10 évvel fiatalabb

Liane Moriarty: Add vissza az életem!

Ne, ne ijedjen meg senki, nem egy átalakító műsorról írok, ez még mindig könyves blog, szóval megint csak egy könyv lesz a főszereplő. Egy olyan regény, amelyre nem voltam igazán kíváncsi, amely valamilyen úton-módon sehogy nem talált utat a szívemhez (értem ez alatt, hogy sem a fülszöveg, sem a borító nem vonzott első látásra). Mégis hogyan került akkor a kezembe? Megkaptam ajándékba! És ugye azt mondják, hogy ajándék lónak ne nézd a fogát, jelen esetben ne zárkózz el egy könyv elől sem, szóval novemberben ezzel a könyvvel indítottam a hónapot. Ráadásul újfent bebizonyosodott számomra, hogy ne ítéljek előre semmilyen könyv tekintetében, mert amennyire nem vártam ettől a regénytől valami nagy durranást, olyannyira tetszett és gondolkoztatott el.

Az alaptörténet nagyon egyszerű: adva van egy 39 éves fiatalasszony Alice, aki egyik reggel a konditerem stepaerobick óráján elesik és beveri a fejét, de úgy, hogy amikor magához tér azt gondolja, hogy 29 éves és az első gyermekével várandós éppen. Szóval egy esés és hipp-hopp 10 év eltűnt az életéből. Az igazi sokk nem is akkor éri, amikor rájön, hogy 10 évvel több, mint amennyinek gondolja magát, hanem amikor a kórházban az alábbiak történnek vele:

• hívná imádott férjét, akinek a titkárnője olyan lekezelően bánik vele, mintha ő valami kiállhatatlan boszorkány lenne, majd a férj habzó szájjal hívja vissza egy fontos üzleti útról - konklúzió: 10 év után éppen válófélben vannak azzal az emberrel, akibe Alice 29 évesen teljesen bele volt pistulva, és aki nélkül egy napig nem tudta volna leélni az életét.
• természetesen kiderül, hogy nem terhes, sőt talál a hátizsákjában egy 3 lurkót ábrázoló képet - konklúzió:  10 év alatt 3 gyerek és ebből csak az első terhességére emlékszik, de még azt sem tudja hogy hogyan hívják a gyermekeit.
• mentsvárként a nővérét hívja, aki ugyan bemegy hozzá a kórházba, de érezhetően megváltozott a viszonyuk a 10 évvel korábbi állapothoz képest - konklúzió: valami itt is nagyon félresikerült a kiesett időszak alatt.
• realizálja, hogy a ruhamérete két számmal lett kisebb, a teste kisportoltabb, az arcán mutatkozik pár ránc - konklúzió: ki ez a sportos nő, aki a reggelét az edzőteremben kezdi és hová lett az igazi (régi) Alice?

De mivel egyéb baja nincs, és az orvosoknak nem vallja be, hogy nem tért vissza a kórházban megfigyelés alatt töltött időszak során az emlékezete, ezért hazaengedik és innen kezdődnek a megpróbáltatások. Hiszen itt van Alice, aki 29 évesnek érzi magát, tele szerelemmel a férje iránt, boldogsággal a lelkében, ráadásul a meglévő emlékei szerint első gyermeküket várná éppen. Ehelyett van egy majdnem 40 éves Alice, aki hazatérése után azzal szembesül, hogy ugyan épp olyan gyönyörű házuk lett a férjével Nickkel közösen, mint amit elterveztek, és van 3 gyermeke, de a rokonai és barátai elmondása szerint mégsem olyan ember lett belőle, amilyen 29 évesen gondolta, hogy lesz belőle 10 év múlva. Mi történt vele ez alatt az idő alatt? Hogy változhatott meg ennyire? Mi ment félre a férjével való kapcsolatában, hisz annak idején megígérték egymásnak, hogy ha bajba kerülne a házasságuk körömszakadtáig harcolni fognak a rendbehozatalára? Mi történhetett a nővére és közte, hogy szinte tapintható a testvérek közötti feszültség? És mi lett a csigaházába visszahúzódó anyjával, aki most Alice apósának felesége lett és salsát oktat? Hát megbolondult itt mindenki? Nem Alice, csak eltelt 10 év, amely hatással volt az életedre!

„Felnőtt. Ez történt. Egy felnőtt nézett rá vissza a tükörből. Csak éppen nem érezte magát felnőttnek.”

Na, és épp ezért volt nekem ez a regény óriási meglepetés. Azt gondoltam, hogy valami csajoknak szóló limonádé, aztán jó nagyot koppantam, mert nagyon sokszor szorult össze a szívem és gondoltam át azt, hogy mennyi minden történik egy ember életében egy évtized alatt és milyen borzalmas lenne egyik nap arra ébredni, hogy nem emlékszel ezekre a sorsfordító eseményekre. Milyen lehet nem emlékezni életed eddigi talán legmeghatározóbb 10 évére? Milyen lehet azzal szembesülni, hogy nem olyan nő vált belőled, mint amilyenre fiatalon gondoltál, hogy leszel? Aztán milyen lehet látni azt, hogy az az ember, akit imádsz, gyűlölettel teli tekintettel néz rád és egy gyermekelhelyezési perről akar csak veled beszélni? Milyen lehet egyáltalán nem emlékezni a gyermekeidre? Mindezeket a kérdéseket az írónő Alice karakterén olyan szépen kidolgozottan, érzelmesen mutatja be, hogy szinte az olvasás idejére én magam is eggyé váltam Alice-szel, az ő bizonytalanságai, érthetetlenségei az enyéimé is lettek.

Nagyon tetszett az a vonulat, ahogy Alice és Nick házasságát a visszaemlékezések során megismerjük, hogy megláthatjuk azt, hogy min csúsz(hat)nak el a dolgok két ember között. Annyira tipikus szerintem ez, amire a fiatal házaspárok azt gondolják, hogy majd náluk ez biztos nem így lesz, aztán persze mégis, és akkor hirtelen odáig fajulnak a dolgok, hogy a válás lesz a szemükben az egyetlen megoldás. Pedig lehetne másképp, csak ahhoz lehet, hogy mindenkinek hirtelen le kellene dobni x évet, visszamenni az időben és arra emlékezni, hogy hogyan is indultak neki a közös életüknek és utána egy kicsit kívülálló szemmel nézni a házassági gondokra, hogy akkor pl. mi most valóban egy tál cseresznye elfogyasztása miatt veszünk össze? (A példa a könyvből jön, az egyik legjobb jelenet szerintem, mármint arra, hogy a két fél mennyire másként látja ezt a cseresznyés ügyet.)

De nem csak ez az amnéziás dolog van a középpontba állítva, hanem a már fent említett a házastársi problémák, a gyermeknevelési gondok, a lázadó és szüleik válását nehezen viselő gyerekek, a küzdelmes hétköznapok, a gyász, a barátnők fontossága és Alice nővérén keresztül pedig a harc egy gyermekért. Szóval ez egy nagyon komplex és szerintem baromi jól megírt regény!

Ráadásul ezt az összetettségét a könyv stílusa is tovább tetézi, ugyanis a történetet 3 nő meséli el. Egyrészt Alice, aztán nővére, Elisabeth leveleken keresztül, amelyeket E/1. személyben ír a pszichológusának, illetve itt van a lányok nagymamája, aki pedig blogol az idősek otthonában és a blogos bejegyzéseken keresztül ismertet az olvasókkal pár családi történetet. Szóval 3 különböző nő, 3 különböző formában és 3 eltérő stílusban, de mindannyian egyre több puzzle darabot adnak a képhez, hogy kerek egésszé álljon össze az elmúlt időszak történése.

A sok szomorkás és érzelemdús eseményen kívül egyébként jó pár humoros jelenet is van a könyvben, pl. az idősek otthonában rendezett műsor, vagy a nagyymama blogbejegyzései és az arra jövő kommentek vagy az, ahogy a gyerekek nap mint nap átverik az anyjukat, hiszen Alice nem emlékszik az általa felállított szigorú szabályokra.

"– A többi anyukához képest, akiket az iskolából ismertek – szólalt meg ismét – szigorú vagyok?
– Olyan vagy, mint a nácik – közölte vele Madison. – Mint egy gestapós."

Egy dolog miatt nem tudom maximálisra értékelni a könyvet: Alice legkisebb gyermeke Olívia rettentő cuki kislánynak van beállítva, ami nem is gond, hisz ismerek én zabálnivaló 4-5 éves lánykákat, de tudom, hogy ezek a pöttömök sem hívják az anyjukat és az apjukat minden adandó alkalommal Anyucikának és Apucikának, szóval ettől a sokadik alkalommal már a falra tudtam volna mászni. De tényleg csak ennyi negatívumot tudok felhozni a könyvvel kapcsolatban, mert sokkal-sokkal mélyebb történetet kaptam, mint amit vártam, igazán élvezhető stílusban megírva és még a befejezéssel is meg tudta koronázni az írónő az amúgy is szépen felépített és kidolgozott történetet. Örülök, hogy elolvastam!

Értékelésem: 4,5 / 5 -ből

Kiadó: Pioneer

Kiadási év: 2012

Fordította: Morvay Krisztina