A Csoda és a Rejtély faluja

D. L. Smith: Santo Fico csodái

Szerelmek és varázslatok történetei

Az úgy volt, hogy tavaly novemberben egy klassz kis akció keretében beszereztem ezt a könyvet, amiről akkor nem tudtam semmit, csak azt, hogy a borítója iszonyatosan megtetszett és, hogy a színhelye Toscana. Gondoltam: ide vele! Aztán a megszokott módon elég sokáig porosodott a polcomon, de nemrég, amikor is órákat töprengtem - na jó, ez lehet, hogy túlzás, de hosszú időt mindenképpen - a könyvespolcom előtt, hogy mit vegyek a kezembe, megakadt ezen a szemem. Azt hiszem, hogy a legjobbkor, mert annyi derűt, annyi mosolyt és olyan édes történetet kaptam, hogy olvasás közben azon sajnálkoztam már, hogy de gyorsan fogynak a lapok!

Az alaptörténet pedig semmi újat nem nyújt, sőt, azt mondhatnám, hogy elég sablonos. Leo Pizzola 20 év múltán hazatér szülőfalujába, a poros Santo Ficóba, ahol ha azt állítom, hogy nem fogadják meleg szívvel, akkor nem érzékeltetem elég jól a helyzetet. Egyetlen ember örül hazatértének, az pedig gyerekkori barátja Topo, aki egy négyes ifjú csapat legszerencsétlenebb tagja volt fiatalságuk idején. Eme négyesbe tartozott még Leo legjobb barátja Franco és egy szépséges lány, Marta, aki végül Franco felesége lett, de aki azóta is úgy haragszik Leóra, hogy visszatérte alkalmával dühös fúriaként támad rá. Leo csak azért tér haza, hogy elhunyt édesapja után eladja a családi házat és az azt körülvevő birtokot, ahol annak idején dúsan termő olajfák ontották magukból a termést. Persze Leo nem is sejti, hogy az események olyan fordulatokat vesznek, hogy nem fog ő innen egyhamar újra elszabadulni. Ezen gondolkozik a falu papja, Elio Caproni atya is, aki Leo visszatértével bajt szimatol. Úgy tűnik jól ismeri gyülekezetének rég elveszett bárányát, mert ahogy Leo betette a lábát a faluba, az események nem várt fordulatokat vesznek, amelyek ugyan kacagtatóan komikus helyzetekbe torkollanak, de mélyen emberiek is. Közben a múlt történéseit és Leo döntésének okát is megismerjük, csak úgy mint a falu jelenlegi siralmas helyzetét, és a régi sebek ugyan felszakadnak, de ott ahol a Csoda (egy varázslatos történettel rendelkező fügefa) és a Rejtély (egy színpompás freskó) egy ilyen kis faluban lakozik már évek óta, bizony arra is van lehetőség, hogy ezek a hegek szépen begyógyuljanak. No és persze arra is, hogy újabb csodák történjenek!

Több dolog miatt zártam igazán szívembe ezt a könyvet. 

Az egyik, hogy az író úgy mutatja be a szereplőit, olyan karaktereket alkotott, akik az én, olaszokról alkotott sztereotípiámba tökéletesen beleillenek. Leo nem tökéletes pasi, de tipikusan olasz és nem restelli sármját a turistákon is használni. Visszatértekor csak az anyagi haszon lebeg a szeme előtt, sőt, keresztényhez nem méltó cselekedetet is láthatunk tőle. Topo, az igazi szerencsétlenség, aki most is úgy liheg barátja nyomában, mint gyerekkorukban, de áldott jó szíve van. Marta a tipikus nagyhangú, olasz asszony, a déli szépség megtestesítője, aki özvegyen maradt két lányával és a helyi szállodát vezeti, csodálatos ételeket készít nap, mint nap, miközben a konyhában közte és legidősebb lánya között állandóan izzik a levegő. Mert hogy az alma nem esett ám messze a fájától. Az új generációt képviseli Marta lánya, Carmen, aki ugyanolyan temperamentumos, mint az anyja, aki szépségét kihasználva az összes férfiembert az ujja köré csavarja a faluban és minden vágya az, hogy eltűnjön ebből a porfészekből. De talán a legfontosabb szereplő mégis Elio atya lesz, aki miatt a fent említett szereplők egy emberként fognak össze. Elio atya hosszú évek óta a falu papja, emlékszik nyájának minden tagjára, kit mikor keresztelt, kit mikor esketett, de az öreg pap egy, a falut sújtó földrengés után teljesen elveszti a hitét, és úgy gondolja, hogy egy rég elkövetett bűne miatt most a falunak kell meglakolnia. Ekkor teszik félre régi sérelmeiket ezek az emberek és döntenek úgy, hogy ha a Csoda és a Rejtély falujában Isten nem teremt még több csodát, akkor majd ők megteszik azt, azért, hogy Elio atya visszanyerhesse hitét és lelki békéjét.

A másik dolog, amit nagyon élveztem, hogy regényének színhelyéül nem egy csodaszép toszkán városkát választott az író. Itt valóban egy Isten háta mögötti utolsó porfészket tár elénk, ahol a főtéren árválkodik egy kiszáradt szökőkút, ahol a hotel mellett csak egy templom ad árnyékot, és ahová nagy ritkán tévednek csak turisták (azok is csak akkor, ha bizonyos személyek megbolygatják az útjelző táblákat). De ettől függetlenül olyan falucskát teremt, hogy nekem minden vágyam az lenne, hogy ilyen helyre tévedjek, ezekkel a falusiakkal találkozhassak és, hogy Marta főztjéből ehessek, miközben Leo mesél nekem a Csodáról és a Rejtélyről, amivel a falu büszkélkedhet.

A harmadik pedig az az összetartás lenne, ami ezt a kis falut jellemzi. Mert az igaz, hogy itt aztán mindenki tud mindenkiről mindent, de ha baj van, akkor egy emberként fognak össze és segítenek. Ha pedig csodára van szükség, akkor nem restek csodát tenni. Az már más kérdés, hogy természetesen semmi nem úgy sül el, ahogy tervezik, de ez is hozzátesz egy jó nagy lapáttal a könyv bájához.

"Ki gondolta volna, hogy csodát tenni olyan bonyolult?"

Amin pedig még engem is meglepett az az volt, hogy elég kevés párbeszéd van a könyvben. Legtöbbször a szereplők elbeszéléséből derülnek ki a régmúlt titkok, hogy ki kire miért és mikor haragudott meg, hogy ki miért vagy miért nem hagyta el ezt a kis álmos falucskát. Vannak olyan könyvek ahol nagyon lassan haladok az ilyen sűrűn teleírt oldalakkal, de itt úgy csúsztak ezek az oldalak, és olyan képeket vetítettek elém, mintha egy tipikus olasz filmet néztem volna olvasás közben.

Amit pedig még muszáj kihangsúlyoznom, ha még nem győztem meg valakit, hogy vegye kezébe ezt a könyvet, hogy iszonyat jó humora van. Ahogy Leo és Topo szerencsétlenkedik, ahogy a csodák mind balul sülnek el, ahogy a régi sérelmek begyógyulnak, ahogy a fiatalok is ráeszmélnek, hogy mi vagy éppen ki a fontos az életben és hogy a szülőknek is lehetnek titkaik és érzelmeik és bizony ők is voltak fiatalok, bohók és szerelmesek, ezek mind-mind kacagtató helyzetek során történnek. Visszagondolva egy-egy jelenetre, még most is óriási mosoly ül az arcomon.

Ha valakinek nem adatott még meg az a szerencse, hogy ellátogasson Olaszországba, akkor bátran ajánlom neki ezt a könyvet, jobb, mint egy útikönyv tele a toszkán táj szépséges fotóival. Amellett, hogy jól fog szórakozni, egy pillantás alatt ebben a gyönyörű országban találja majd magát, olyan emberekkel körülvéve és olyan történeteket hallgatva a piazzán, amelyre az utazó vágyik mikor felfedezőkörútra indul ebbe a csodálatos országba. Amikor pedig majd becsukja a könyvet és elolvassa az utolsó oldalakat, biztos vagyok benne, hogy arra a megállapításra jut majd, mint én: csodák márpedig léteznek, néha úgy és olyan formában ugyan, amire nem számít az ember!

Értékelésem: 5 / 5 -ből

Kiadó: Geopen

Kiadási év: 2007

Fordította: Mesterházi Mónika

A magyar borító is nagyon szép, de talán a külföldi még jobban eltalálta azt a hangulatot, ami a könyvben igazán megfogott.