Csak röviden

Mostanában két olyan könyv is a kezembe került, amiről hosszan úgy érzem nem tudnék írni, viszont mindenképpen szeretnék róluk pár gondolatot megosztani a blogon, így most egy kis villámposzt következik.

Jodi Picoult regényeivel nem is olyan rég kezdtem az ismerkedést. Elsőként a Vezeklés c. könyve került a kezembe, amelyet nagyon szerettem és ami nagyon sok gondolatot ébresztett bennem az olvasása során. Már akkor tudtam, hogy szép lassan folytatom majd az írónővel való ismerkedésemet, de csak óvatosan, nem akartam egyszerre hirtelen túl sokat és megcsömörleni. Viszont amikor befejeztem Az elvarázsoltakat, annak olyan erős hatása volt rám, hogy jött a tipikus ilyenkor beköszöntő "nem tudok mást olvasni, de olvasni akarok" érzés. Én ebben az esetben valami teljesen más történethez szoktam nyúlni, és itt villant be hirtelen a Szelíd vadak, amely a Találj rám! c. könyv előzménynovellája. És ez a kb. 70 oldalas kis novella az érzelmek összes skáláját felvonultatta számomra. Azt hiszem így kell novellát írni mint Picoult tette. Kerek, egész, figyelemfelkeltő és megint egy nagyon fontos témához nyúlt.

A novella főszereplője Alice, aki egy botswanai rezervátumban kutatja az elefántok viselkedését, majd egy nap egy elárvult kiselefánt pótanyja lesz hirtelen belőle. Csupán ennyiről szól a történet és mégis milyen óriási dolgokat zár magába ez a 70 oldal. Egyrészt ezek az óriási teremtmények szerintem az egyik legintelligensebb emlősök a bolygónkon. Összetett a csorda felépítése, de Picoult olyan alapossággal tárja elénk a működésüket, hogy többet tudtam meg róluk, mintha felcsaptam volna egy lexikont az elefánt címszónál. Nagyon érződött az alapos kutatómunka.

Másrészt már megint kaptunk egy erkölcsi dilemmát: van-e jogunk, illetve kell-e egyáltalán beleavatkoznunk a természet törvényeibe? És ha úgy gondoljuk, hogy igen, akkor meddig, hol van a határ? Persze megnyugtató és konkrét kérdést nem kapunk rá, de a történet tanulsága így is nagyon ütős és igazán szívszorító. Nem tagadom, a végén a könnyeimmel küszködtem. (Hiába, no, öregszem és egyre érzékenyebb vagyok.) Viszont az írónőnek hála annyira rám jött az "elefántkutatóság" érzése, hogy rögtön lecsaptam (akkor még csak gondolatban) Anthony Lawrence Elefántsuttogó c. regényére. Szuper értékeléseket olvastam róla, a nyári listámra fel is vettem és a Könyvhéten be is szereztem. Remélem, legalább akkora élmény lesz, mint a Szelíd vadak!

Afrikai kalandozás után Olaszországba vettem az irányt. Ezer + 1 éve csücsült már a várólistámon William Black Al dente c. könyve, amelyet a vcs-s játékba is beválogattam idén. Gondoltam, hogy esténként napi egy fejezetet - ami egy-egy várost ölel fel -  fogok elolvasni, de sajnos erről nagyon hamar letettem. Első körben nagyon bejött ez a Gasztronómiai kalandozás Itáliában, viszont egy idő után úgy éreztem, hogy nagyon elcsúszott a történelem irányába a könyv és bizony volt olyan fejezet, amin szimplán bealudtam. Nem volt rossz könyv, viszont kicsit túlírtnak gondolom. Pontosabban ha már Al dente, akkor a legszívesebben a gasztronómiai részekről olvastam volna. Illetve ha valaki tud főzni, az még nem jelenti, hogy írni is tud, ezért helyenként kicsit unalmasnak, száraznak találtam a stílust. Sokkal több helyi anekdotát vártam volna, és mondjuk 150 oldallal kevesebbet, ebben az esetben az én élményem is nagyobb lett volna. Így még mindig maradok inkább Frances Mayes könyveinél, akármekkora olasz rajongó vagyok is.

Amit a könyv pozitívumaként meg kell, hogy említsek, hogy nagyon tetszett a szerkezete és hogy mennyi várost mutatott be. Elsőként a szárazföldön járunk többek között Torino, Alba, Genova, Róma városában, majd tengerre szálunk és Szardínia, San Pietro, Szicília, Ischia ételeivel ismerkedhetünk meg. A harmadik részben pedig Amalfi és Pisa kerül terítékre, illetve az utószóban megismerkedhetünk a Slow Food mozgalmával is, amiről szerencsére nem most hallottam először, de nagyon szimpatikus gondolatnak találom. Az is nagyon jó ötlet volt, hogy általában minden városban egy gasztronómiai étek köré épült a fejezet, olyanra, ami az adott hely specialitása vagy jellegzetes étele, itala. Azt hiszem majdnem mindegyiket megkóstoltam volna én magam is, talán csak egyet nem vállaltam volna be, de ezt is csak most, amikor már tudom, hogy mi is az. 

Arra jó volt a könyv, hogy beindítsa nálam a nyári üzemmódot. Tudjátok, amikor már látod magad előtt, amint csatangolsz egy számodra ismeretlen városban, vagy beülsz megpihenni éppen egy ajánlott kávézóba egy jegeskávéra és bár az irodában ülsz az íróasztal mögött, de te már gondolatban a szabadságod töltöd. Kb. ezt az érzést kaptam meg William Black könyvétől.