Egy zsúfolt május

Bevallom, április végén én magam sem gondoltam volna, hogy ez a május egész jó kis hónapra sikerül majd. Szerencsére nincs panaszra okom, ráadásul meg is lepődtem most, hogy visszanéztem miket olvastam, azt hittem, hogy a szakdolgozat finise mellett (ami miatt minden egyéb tevékenység, ami nem ahhoz kapcsolódott elég erőteljes lelkiismeret-furdalást okozott) nem lesz ennyi időm a könyvekre.

A beszerzések terén nem estem túlzásba. Azt hiszem a Skylight Confessions kapcsán Hoffman-imádatom magas hőfokra kapcsolt, így úgy döntöttem, hogy szépen elolvasom a többi könyvét angolul és a The Story Sisters-re sikerült molyon cserével lecsapnom. A Truman Capote-könyvet pedig előrendeltem már korábban. Nekem nagyon bejön ez az új sorozat az Európa Kiadótól, úgyhogy ami érdekel, az biztos helyet fog kapni a polcomon belőle.

Májusban 7 könyvet olvastam el. Amúgy méretben vagy féltéglákat olvastam, vagy rövidkéket, úgy látszik most nincs arany középút nálam. Naomi Novik Rengetegjével meggyűlt a bajom, sajnos nem tudok beállni a rajongók sorába. Utána jött Szabó T. Anna varázslatos meséje, a Senki madara, amit egy szép vasárnap reggel, a kávémat az ágyban kortyolgatva olvastam el és nagyon élveztem. Aztán Hoffman Skylight Confessions című története miatt újra rájöttem, hogy mennyire szeretem az írónő stílusát. Ezután jött a legnagyobb meglepetés: Jude Morgan Brontë-nővérekről szóló könyve, A bánat íze. Ezt még valamikor április elején-közepén kezdtem és nagyon nem találtam meg vele a közös pontot, hetekre félre is tettem. Majd májusban újra elővettem és egyszerűen elvarázsolt. Azt hiszem nálam a Top valahányban benne lesz és azóta is azon gondolkozom, hogy bele kellene vetnem magam egy Brontë-nővérek életmű olvasásba. Nem csatlakozik valaki?

Majd megint két rövid, de kellemes élményt okozó könyvvel folytattam: F. Scott Fitzgerald Benjamin Button különös élete gondolkoztatott el, aztán jókat nevettem Marcello D'Orta Isten ingyér teremtett minket című kisiskolás aranyköpéseit tartalmazó szösszenetén. A hónap végén pedig egy újabb remek történetet faltam be (kösz, könyvtár!), ez pedig Joël Dicker Az igazság a Harry Quebert-ügyben c. könyve volt. Számomra ez a tökéletes szórakoztató krimi (persze Cormoran Strike mellett). Amúgy ez is egy monstrum, de jött velem mindenhová, igazi társ volt egy hosszú orvosi várakozásnál, úgyhogy pár nap alatt a végére is értem és csak ajánlani tudom!

Összefoglalva májust nagyon mozgalmas volt: jó könyvek, szakdolgozat (pipa), vizsgák, és sok érdekes program, mert végre volt időm parkban olvasni és élvezni a napsütést, színházban is voltam, és rengeteget sétáltam, kilátogattam a Múzeumok Majálisára, meg két fotókiállítást is megnéztem. Hiába no, itt a nyár, semmi kedvem otthon ülni, így igyekszem megtalálni a lehetőségeket a kimozdulásra. Remélem ez júniusban sem lesz másképp, a Könyvhét már fel van vésve a naptáramba, meg pár találkozó is fix pontnak tűnik.

A többiek:

katacita

Amadea

Dóri

Hullámhegyek és völgyek a Rengeteg kapcsán

Naomi Novik: Rengeteg

Kb. az alábbi szakaszokon mentem keresztül a Rengeteg megjelenése, megszerzése, majd elolvasása kapcsán.

1. Megjelenés előtt, beharangozáskor: hűha, ez nagyon érdekesnek tűnik, bár nem sok fantasyt olvasok, de a komfortzónából való kilépésre pont jó lenne. De azért lehet, hogy jobb lenne megvárni róla pár véleményt.

2. Megjelenéskor a Könyvfesztiválon: úristen, de klassz lett a borítója, micsoda színek és formák. Egye fene, mégis csak meg kell vennem! Jé, hogy ez 500 oldalas? Nem baj, jöhet!

3. Olvasás kezdete, pár fejezet után: ez nagyon tetszik! Hm, érzem én, hogy Agnyeskában és a Sárkányban, a varázslóban sokkal több van, mint azt elsőre sejteni lehet. Jó kis páros lesznek majd ők. Oké, igaz, hogy Agnyeska lépten-nyomon csetlik-botlik, viszont a Sárkány meg olyan kis mufurc, úgyhogy ha ők ketten "beszélnek" én biztos mosolygok. Jó lesz ez!

4. 20-30%-nál járva: tetszik ez a szláv világ, meg ahogy Agnyeska megtalálja a maga erejét, ahogy rátalál a saját mágiájára. A Sárkány pedig? Őt egészen megkedveltem. Tudtam én, hogy mélyebb jellem, mint amennyit mutatott magáról az elején.

5. Kicsit később...: azt hiszem én be nem tenném a lábam a Rengetegbe, fészkes fenevad, az már tuti! Parafaktor: magas, minek következtében át kell gondolnom a nyáron az erdőbe tervezett kirándulásomat, egyedül biztos nem vágok neki. Jegyzet magamnak: kerüljük el jó messzire a szívfákat!

Forrás

6. Ó, Marek herceg, te istencsapása, hogy én ezt a kis pukkancsot mennyire utálom!

7. 50%-nál: ... azt hiszem pihentetem az olvasását ... a csatajelenettel és a Rengeteggel való megküzdéssel még csak-csak elboldogulok, de ez a Marek hercegecske nagyon kikészít. És most ez a rész annyira unalmas lett!

8. 60-80%-nál: pfff.... ne már, miért vagyunk a királyi udvarban? Én a tornyot, a mágia tanulást és a Sárkányt kérem vissza! Amúgy is, Agnyeska és az ő földhöz közeli mágiája nem illik a sok piperkőc fajankó közé...húzzunk innen már! Még mindig unalmas ...

9. 90% körül: hűha, kicsit felgyorsultak az események. De végre újra egyesült a két főszereplő mágiája és ereje. És Sárkánynak külön piros pont azért a hadseregért, no, az nagyon para volt! (De azért lassan véget érhetne már a történet ...)

10. Vége: hmmm ... hmmm... még mindig csak hmmm. Oké, örülök hogy így lett vége, és annak is, hogy végül megismertem a Rengeteg igazi valóját, miért is lett az ami, meg miért viselkedett úgy ahogy, de túl hosszúra nyúlt ez az egész. Ha csak fele ennyi történés lett volna benne, szerintem sokkal jobb sztori kerekedett volna belőle.

+ A konklúziók:

ad1: azt hiszem, a fantasyval való ismerkedésem kevésbé zökkenőmentes, mint a sci-fivel való bimbózó románcom.

ad2: túl sok volt nekem most ez a könyv, meg a közepén túl unalmas - talán nem a szakdolgozat írása alatt kellett volna olvasnom.

ad3: az alapötlet zseniális, viszont mégsem lett az év könyve, kár érte!

Kiadó: Gabo
Kiadási év: 2016
Fordította: Heinisch Mónika

Élet az Üvegházban

Alice Hoffman: Skylight Confession

Az elmúlt hetekben az olvasás és az általa nyújtott élmények kicsit háttérbe szorultak az életemben. Megvolt ennek az oka, mégis nagyon hiányzott már az, hogy egy könyv úgy igazából berántson a világába, hogy semmihez se legyen kedvem csak falni az oldalakat és hogy úgy zárjam be végül a könyvet, hogy újra valami maradandót kaptam. Pontosan ez történt a Sklight Confession kapcsán. Amikor megvettem magamnak, nem is gondoltam, hogy ennyire sikerül majd belenyúlnom a tutiba, de most úgy gondolom, hogy ebben a regényben Hoffman a legjobbját nyújtotta számomra.

A Skylight Confession nem egy rózsaszín tündérmese. Nincsenek benne boszorkányok, nagy mágia, és nincs benne igazán nagy happy end, és azt hiszem ezzel nem spoilerezek, mert belegondolva az általam olvasott Hoffman-regényekbe egyikre sem tudom azt mondani, hogy annyira édes-bájos sztori, hogy már ragadna a cukormáztól. Szerintem Hoffmant nem ez jellemzi, mert bár mindig van egy kis mágikus vonala a történeteinek, azért az élet, a szerelem, a család, a kapcsolatok sötét oldalát is megmutatja. Van, hogy egyik regényében ez a sötét vonulat az erősebb (pl. az Itt a Földön), de van, hogy a mágia a meghatározó (Átkozott boszorkák), és van, hogy a családra, a kapcsolatokra, a generációk közötti különbségre helyezi a hangsúlyt (Tizenharmadik boszorkány). Ebben a regényben egyik sem volt hangsúlyos, itt minden megvolt és minden a helyén volt.

"The past was done with. Now she was made out of glass, tranparent and clear. She was an instant in time. One damp evening, two stars in the sky, a line of soot, a chattering gathering of neighbors who barely knew her, in the dining room. She had convinced herself that her futurewould arrive on the street where she'd lived her whole life if only she'd wait long enough. If she trusted in fate."

A 17 éves Arlyn Singer épp édesapja temetése után, egymaga maradva érzi azt, hogy a sorsa hamarosan beteljesedik, amikor az ajtaja előtt terem egy fiatal srác, útbaigazítást kérve. John Moody maga sem gondolta volna, hogy amikor Arlyn ajtaján kopogtat, akkor a saját sorsát határozza meg. Ugyanis a két fiatal egymásba bonyolódik, és bár John túl intenzívnek gondolja az érzelmeket és felhúzná a nyúlcipőt egy idő után, mégis az lesz a sorsuk, hogy együtt kezdjenek új életet John apja által épített Glass Sipper nevű házban, ami neves egyszerűséggel egy Üvegház, csupa üveggel és fémmel megalkotva. A két fiatalnak gyermeke születik, egy fiú, Sam, aki kicsit más mint a többi gyerek, nem is találja velük a közös hangot, de édesanyjával rajongásig szeretik egymást. Kell is mindkettőjüknek a másiktól megkapható szeretet és megértés, mert bár Johnnal együtt alkotnak családot a férfi és a nő az évek múlásával elhidegülnek egymástól. John állandóan megkérdőjelezi saját korábbi döntését Arlynnel kapcsolatban, úgy érzi annak idején valahogy csapdába került és az eltelt idő alatt Arlyn szeme is felnyílik, meglátja John hibáit. Csakhogy akkor már összekötötték az életüket és ott van Sam is, majd hamarosan bővül a család egy kislánnyal, Blancával. Csakhogy az élet az Üvegházban napról napra elviselhetetlenebb, boldogtalanabb, kilátástalanabb lesz, és Arlynra is nagy megpróbáltatások várnak, amely a következő években minden családtagra és életük alakulására hatással lesz.

Ez a regény valóban magába szippantott olvasás közben. Nagyon szerettem a felépítését, amely 3 részre tagolja a történetet. Az elsőben Arlyn és John áll a középpontban, majd ugrunk az időben és a tindézser Sam önpusztításnak, illetve egy segítő felbukkanásának, egy korábbi trauma elől menekülő lánynak, Meredithnek a történetét olvashatjuk, akinek talán van esélye Sam és Blanca sorsának megváltoztatására. Majd a harmadik részben újabb időbeli ugrás után Blanca, a könyvmoly, immár felnőtt nő kerül a középpontba és szép lassan választ kapunk néhány kérdésre. Van-e sors, dönthetünk-e a sorsunk ellen, vagy eleve el van rendelve minden? Ha két embernek találkoznia kell, akkor találkozni fog? Vajon a hirtelen nagy lángolás jelenti az igaz szerelmet? És milyen romboló hatással van az emberre az, hogy ha egy szeretet nélküli szülő-gyerek kapcsolatban nő fel? Jóvá lehet-e tenni a múltban elkövetett bűnöket? Meg lehet menteni valakit ha elindult lefelé a lejtőn? Szóval csak úgy sorjáznak olvasás közben a kérdések, én meg alig vártam, hogy mindenre kapjak valamilyen választ. És amit Hoffmanban nagyon szeretek, hogy ad választ, de nem konkrétumokat, és a végén nincs nagy giccses amerikai happy end. Lezárás van, talán újrakezdés is, és ez pont olyan mint az élet.

A regény szereplői is, mindegyik kivétel nélkül nagyon árnyalt karakterek lettek. Senki, de tényleg senki nem csak jó vagy csak rossz, hanem mindenki hibázó emberi lény. Van, aki csak kicsit, de van aki sokszor és nagy hibákat vét és rengeteg múlik ezeken a következő generációk életében. Az én személyes kedvencem Sam volt: akármennyire önpusztító, drogokkal élő fiatalember vált belőle, megértettem, hogy mit miért tett és fájt a szívem érte. Szerintem őt nem lehet nem szeretni, még akkor is ha baromi felidegesített néha, vagy jól megráztam volna, mégis őt szerettem meg a legjobban.

"I'm warning you" - he said to her. "Don't even try to get through to me or whatever it is you're doing. I'm a lost cause."

Angolul olvasni Hoffmant óriási élmény volt. Mivel a történet nagyon olvastatta magát, ezért a szöveggel sem gyűlt meg a bajom, hanem átjött a tipikus Hoffmant jellemző hangulatteremtés is. Az Üvegházat láttam magam előtt, csakúgy Samet amikor a ház tetején ült, vagy Arlynt a fehér ruhájában a kertben. A hasonlatai gyönyörűek, a leírásai élvezetesek, a karakterei lüktetőek, szóval ez az egyik legjobb regénye, amit tőle olvastam eddig. És annyira jó érzés volt visszatalálni ehhez a mindent felülíró erőteljes olvasási élményhez, olyan rég vágytam már ilyen után!

Kiadó: Vintage

Kiadási év: 2008

Egyenesbe jönni önmagaddal

Cheryl Strayed: Vadon

Még mindig sokszor rácsodálkozom arra, hogy vannak bizonyos könyvek, amelyektől eleinte szabályosan hidegrázást kapok, aztán történik valami, bennem, vagy a környezetemben, és elkezd vonzani, és akkor már tudom, hogy ennek eljött az ideje, nem véletlenül nem kellett eddig, mert most kell olvasnom és átélnem, töltekeznem belőle. Pont így voltam Cheryl Strayed könyvével is. Ráadásul ebben az esetben be kell látnom, hogy én is az az ember vagyok, aki legtöbbször először ítélkezik, majd aztán gondolkozik, mert a Vadon esetében azt gondoltam, hogy Cherly egy tipikus unatkozó amerikai, aki elindul megvalósítani önmagát egy túrán keresztül. Megkövetem az írónőt, mert ez a könyv sokkal több, mélyebb annál, mint amit én először gondoltam, és teljesen más indíttatásból íródott.

Nem is tudom, mit írhatnék a törétnetről ... annyira megérintett, annyira inspirált arra, hogy átgondoljam a saját kis szenvelgéseimet, problémáimat és eltávolodjak tőlük. Meg arra, hogy rájöjjek, mindenkinek van egy vagy több gödre az élete során, kinek mélyebb, kinek sekélyebb és lehetnek körülöttünk segítők, de igazából saját magunkra vagyunk hagyva, a "kikecmergés" fájdalmas útját nekünk kell megjárni.

"Ez lesz az én remek kis menekülésem, még ha csak rövid időre szól is. Ott majd magam mögött hagyhatom a gondjaimat, gondoltam.
Ehelyett azonban újabbakba botlottam."

Cheryl is egy ilyen gödörben találja magát: édesanyja halálával kicsúszik lába alól a talaj és önpusztító robotmódba kapcsol. Olyan dolgokat próbál ki, amikből tipikusan csak pillanatnyi boldogságot kaphat: szex, drog, alkalmi kapcsolatok, és az eddigi stabil (vagy annak gondolt) háttere szép apránként darabokra hullik körülötte. Aztán amikor már tényleg azt gondoljuk, hogy elvesztette önmagát, talál egy könyvet, amely a Pacifikus Túraösvényről szól és elhatározza, hogy elindul rajta és 1000 mérföldet túrázik teljesen egyedül. Mi, olvasók is végigjárjuk Cheryllel ezt a kimerítő utat. Nemcsak fizikailag volt ez megterhelő, hanem lelkiekben is, hisz az egyedüllét, a természet adta csend, nyugalom, magány, a természet változásához és annak kihívásaihoz való igazodás az az út, amin végig kell mennie a nőnek.

"Olyan világ volt ez, ahol sosem jártam, s mégis mindvégig tudtam, hogy létezik, és ahova bánatomban, zavarodottságomban, rémülten, de reménykedve eltántorogtam. Egy világ, melyről úgy hittem, hogy képes lesz előhozni a bennem élő nőt, miközben visszaváltoztat azzá a lánnyá, aki valaha voltam. Egy világ, amely jó hatvan centiméter széles és 4286 kilométer hosszú."

Érdekes módon pont a múlt héten olvastam egy cikket arról, hogy sétálni, menni, csak úgy elindulni egyedül milyen jó gyógymód arra, hogy megnyugtassa a háborgó lelket, főleg akkor amikor úgy érzi az ember, összecsaptak a hullámok a feje felett. Mostanában sokszor én is csak megyek, amerre visz az út, ilyenkor rácsodálkozom olyan dolgokra, amiket hétköznap nem veszek észre és ha elfáradok leülök és nézek ki a fejemből, csak örülök annak, hogy eljutottam oda ahol épp ücsörgök. Úgy gondolom, igazuk van a szakembereknek, akik ezt mondják, van ebben az egészben, hogy a lépteidre, hogy a külvilágra figyelsz valami nyugtató, gyógyító erő, hogy Cherylt is valami belső erő vitte erre az útra, aztán ahogy rálelt a léptei ritmusára, kezdett vissza- vagy éppen rátalálni igazi önmagára.

Tetszett Cheryl könyvében, hogy milyen nyersen és kegyetlenül őszintén mutatja be az olvasóknak, hogy miket csinált, hogy mennyire mélyen volt, nem szépít, nem kozmetikáz semmit sem. Épp ezért még jobban tudunk neki szurkolni az úton, hogy menjen végig, hogy ne adja fel, hogy ne történjen vele semmi rossz és hogy fizikailag és lelkileg is elég erőssé váljon a mérföldek megtétele alatt. Amikor elindult a hátizsákja szinte visszahúzta, csak úgy mint a lelki puttonya is. Aztán ahogy ment előre, úgy hagyta maga mögött azokat a dolgokat, amire azt gondolta, hogy szüksége lesz és mégsem kellettek, csak úgy mint ahogy kezdte feldolgozni magában az elmúlt évek történéseit, elengedni érzéseket, embereket, átélni teljesen a gyászt és erőt meríteni a jövőre. 

Olyan utazásban volt részem Cheryl mellett, amit soha nem fogok elfelejteni, olyan ember ő, akire mindig emlékezni fogok. Örülök, hogy egyszer csak megszólított a Vadon, az idei évem egyik legjobb könyves élményét köszönhetem neki. Rengeteget kaptam tőle: töltekeztem, gondolkoztam, átgondoltam olyan sok mindent, pedig az én lábam még csak ki sem sebesedett, a vállamat pedig nem nyomta a több kilós hátizsák. Mégis ... mégis a végére érve, mintha én is könnyebbé váltam volna.

"Szerintem szuper dolog, hogy azt csinálod, amihez kedved van. Ha engem kérdezel, túl kevés csaj képes erre. Hogy a társadalom és az elvárások képébe vágja, hogy bekaphatják."

Kiadó: Cartaphilus

Kiadási év: 2015

Fordította: Gázsity Milla

ui: tegnap megnéztem a könyv alapján készült filmet - és nem igazán tetszett. A könyv sokkal mélyebb, sokkal többet ad, számomra sokkal jobban érződött benne Cheryl mélyrepülése és az az út, amit végigjárt. Korrekt feldolgozás volt, de ebben az esetben is a könyv mellé teszem le a voksom.

Rövidekről röviden

Április folyamán a könyvtárból sikerült kivennem néhány izgalmasnak ígérkező olvasmányt, amik elég rövidek voltak ahhoz, hogy vagy egy-két este elolvassam őket vagy szinte egyszuszra a végére érjek. Elég változatos témát, kort dolgoztak fel, most mégis egy rövid posztban egyszerre mutatom meg őket.

Cecilie Enger: Anyám ajándékai

Bevallom, ez a könyv elsőként a jópofa, egyszerű borítójával szólított meg. Aztán megtetszett a témája is, így megörültem, amikor a sikerkönyvek között rátaláltam. Cecilie Enger alapötlete nagyon egyedi: egy norvég középosztálybeli család történetét követhetjük végig a karácsonyi ajándékok listáján keresztül. Erre akkor bukkanak a gyerekek, amikor édesanyjuk - aki Alzheimer-kórban szenved - otthonba kerülése után felszámolják a házban maradt bútorokat, emlékeket és ezen listát tartalmazó füzet az egyik lányhoz kerül. Az ajándékok felsorolásán keresztül nyerünk bepillantást a család életébe: sorsokba, szerelmekbe, családi feszültségekbe, válások történetébe, karácsonyozásokba, gyermeki ábrándokba.

Számomra nagyon fájdalmas utazás volt ez a kis regény. Egyrészt szembesültem a mulandóságunkkal, méghozzá azzal a fajtával, amikor a test még hajtja a motort, de lélekben már máshol járunk. Azt hiszem ennél rosszabb elmúlás nincs is ... Aztán fájdalmas volt azért is, mert rádöbbentem, hogy ahogy telnek a karácsonyok a hőn áhított ajándékok értéke mennyire meg tud változni: amiért egyik évben majd meghal az ember, pár év múlva már semmit sem jelent. Amióta úgy érzem, hogy felnőttem, én pont ezeket az ajándékokat igyekszem elkerülni: vagy élményt szeretnék adni/kapni vagy valami olyan tárgyat, amire évek múlva is emlékszik az ember.

"Egyetlen ember sincs tudatában annak, amikor megtapasztalja élete legboldogabb pillanatát. Vannak, akik izgatottságukban azt hajtogatják, hogy ez életük legboldogabb pillanata, de a lelke mélyén mindenki azt reméli, hogy az a perc még nem jött el. Azt hiszik, hogy valamikor a jövőben egy sokkal szebb és boldogabb pillanat vár rájuk. Hiszen micsoda kegyetlenség volna, ha már fiatalon tudná az ember, hogy soha semmi nem lesz szebb ennél. Hogy minden csak rosszabb lesz. Nem igaz?"

Kiadó: Typotex
Kiadási év: 2015
Fordította: Petrikovics Edit

Szaniszló Judit: Beenged

Ez a könyv is valahogy rám kacsintott az egyik polcról, leemeltem, beleolvastam és úgy gondoltam tökéletes kis társ lesz nekem esténként. A szerzőről sem tudtam semmit, de pont szeretek így kvázi tudatlanul új írókat megismerni.
A Beenged nagyon érdekes, helyenként sokszor elgondolkodtató novellák füzére. Miről is szól? A mindennapjainkról. Családról, kapcsolatokról, magányról, az élet nagy pillanatairól, a felnőtté válásról  - egyszóval mindenről, amivel mi kis földi halandók találkozunk az életünk során. Helyenként nekem túl sok volt, néha jobban a sorok mögé kellett, hogy nézzek, hogy értsem is, amit olvasok, de volt pár olyan, ami nagyon eltalált élethelyzetet mutatott meg. Összességében jó volt ismerkedni Szaniszló Judit stílusával, illetve rábólintani egy-egy szituációra, hogy mennyire ismerős már, hogy néha a saját agymenéseimmel nem is vagyok egyedül, csak én nem tudom úgy szavakba önteni, mint a szerző.

Kiadó: Magvető
Kiadási év: 2016

Szerb Antal: A harmadik torony

Rövidke 80 oldal és mégis mennyi minden benne van. Benne van Szerb Antal szeretete egy ország és annak városai iránt. Benne van a mehetnék, messzire, magányosan, a felfedezni vágyás, a történelem megidézése. És benne voltam én is, bandukoltam Szerb Antal mellett mint egy láthatatlan útitárs, legördítettem én is pár pohárka bort este vele a piazzán üldögélve és dülöngélve én is láttam a ferde tornyot, no meg azt a harmadikat is. Szóval ha nem sikerül idén (sem) eljutnom Olaszországba, mégis elmondhatom, hogy én már láttam, éreztem, szagoltam az ottani levegőt, figyeltem az épületeket, magamba szívtam egy kis mediterrán hangulatot a megkopott, esőszagú, szürke Budapest kellős közepén egy szobában ücsörögve.

"Felváltottam úri módon ötszáz lírát; – trecento… quatrocento… cinquecento! – mondta a pincér és leszámolta az asztalra az olasz történelem nagy századait."

***

 "Azért mindig úgy utazom Olaszországba, mintha utoljára járnék ott, és mikor elõször látom egy városát, mindig egyúttal mintha viszontlátnám is és mintha búcsúznék is tõle. Dosztojevszkij azt írja, hogy az embernek úgy kellene élnie, mintha minden perce a halálraítélt utolsó perce volna, hogy fel tudja ismerni az élet kimondhatatlan teljességét – az én olaszországi benyomásaim kissé mind ilyen utolsó szemlátomások."

Kiadó: Magvető
Kiadási év: 2007

Áprilisi könyvtorony

Ez az április nem semmi egy hónap volt. Egyrészt a jó idő beköszöntével úgy érzem, hogy a napok már nem 24 órából állnak, hanem kevesebből, mert csak úgy pörögtek, másrészt olyan sok minden volt, ami megszínesítette, hogy egy kicsit háttérbe szorult az olvasás és a blogolás is. No, de a beszerzések nem. Sőt, a Könyvfesztivál miatt ez az eddigi legtermékenyebb hónapom, összesen 6 könyvvel gazdagodtam.

Az első beszerzéseket nem tudom a Könyvfesztivál kontójára írni, az pusztán egy régóta vágyott könyv akciós beszerzése volt (Jojo Moyestól a Tiltott gyümölcs), illetve egy hirtelen impulzusvásárlás eredménye (Alice Hoffmantól a Skylight Confession). És még csak ezután ültem le és írtam össze, hogy a nagy áprilisi könyvdömpingből mi érdekel engem. Abban biztos voltam, hogy Eleanor Catton A fényességek című könyvére mindenképpen igényt tartok, úgyhogy azt gyorsan elő is rendeltem, mert nem tudtam, hogy a Könyvfeszten milyen kedvezmények lesznek. Magára a Könyvfesztre idén sajnos nem a megszokott partneremmel és a megszokott menetrenddel jutottam ki, így a szombati óriási tömegbe érkeztem meg most a csoporttársaimmal és kb. egy óra alatt mindenki összevásárolta, amit szeretett volna. Én céltudatosan lecsaptam Markus Zusak Az üzenet című regényére, amit azóta már el is olvastam és pont jókor jött nekem a kis olvasási válságomban, illetve a GABÓ-nál lecsaptam a Rengetegre Naomik Noviktól és egy régebbi könyv új kiadására, így a Beszélnünk kell Kevinről is jött velem haza Lionel Shivertől. Talán nem szállt el velem annyira a ló, de azért tudtam volna még mit megvenni (pl. Hoffman korábbi regényeit 500 Ft-ért, illetve nagyon gondolkoztam Jane Austen Büszkeség és balítélet jubileumi újrafordított kiadásán is, végül ott maradtak, és helyette néhány könyvjelzővel gazdagodtam).

Olvasás terén nagyon gyér hónapot tudok felmutatni. Egyetlen egy mentségem van, na jó, kettő: a szakdolgozat írása a sulival karöltve és néhány jó kis program, ami főleg a hétvégéimet töltötték ki. Voltam kikapcsolódni moziban, kipróbáltam új kávézókat (hozok majd egy összefoglaló új posztot róluk ha a szakdolgozati mizéria végére érek), volt egy szuper egész napos bloggertalink a Csajokkal sok nevetéssel, jókedvvel és beszélgetésekkel és még egy nyomdában is voltam látogatáson, szóval nem panaszkodom, csak az olvasásra nem jutott annyi időm meg energiám mint eddig. 

A hónap egyértelmű kedvence lett Cheryl Strayed A vadon c. regénye nálam. Imádtam, és amennyire nem érdekelt a megjelenésekor, annyira sokat adott nekem, sokkal-sokkal több ez a könyv, mint amit elsőre gondolna az ember róla. A szakanyagokat kutatva elolvastam Klausz Melindától A közösségi média nagykönyvét, amit nagyon jól tudok hasznosítani. Illetve most a könyvtárból néhány vékonyabb könyvecske kacsintott felém, így kalandoztam újra Nicholas Barreau-val a romantika talaján és egészen elmentünk a világvégére (olvassátok el, igazán kedves kis történet), Cecile Engerrel végig vettem az Anyám ajándékaiban a karácsonyokra kapott tárgyakat és a hozzá köthető emlékeket, majd Szerb Antal elkalauzolt Olaszországba (ki tudja hogy idén lesz-e lehetőségem eljutni...) A harmadik toronnyal. Tegnap este pedig Markus Zusak Üzenetével zártam áprilist, amit nagyon szerettem olvasni és örülök, hogy beszereztem (bár most már a történet után azt mondom az első borító jobban passzolt volna).

Májusban egyelőre inkább olvasni tervezek, mert beszerzések terén erősre sikerült ez a hónap és hát ugye hamarosan a nyakunkon majd a Könyvhét is.

A többiek is zártak:

katacita

Dóri

Nita

PuPilla - aki mindent visz áprilisban! :)