Toszkána árnyoldala

Silvia Avallone: Acél

Egyetlen szó: acél. Se több, se kevesebb. Mit kapcsoltam ehhez a szóhoz olvasás előtt? Csak a vasnak egy ötvözetét, amelyhez olyan szavakat tudtam rendelni, mint keménység, szilárdság, de ha jól tudom a hőkezelés során ezt az anyagot lehet lágyítani, tovább keményíteni, növelni a szívósságát. 

És mit gondolok most, az elolvasása után? Ugyanezt, csak az acél nem egy ötvözet, hanem két tinédzser lány lett a szememben, akiket az élet tanít arra hogyan legyenek keményebbek, szívósabbak, mert nagyon úgy tűnik, hogy szükségük lesz erre.

A két főszereplő lány, Anna és Francesca pelenkás koruk óta a legjobb barátnők. Piombino (Elba szigetére néző toszkán város) acélművének árnyékában élik mindennapjukat, az ipartelep közelében laknak és alig várják, hogy végre 14 évesek legyenek, hogy szerelembe essenek, hogy felszállhassanak egy kompra, ami Elbára tart, és maguk mögött hagyhassák az eddigi életüket. Mit is akarnak hátrahagyni? Mindketten mást, de mégis valami hasonlót. Az elkeseredettséget, a kilátástalanságot, a szürkeséget, azt a jövőképet, amit saját szüleiken látnak. 

"Mit jelent egy négy bérkaszárnya alkotta telepen felnőni, ahol omladoznak az erkélyek, és azbesztbetondarabok hullanak lefelé, egy olyan udvarban, ahol a kicsik drogot áruló nagyfiúk és áporodott szagú öregasszonyok mellett játszanak? Milyen kép alakul ki benned a világról egy olyan helyen, ahol az a normális, hogy nincs nyaralás, nem járnak moziba, nem olvasnak könyvet-újságot az emberek, és ez így van rendjén?
Ők ketten egy ilyen helyen találtak egymásra."

Úgy érzik, hogy itt csak az az asszonysors vár rájuk, ami az édesanyjukra: vagy egy iszákos és erőszakos férj, vagy egy olyan, aki a család minden pénzét felteszi a szerencsejátékra, netalán kétes ügyletekbe bonyolódik. Természetesen a tinédzserkor küszöbén azért próbálgatják szárnyaikat a fiúkon, nem is akármilyen sikerrel, de érzésem szerint ez is csak egy menekvés a valóság, a kilátástalanság elől, pillanatnyi kielégülés, hamis boldogság.

A két lány között az évek során mélyebb érzelmi kapocs alakult ki, mint a testvérek között, amolyan "Ketten a világ ellen!" típusú. Aztán jön egy nyár, ami ugyanúgy kezdődik, mint a többi, csak a folytatása lesz katasztrofális és sorsfordító mindkét lány számára. Kérdés az, hogy a barátságuk kiállja-e ezt a próbát és erősebbé válik-e vagy talán amin egyszer egy vékony repedés mutatkozott, szép apránként tovább reped és végérvényesen eltörik?

Nagyon nehéz kifejeznem, hogy milyen érzelmeket váltott ki belőlem ez a könyv. Olyan erőteljes és nyomasztó atmoszférája van, hogy simán depressziós lehet tőle az ember. 

Az acélműben dolgozó férfiak életét borzasztó egysíkúnak ábrázolja: munka a gyári hőguta közepén, ami közben csak arra tudnak gondolni, hogy este melyik csajt csípik majd fel a diszkóban vagy éppen hol isszák majd le magukat az ájulásig. A fiatal srácok persze kitörni vágynak innen, de érdekesmód ugyanazt az életutat járják be, mint az apjuk és ők is hamarosan az üzemben dolgoznak. Mintha az üzem egy olvasztó lenne, ami elől nincs menekvés, mindenkit magába szippant.

A lányok pedig? Iskolapadból kikerülve vagy már terhesen vágnak neki az életnek, vagy az a cél, hogy valamelyik fent említett fiú közül megfogjanak maguknak egyet. Esténként nincs más szórakozás, mint a buli és a pasik vagy a korzózás a "központban". Engem szinte fojtogatott ez a hangulat, ez a sivárság. 

"A nyár volt az alkalom, a magamutogatás a „kifutón”, az öltözőkabinok közt, kibontott hajjal. Már annak, aki megengedhette magának, megvolt hozzá az életkora és a teste is. Szerelem a kabin homályában. Ész nélkül, óvszer nélkül, és aki teherbe esett, és a fiút meg tudta fogni, azé volt a diadal.
– Nem sokat kell már várnunk – duruzsolta egymásnak Francesca és Anna. Ha egy nagylány megjelent a strandon egy szuper motor nyergében, gondolatban lelökték az ülésről, és elfoglalták a helyét. – Nem sokat kell már várnunk – mondogatták, amikor szombat este a lányok csillámporos arccal, ajkukon szájfénnyel, tűsarkúban vonultak a szórakozóhelyekre, és ők otthon maradtak, ruhákat próbálgattak bömbölő zene mellett."

Amit nagyon érdekesnek találtam, hogy egyik szereplőt sem állította be az írónő csak pozitívnak. A két főszereplő Anna és Francesca tulajdonságai között jócskán vannak negatívumok, de egyiket sem tudtam elítélni, miután belemerültem az életükbe, a közegükbe. A két lány anyjával is hasonlóképpen éreztem: az egyikre vagy mérges voltam vagy csak szánni tudtam (vagy néha jól megrázni), a másikba pedig több kurázsit képzeltem, mint ami volt benne. A két apa már egyértelműen a negatív karaktereket képviselte az én szememben. Egy szereplő került közelebb a szívemhez, talán mert benne láttam egy pislákoló lehetőséget a kitörésre, hogy talán nem fog belesüllyedni ebbe a mocsárba és nem a tinédzserkori lázadása miatt vezérelve teszi ezt majd meg, mint a két lány. Ő pedig Anna bátyja, Alessio. Vele kapcsolatban viszont akkorát ütött az írónő rajtam, mintha hirtelen gyomorszájon vágott volna. Volt levegő után kapkodás és magamban elmondott "nem hiszem el, nem hiszem el!" sorozat.

Igazság szerint az utolsó oldal utáni döbbenetemből még most sem ocsúdtam fel igazán. Ezek a kortárs olasz írók mindig az orrom alá dörgölik, hogy az élet nem habos torta, és hogy van olyan helyzet az életben, amikor a száraz kenyeret is habos tortának érezzük. Hangulatilag nagyon erős könyv, rám telepedett, vonzott és taszított egyszerre a történet. Kicsit Ammaniti Magammal viszlek c. könyvéhez tudnám hasonlítani. Ugyanazt a reménytelenséget, kilátástalanságot vetítette elém. A torokszorító érzéstől azt hiszem egy ideig nem fogok tudni szabadulni …

Értékelésem: 5 / 5 -ből

Kiadó: Európa

Kiadási év: 2011

Fordította: Lukácsi Margit

A borítóról csak annyit, hogy először nem tetszett, de most már ennél tökéletesebbet el sem tudnék képzelni.