Mindennapi mágia

Alice Hoffman: Átkozott boszorkák

Szép fokozatosan igyekszem bepótolni az Alice Hoffman regényeit illető elmaradásomat. Mondhatnám, hogy sajnálom, hogy ilyen későn találtam rá az írónőre, de ez nem lenne igaz, mert most a regényei kapcsán újra átélhetem azt a semmihez sem fogható érzést, amikor egy írónak a rajongójává válok.

Amikor kivettem a könyvtárból a Practial Magic azaz magyarul csak Átkozott boszorkáknak fordított regényt (amivel szerintem elvették a sava-borsát a címnek, mert a Practial Magic sokkal találóbb) én cseppet sem arra az élményre készültem, amit az 1998-ban készített film adott. Pedig én azt a filmet imádom! Nem tudom hányszor láttam már és nem tudom még hányszor fogom megnézni, de úgy szeretem ahogy van. Viszont az eddigi Hoffman-regények alapján sejtettem, hogy azért nem ennyire cukormázas a könyv, úgyhogy valami teljesen más élményt vártam. Meg is kaptam, méghozzá jó nagy adagban.

A filmben szinte csak egy-két szálat hagytak meg, jócskán átírták az egészet, szinte lehántották az összes héját a történetnek és csak nagyon keveset tartottak meg az alapból amivel kapcsolatban mondhatom, hogy a mozinézők szegényebbek, viszont, mi olvasók sokkal gazdagabbak lettünk. Hiszen a könyv szerinti történetben a hangsúly igazából 4 nőn van: a testvérpár Sallyn és Gillianen, akiket a bosziknak kikiáltott, szerelmi praktikáikat pénzzé tevő nagynéniknek kellett a szüleik halála után felnevelniük, illetve a következő generáción azaz Sally lányain, Kylie-n és Antonián.

A könyvbéli történet sokkal komorabb és feketébb, mint amire gondoltam. Sally és Gillian gyermekkorukban a legközelebb álltak egymáshoz, hisz összehozta őket a korai árvaság és a kisvárosi kiközösítés a rájuk aggatott boszorkányság miatt, ugyanakkor a két lány nem is lehetne eltérőbb egyéniség. Gillian, aki a fiúkat, később a férfiakat állandó az ujja köré csavarja és akit hajtanak az ösztönei amint tud lelép otthonról, míg Sally aki örökké a húgát helyezte előtérbe a nénikkel marad és semmire sem vágyik jobban, mint hétköznapi, mágiától mentes életet élni. Aztán amikor az ő életébe is beköszönt a szerelem, és megszületnek a lányai azt gondolta, hogy megvan mindene. Csakhogy a sors egy kiszámíthatatlan boszorkány, így pont azt veszi el a nőtől, akitől megkapta a hőn áhított nyugalmát. 

"(…) néha a helyes döntések helytelennek tűnnek egészen addig, amíg túl nem leszünk rajtuk."

Később sikerül újra magára találnia, de úgy dönt, hogy a nagy házat, ahol a nénikkel a gyermekkorát töltötte, a várost, ahol a férjével éltek maga mögött akarja tudni és a két tinédzser lányával máshová költözik, saját önálló életbe kezd. Mikor máskor toppanjon be újra az életébe az elkódorolt hugica ha nem akkor, amikor már minden megy a maga útján és viszonylag nyugalmas életet élnek ők hárman? És a katasztrofális helyzetek sora csak ekkor kezdődik el igazán. Testvérféltékenység, anya-lánya párharc, tinédzserlázadások, első szerelmek és nem várt szerelmek, no meg egy haláleset és egy vadul burjánzó orgonabokor, aminek az illatától mindenki megrészegül és még az is szerelembe esik, aki nem akar.

"Különösen forró napokon, amikor a legszívesebben leszúrnád az első szembejövőt, de legalábbis lekennél neki egy hatalmas pofont, igyál inkább limonádét. Menj, és vegyél egy jó minőségű ventilátort!"

Hoffman történeteiben nagyon szeretem a nőalakjait. Erősek, még akkor is ha első körben gyengének tűnnek, a végén mindig felállnak és tovább tudnak lépni. Szeretem a több generációt, akiket megteremt, hisz ez rögtön magával hozza az anyák és lányaik közötti konfliktust. Szeretem a tinédzser karaktereit is, mert úgy tudja ábrázolni egy tizenéves gondolkozását, hogy mindig magamra tudok benne ismerni (az évekkel ezelőtti önmagamra), a durcázásokra, a meg nem értettség érzésére, arra, hogy az egész világ ellenünk van. Ami most egy pici hiányérzetet okozott nekem az csak annyi volt, hogy a regényben érzésem szerint a hangsúly picit Gillian felé tolódott, az ő új szerelmének kibontakozását sokkal részletesebben élhettük át. Mivel hozzám Sally karaktere áll inkább közelebb, természetes volt, hogy róla is legalább ennyit szerettem volna olvasni.

Amit Hoffman nagyon tud még az bizony a hangulatteremtés. Boszorkányságról vagy csak a szerelemről ír, tök mindegy, az biztos, hogy iszonyat erős atmoszférát képes teremteni. Itt voltak olyan részek amikor csak Sally házáról, a közelgő vihar kitöréséről vagy éppen az egyik szereplő magányosságáról írt és a zsigereimben éreztem az egészet. 

Nem tudok vele nem elfogult lenni, én imádom ahogy és amit ír. Még akkor is ha erre a regényére ráfért volna egy kis szerkesztés még, legalábbis én egy kis tagoltságnak jobban örültem volna.

Ettől függetlenül mindenkinek, aki - Amadea kifejezését használva - a háztáji mágia rajongója, teljes szívemmel ajánlom. Aki viszont a filmet keresi ebben a könyvben az bizony mélységesen csalódott lesz. Felejtsétek el, készüljetek fel egy teljesen más, mélyebb, összetettebb, emberibb történetre és hagyjátok, hogy az Owens-lányok elcsábítsanak pár órára! Higgyétek el nekem, baromi élvezetes utazás lesz, hisz Sally Owens igen tájékozott az élet és babonák dolgaiban, fogja majd a kezeteket:

"Elvégre van egynémely dolog, amit Sally Owens biztosan tud: ha kiborul a só, csípj föl egy keveset, és dobd hátra a bal vállad fölött. Tarts rozmaringot a kertkapu mellett. Tégy borsot a krumplipürébe. Ültess rózsát és levendulást, mert szerencsét hoznak. És légy szerelmes, amikor csak teheted!"

Ezúton pedig örömködnék még egy sort, hisz a Maxim úgy látszik felkarolta Hoffman regényeinek itthoni kiadását és a Galambok őrzői után hamarosan jön az újabb könyve, a Gyönyörű titkok múzeuma, amelynek a borítója számomra az év egyik legszebbje.

Kiadó: Palatinus

Kiadás éve: 2007

Fordította: Nagy Nóra