Férjfogás és bűbájolás

Mary Robinette Kowal: Tünékeny illúziók

Amikor egy kedves barátnőm felhívta erre a könyvre a figyelmem, abban a pillanatban elfogott a muszáj elolvasnom érzése. Azt hiszem két dologgal előre megvett engem ez a könyv: egyrészt Jane Austen stílusát emlegették vele kapcsolatban, másrészt az alcíme Bűbájoló történet, és amiben egy csipetnyi bűbáj van, az már rossz nem lehet.

A 19. század első felében Angliában él egy testvérpár, Jane és Melody Ellsworth. Jane nem egy kimondott szépség, ellenben nagyon okos és a bűbájolást is magas fokon űzi, imád ezzel kapcsolatban új dolgokat tanulni, kísérletezni. Melody, aki 10 évvel fiatalabb nővérénél, egy igazi szépség, igaz, hogy mást nem igen tud felmutatni, ő nem olyan tehetséges a hölgyek által elvárt tevékenységekben, mint a nővére. Édesapjuk mindkettőjüket egyformán szereti, de nagyon aggódik idősebbik lányáért, hiszen Jane 28 évesen már vénlányként van elkönyvelve. Ám ekkor feltűnik pár potenciális jelölt a színen. Itt van mindjárt a szomszédos birtok tulajdonosa Mr. Dunkirk, akihez nemrég érkezett meg húga is, hogy bevezessék a társaságba. Hamarosan megérkezik Livingston kapitány is, akivel a hölgyek gyerekkorukban együtt játszottak. A gyerekkorból kinőve a kapitány igen vonzó célpontja lett a házasságra áhítozó ifjú kisasszonyoknak. Mellettük pedig feltűnik Mr. Vincent a morózus, hallgatag és magának való művész, aki egyben bűbájmester is és aki a művészetét a bűbáj tudományával tökéletesíti.

Adott három teljesen eltérő karakterű férfi és két egymástól merőben különböző lánytestvér, és hamarosan a szívügyek, titkos eljegyzések és vallomások, bálok, szikrázó szócsaták kellős közepén találjuk magunkat. Egy idő után természetesen meg lehet érezni, hogy Jane életében ki lesz az a bizonyos férfi, aki majd leveszi a lábáról, és én nagyon szurkoltam, hogy a sejtésem beigazolódjon.

Ebben a valóban bájos történetben nagyon sok mindent megszerettem. Kezdem azzal, hogy valóban olyan volt, mintha egy újabb Jane Austen-történetet olvastam volna. Férjfogási bonyodalmak, aggódó és az idegeikre panaszkodó édesanyák, új toalettel bálba készülő ifjú hölgyek - egyszóval tényleg olyan az atmoszférája, mintha Jane Austen írta volna. Imádtam a barokkos körmondatokat, emlékszem volt egy olyan, ami egy teljes bekezdés volt.

A két lány karaktere szépen felépített és mindkettőnél visszaköszöntek az Austen által megteremtett hősnők. Jane már a nevében is egyszerűbb, szürkébb a testvérénél és gondolom az írónő előtt tisztelgett Mary Robinette Kowal a névválasztásával is. Benne felfedeztem egy csepp Elizabeth Bennettet, és egy kicsit Anne Elliotból is. Húga, Melody (már a neve is sokkal dallamosabb és lágyabb) karakterében Eliza Bennet többi lánytestvérét megtaláltam, igen, még az idegesítő és szeleburdi Lydia Bennettet is.

A férfiakban ott van a csapodár Wickham kapitány, a csöndes és visszahúzódó megfigyelő Wentworth kapitány, a hihetetlenül kedves Mr. Bingley és természetesen Mr. Darcy is.

Egy kicsit azt találtam csak furcsának, hogy a szereplők külső leírására nem fektetett hangsúlyt az írónő, egyszerűen csak tényként van közölve, hogy Melody milyen szép és, hogy Jane pedig milyen átlagos, illetve a férfiak kinézetéről sem tudunk meg sokkal többet. Nekem azért hiányoztak ezek az apró részletek, mert szeretem magamnak elképzelni, a semmiből megteremteni a szereplőket.

Ami miatt a történet nem lett egy szimpla Jane Austen utánzat az maga a bűbáj képessége. Merthogy ebben az Angliában a bűbáj bizony mindennapi képesség, amelynek mindenki a birtokában lehet több-kevesebb sikerrel ugyan, olyan, mint a hímzés vagy a horgolás. Akit érdekel, az folyamatosan képzi magát és nagyon sikeres lehet eme tevékenységben. Ráadásul itt a bűbájt például nem a férjfogásra használják, nem szerelmi praktikának kell. Itt illúziókat keltenek vele életre. Például illúziókkal fedik el egy ütött-kopott ház szegényes külsejét, aminek következtében egy csillogó palotává válik. Vagy éppen zongorázás közben az ifjú hölgyek a nézők elé vetíthetik a képzeletükben az adott zenedarabhoz megszületett illusztrációt. Illetve a művészek az illúziók segítségével tökéletesíthetik festményeiket, a fények-árnyak kettősét, a hajak csillogását, az arcok pirulását, szóval mindazt hangsúlyozhatják vele, amitől valóban élővé válik egy szimpla kép. 

"Az illúziókat egyszerűen be kell fogadni, nem szabad mögéjük nézni, és kideríteni, hogyan jöttek létre."

Mindezek mellett egy kicsit elégedetlen maradtam a történet végén. A Bűbájoló történet alcím miatt kicsit mást, valójában több bűbájt, mágiát vártam volna. Persze tetszett az írónő által kitalált bűbájolás, ha nekem ilyen fantáziám lenne, azért ölni tudnék, de valami hasonló mágikus hangulatra vártam volna, mint amit Sarah Addison Allen A csodálatos Waverley-kert c. regényében találtam meg, vagy ami Alice Hoffmann regényeit jellemzi.

Illetve nagyon gyorsnak és elkapkodottnak éreztem a befejezést, az egymásra találást, de aztán utána néztem a többi résznek is (mert ez is egy sorozat ám!) és akkor megnyugodtam, hogy a szerelmesek története folytatódik, újabb kalandokban lesz részük immár házaspárként, ahol a bűbájnak továbbra is nagyon fontos szerepe lesz. Remélem a folytatást is olvashatjuk, engem mindenképpen érdekelni fog!

Értékelésem: 4 / 5 -ből

Kiadó: IPC Könyvek

Kiadási év: 2013

Fordította: Szántai  Zsolt