Fehértollasnak lenni

John Boyne: A gyáva

 

Nagyon ritkán kezdek úgy bele könyvbe, amit még senki nem olvasott vagy ajánlott az ismerőseim közül, hogy ne nézzek utána a külföldi oldalakon, vagy ne járjam kicsit körbe, hogy valóban szeretném-e elolvasni. Most valami miatt mégsem tettem így. Egyszerűen amikor megláttam, hogy John Boyne-tól egy újabb könyv jelenik meg magyarul, tudtam, kell nekem, pláne azután erősödött meg még jobban ez az elhatározásom, amikor a fülszövegből kiderült, hogy a történet az 1. világháború idején játszódik.

A regény Tristan Sadler, egy huszonegy éves fiatalember története. Ez a fiú a nagy háború kitörésekor hazudott a koráról azért, hogy mielőbb besorozzák, hogy mehessen a frontra harcolni. Most pedig, hogy a háború véget ért, egy könyvkiadónál dolgozik és élete egyik legnagyobb próbatételére készül: találkozni fog legjobb barátjának, William Bancroftnak a húgával, hogy visszaszolgáltassa a lánynak bátyjához írt leveleit és beszámolhasson barátja halálának körülményeiről. Will elesett a fronton, de nem ütközetben, szolgálatmegtagadás miatt kivégezték. Családja azóta is ezzel a szégyenfolttal éli az életét, a kisvárosban mindenki kerüli őket, hiszen William fehértollas lett. Tristan megérkezik, találkozik Mariannal és a lány kérésére elmeséli megismerkedésük, kiképzésük, katonáskodásuk körülményeit.

A történet ennek megfelelően két szálon fut. Tristan és Marian találkozása a jelenben az egyik szál, az az egy nap, amit Tristan a kisvárosban tölt. A második szál a múlt, a két fiatalember találkozása és barátságkötése, mindazoknak a körülményeknek a bemutatása, amelynek hatására William abszolutista lett a seregben.

"– És az abszolutista? – kérdezem
– Nos, ő a skála másik végén van, Sadler – mondja. – Ő egyáltalán semmit sem hajlandó tenni, amivel előmozdítaná a háborús erőfeszítést. Nem hajlandó harcolni, nem hajlandó segíteni azoknak, akik harcolnak, nem hajlandó kórházban dolgozni vagy a sebesültek segítségére lenni. Egyáltalán semmit sem hajlandó tenni, de tényleg, csak ül a babérjain, és azon siránkozik, hogy az egész csak ámítás. És ez még csak a kezdet, Sadler, úgy ám. Gyávaság a legfelső fokon."

Forrás: wikipedia

John Boyne nagyon jó világháborús regényt alkotott. Kezdve a kiképzés történetével, ahol a fiatal fiúk megaláztatásoknak, gyötrő gyakorlatozásoknak vannak kitéve, egészen a frontvonalon zajló kegyetlenkedésekig, az éhezésig, a fedezékben töltött napokig, amikor már azt sem tudja az ember, hogy nappal van-e vagy éjszaka, és már a patkányok sem zavarják, minden leírása mélyrehatóan valósághű. Tristan tolmácsolásában ezeket a jeleneteket szinte magam előtt láttam, szinte éreztem az orromban a harcteret betöltő füstöt, hallottam a sebesültek jajgatását, összeszorult a gyomrom a felesleges kegyetlenkedésektől és elgondolkoztam a háborún. Ott zakatolt bennem végig a kérdés: miért? Miért? Persze, tanultam az iskolában a történelmi hátteret, tudatában vagyok az okoknak, de ezt elfogadni szerintem akkor sem lehet.

"Nem, én egyszerűen nem hiszem el, hogy helyes dolog lenne egy másik ember életét hidegvérrel elvenni. (...) És különben is, mi bajom van nekem egy német sráccal, akit Berlinből, Frankfurtból vagy Düsseldorfból rángattak el, hogy a hazájáért harcoljon? Neki mi baja van velem? (..) Mégis inkább egyszerűen éjt nappallá téve gyilkolásszuk egymást."

A háborús vonal mellett jött az igazi meglepetés. A két fiú barátsága, amelyről spoiler nélkül nehéz írni. Mert ahogy haladunk a kiképzéstől az éles bevetésig a két fiú kapcsolata folyamatosan változik, alakul, napról napra közelebb kerülnek egymáshoz és finoman lehet érezni a könyv lapjaiból, hogy itt valami más is van a levegőben. Kérdés az, hogy egyoldalú-e ez a másfajta érzelem, és hogyan viszonyul ehhez a másik fél? De ha csak arra gondolunk, hogy a regény az 1910-es években játszódik, akkor szinte adott a válasz a kérdésemre. 

Mindezek - a háború kegyetlen volta és a két fiú közötti egyszer fent-egyszer lent fajta kapcsolat - vezet oda, hogy William egy nap megtagadja a harcot, abszolutistának vallja magát és inkább vállalja a biztos halált, mint a további öldöklést a frontvonalon. Tristan igyekszik megmásítani barátja döntését, bevet minden érvet, ami eszébe jut, de lesz egy pont amikor fordul a kocka, amikor olyan történik, ami Tristan egész hátralevő életére rányomja a bélyegét.

"Én nem hiszem, hogy igazán túléltem. Lehet, hogy nem temettek francia földbe, de azért én ott maradtam. A lelkem mindenesetre. Azt hiszem, egyszerűen csak lélegzem. Lélegezni és életben lenni viszont nem ugyanaz."

Olvasás közben fogalmam sem volt, hogy hova vezetnek és meddig tartanak majd a szálak. A regény elejétől szimpatizáltam Tristan karakterével, de ahogy a katonaság előtti éveiről is kiderültek a részletek, még jobban a szívembe zártam. Willt egy életvidám fickónak képzeltem el, akinek sokszor csak a bolondozáson jár az esze, és vajból van a szíve. Csak közbeszólt a történelem és az élet olyan döntések elé állította, amely mindezt a könnyedséget elveszi tőle, majd teljesen más emberré formálja. Olyan döntéseket kellett meghoznia, ahol nem volt jó választás, csak a nehéz és a még nehezebb közül tudott választani.

Az egész regényre az utolsó fejezet tette fel a koronát. Ott Boyne még egyszer facsart egyet a szívemen, de ezzel lett kerek és lezárt a történet számomra.

Két nap alatt olvastam el a könyvet és lassan két hét után is itt motoszkálnak a gondolatok bennem, sokszor visszatérek bizonyos jelenetekre és fáj a szívem. Fáj a szívem Tristan sorsa miatt, hogy az ő döntése és Will döntése hány ember életét befolyásolta, és fáj a szívem a háború miatt, mert olyan helyzetet teremtett, hogy aki úgy érezte, hogy ez nem az ő harca, azt gyávának kiáltották ki, holott szerintem sokszor a legbátrabb döntés az, hogy ragaszkodunk ahhoz, amit a belső morális énünk mond.

Értékelésem: 5/5-ből

Kiadó: GABO

Kiadási év: 2013

Fordította: Komló Zoltán