Regényes családok

Nemrég kezdtem bele Sarah Winman Amikor Isten nyúl volt című regényébe és a hétvégi kicsit borongósabb, hűvösebb idő tökéletes alapot nyújtott arra, hogy szép lassan elmerüljek benne. Igazából nem sok minden történik a regényben, "csak" egy családról, a közöttük lévő kötelékről, bolondos és kevésbé bolondos hétköznapjaikról, döntéseikről, kapcsolataikról szól. De rájöttem, hogy én ezeket nagyon szeretem. Azt hiszem van bennem egy olyan rész, ami kíváncsi a mások életére (természetesen csak mértékkel, no para!). Tudjátok, amikor télen megy haza az ember, este már sötét van és esetleg egy-két lakásba belát, mert ott már otthon vannak és zajlik az élet. Ilyenkor én bizony szeretek egy picit belesni, odafordítani a fejem és aztán tovább gyalogolva átgondolni, hogy vajon milyen jelenetet láthattam éppen vagy mi lesz a folytatás? Hasonló érzést kapok minden egyes alkalommal, amikor egy családregény kerül a kezem közé. Meg persze azt is, hogy saját családi életemet, velük való kapcsolatomat, gyerek- és felnőttkoromat ilyenkor egy kicsit újra górcső alá veszem és egyezőségeket, eltéréseket keresek a regénybeli életekkel.

Ebből a témakörből van pár kedvencem, olyanok, amiket bármikor szívesen újra elolvasnék, vagy amit ha meglátok a könyvesboltban vagy könyvtárban újra és újra megdobban a kapott élmény miatt a szívem.

Az első ilyen John Steinbeck Édentől keletre c. regénye. Először még tiniként olvastam, és már akkor is nagy hatással volt rám a két ikerfiú, Aron és Cal Trask története

Aztán a volt kollégáim egyszer születésnapomra megleptek egy csodás kétkötetes kiadással és persze újra kellett olvasnom izibe. Igazán nagyot akkor szólt, talán érettebb lettem addigra, talán többet láttam és fogtam akkor már fel a világ gonoszabb, sötétebb oldalából, hiszen ez a könyv, nem éppen a boldog és idilli családi életet testesíti meg. Mégis letehetetlen olvasmány volt már kétszer is és akármikor ránézek a polcomon az egymás mellett álló két kötetre, mindig bizsereg az ujjam, hogy újra levegyem őket a polcról. Megint eltelt pár év az olvasása óta, megint tapasztaltabb (=öregebb) lettem azóta, ezért is lennék kíváncsi, hogy most vajon mit nyújtana nekem.

A második, amire mindig jó érzéssel gondolok vissza az Melania G. Mazzucco Vita c. könyve. Hadd emeljek ki egy idézetet itt a könyvből, ami a lényegét képezi ennek az olasz családregénynek:

„.. a történelmi múlttal nem rendelkező családoknak nem történetük van, hanem családi legendáriumuk: nemzedékről, nemzedékre újabb és újabb részletekkel, nevekkel, történetekkel gazdagodó legendagyűjteményük. Ezeket a legendákat gyerekkorában kapja örökül az ember, amikor még nem érdekli az egész, és akkor talál rájuk újra, amikor meg már túl késő, amikor már nincs, aki válaszolhatna a legegyszerűbb, legégetőbb örök kérdéseinkre: ki vagyok? honnan jövök? miféle végzetnek vagyok az utolsó láncszeme?”

Emlékszem, amikor olvastam folyamatosan én is azon kattogtam, hogy mennyi történet, mennyi emberi sors szállt már a mi családunkban is úgy sírba, hogy nem lett elmondva, megörökítve az utókornak. Sajnáltam akkor, hogy születésemkor már csak két nagyszülőm volt életben, vagy hogy azzal a nagyapámmal, aki felnőttkoromat is megélte nem ápoltunk olyan kapcsolatot, hogy rám hagyhatott volna egy-két történetet. Ezt most a szüleimmel igyekszem pótolni és sokszor én vagyok a legjobban meglepődve, amikor kiderül, hogy bizony nálunk is akad pár csontváz a szekrényben.

A harmadik nagy kedvencem - és annyira az őszhöz kötöm a hangulata miatt - Anne B. Ragde Nashov-trilógiája. A norvég írónő három testvér történetét meséli el, amiben van pár igencsak szemöldökfelhúzós fordulat, amit bizony nem lehet előre megjósolni. Tipikusan amolyan szomorkás, szürkés, mélabús skandináv hangulatot áraszt tökéletlen emberekkel és emberi sorsokkal, akik ugyan próbálkoznak a "normális" élettel, de rá kell jönniük, hogy olyan nem létezik. Amit sajnálok, hogy könyvtárból olvastam, és ezért nem vehetem le bármikor a polcomról, de valamikor szerintem saját példányt is szerzek majd belőle.

Persze van még rengeteg olyan történet, amely arra vár, hogy felfedezzem magamnak a családregények kategóriájában és van olyan is, amelyeket szeretnék már idén sorra keríteni. Isabel Allende Kísértetháza és Abraham Verghese Könnyek kapuja c. története például nagyon régóta várakozik már az olvasatlanjaim között, pedig mindkettőre nagyon fentem a fogam annak idején. Bevallom, kicsit a méretük tántorít el az olvasástól, de tudom, hogy ez óriási hülyeség és remélem, hogy mindkét könyv olyan lesz, hogy már az első oldalak után nem akaródzik majd letennem.

Nektek van kedvenc családregényetek? Szívesen fogadok javaslatokat, hadd növeljem az amúgy is kilométeres várólistámat!