz is a 30-as évek Pestjéről, épp ezért a hangulatát is nagyon szerettem és határozottan kíváncsi lettem a sorozat folytatásaira is.

Értékelésem: 4 / 5 -ből (a borító teljes mértékben hozta számomra a könyv hangulatát)

Kiadó: Agave

Kiadási év: 2008