Lenn Délen ...

Kathleen Grissom: Tölgyfa a dombtetőn

... igen, édesek az éjek, de sajnos az édent nem mindenki találhatja meg, pláne nem az amerikai polgárháború előtti rabszolgatartó társadalomban. 

Tinédzserként nagyon érdekelt az amerikai polgárháború története, Észak és Dél szembenállása, a kék- és szürkekabátosok harca, és a rabszolgatartás megszűnése. Olyannyira, hogy mire idáig jutottunk a tananyagban, bevallom én bizony unatkoztam az órán. Egyik nyáron épp eme érdeklődési köröm miatt Anyukáméktól megkaptam az Elfújta a szelet és egy hosszabb nyaralás alatt el is olvastam, persze menthetetlenül beleszerettem Scarlett, Rhett történetébe, no és a Délbe, pontosabban abba a bizonyos hangulatba, amit csak a déliek tudnak nyújtani, megteremteni.

És miért is kezdtem így a bejegyzésem a Tölgyfa a dombtetőn c. könyvről? Azért, mert olvasása közben valami hasonló hangulat áradt a könyvből, mint amit az Elfújta a szélben tapasztaltam. Pedig ez a regény korábban játszódik, itt még szó sincs az Észak és Dél közelgő harcáról, itt még kőkeményen virágzik a rabszolgatartás és ennek következtében azok a bizonyos déli ültetvények is. 

Egy ilyen déli ültetvényre kerül 1791-ben Lavinia, egy fehér bőrű ír kislány, aki egy hajóút alkalmával elveszti a szüleit és a hajó kapitánya vásárolja meg, hogy szolgaként dolgozzon majd a saját birtokaként. Lavinia a megrázkódtatás miatt nem emlékszik a múltjára, olyan, mint egy ijedt kis madárka, de szerencséjére gondos és szerető emberek, a rabszolgák közé kerül. Belle, a titokzatos szépség gondjaira bízza őt a Kapitány, aki különös módon rajong ezért a fiatal szolgálólányért. Lavinia a konyhán lesz kisegítő és a nagy házba is bejárása lesz. De nemcsak Belle veszi gondjába, hanem Mea Mama és George Papa is, akik szinte pótszülei lesznek a kislánynak. Aztán ott van a két mindig csicsergő-fecsegő ikerlány, Mama és Papa lányai, Fanny és Beattie, akik szinte testvérükként fogadják ezt a fura vörös hajú, szeplős bőrű kislányt. No, és persze ott van Ben, Mama és Papa legidősebb gyermeke, az a fiatal férfi, akin nemcsak Belle szeme akad meg.

Kislányként Laviniát csak az hajtja, hogy elfogadják, hogy szeretetre találjon ezek között az emberek között és a nagy házban élő fehér családtól ugyanúgy tart, mint a rabszolgák. Lavinia csak annyit lát, hogy a Kapitány gyakran van távol, amikor is fiatal felesége az ópium bódító hatásába menekül és két gyermeke közül az idősebbik, Marshall egy kegyetlen tanító kezébe kerül, míg a kislányuk a fekete szolgákkal játszik naphosszat.

Ahogy Lavinia megtalálja helyét a rabszolgák között, úgy kezd felfigyelni a durva bánásmódra, ahogy a fehér emberek ezekkel a csupaszív szolgákkal bánnak és természetesen nem érti, hogy miből ered ez az eltérő viselkedésmód. Az élete ott vett visszafordíthatatlanul új irányt, amikor a Kapitány rokonai magukkal viszik az ültetvényről, hogy fehér emberként igazi kisasszonyt neveljenek belőle. Innentől kezdve Lavinia előtt egy új világ nyílik meg, de a szíve csak a "fekete családjáé", így mindent megtesz, hogy mihamarabb visszatérhessen közéjük az ültetvényre. De a sors más szerepet szánt a felcseperedő fiatal lánynak. Visszatér ugyan az ültetvényre, de egy férfi oldalán és teljesen más körülmények közé, mint ahogy eddig élt. Innentől pedig olyan események veszik kezdetüket, amelyben Laviniának főszereplővé kell válnia, fel kell vállalnia új szerepét azért, hogy megmenthesse nemcsak saját magát, hanem fogadott családját is.

"(…), de ahogy a Mama mondja, néha előbb éljük, s csak azután értjük meg a dolgokat."

Azt kell, hogy mondjam, hogy fogalmam sem volt milyen történetre számítsak, amikor elmerültem Tall Oaks (így hívják az ültetvényt) történetébe. Egy biztos: nem vártam, hogy érzelmileg ennyire erőteljes, ennyire felkavaró történetet fogok kapni. Nem tudok rá jobb szót, engem - pedig nem vagyok egy igazi nebáncsvirág - mélységesen felzaklatott a történet. Felkavart az a sok szomorúság, a szenvedés, fájdalom, amivel szinten minden oldalon találkozhatunk. Ugyanakkor ha magamba néztem, akkor mégis irigyeltem ezeket az embereket, a rabszolgákat, akik Lavinia igazi családjává váltak, mert hihetetlen, hogy micsoda lelkierővel viselték ezeket a megpróbáltatásokat. Nemcsak, hogy volt erejük folytatni, továbbmenni, nap mint nap a gazdag fehéreket kiszolgálni, hanem igyekeztek közben a saját maguk boldogságát is megtalálni. Ha csak egy lopott óra két fiatal szerelmes között, vagy egy finomabb falat, esetleg egy mulatság - ők ezeket az apró örömöket sokkal teljesebb mértékben élték meg, mint a nagy házban sorvadozó gazdagok.

Szívesen leülnék az írónővel egy tea mellett egy fehér tornácos ház fonott székébe, hogy elbeszélgessek a karaktereiről, mert egytől-egyig nagyon egyediek lettek, pedig bevallom az elején kevertem a rengeteg szereplőt. Aztán azt vettem észre, hogy mindannyian életre keltek a mondatai mögött, szinte leléptek a papírról. Lavinia lett talán a legösszetettebb, de gondolom őt pont ilyennek szánta - egy árva kislány, aki új családját a feketék között találja meg egy olyan világban, amikor is elképzelhetetlen a fehérek és a feketék közötti kapcsolat, hacsak nem gazda és szolga viszonya az. Tetszett, hogy mennyire nem akarta elhagyni az ültetvényt, ugyanakkor az új világ, a tudás, a tanulás lehetősége elkápráztatta és ebben a környezetben is jól érezte magát. Láttam magam előtt a naiv, fiatal teremtést, aki bízik egy férfiban, majd nem várt módon csalódik benne, és hamarosan hasonlatossá válik a Kapitány feleségéhez. És persze drukkoltam, hogy a könyv végére olyan fiatalasszony váljék belőle, akire mindazok az emberek támaszkodhatnak majd, akik eddig féltőn-óvón körülvették.

Marshall, a Kapitány fia lett számomra a legkérdésesebb karakter - nem tudom még most sem hova tenni. Nem tudom elítélni teljes mértékig a viselkedését, hiszen tudom, hogy gyermekkorában mit kellett kiállnia, mégsem tudok a tettei előtt szemet hunyni. Abban biztos vagyok, hogy ha a Kapitány a titkot nem tartja meg saját magának, hanem megosztja azt a fiával, az események nem torkollottak volna ennyi szenvedésbe.

Kedvenceim a rabszolgák lettek, főleg Mae Mama és George Papa. Miattuk kétszer is elérzékenyültem a könyv olvasása során. Hihetetlen, hogy Mamának és Papának micsoda gerince volt, és mennyi szenvedés jutott osztályrészül nekik, mégis tűzön-vízen át ott voltak egymásnak, harcoltak a családjukért, és azért a kis vézna vörös hajú kislányért is!

"A mai napra gondoljál, gyermekem. Mondjad azt: „Köszönök neked mindent, Uram, amit ma adsz énnekem.” A másnap miatt majd akkor aggódjál, amikor elgyün a másnap."

Mint már említettem mélységesen felkavaró könyv ez, tele szomorúsággal és fájdalommal, mégis olyan emberségesség sugárzik át a sorok között, hogy ez miatt kötelezővé tenném mindenkinek az elolvasását!

Értékelésem: 5 / 5-ből

Kiadó: Alexandra

Kiadási év: 2012

Fordította: Csonka Ágnes