"This is the beginning of a beautiful friendship" - 2. felvonás

John Scalzi: Bezárt elmék

Aki egy kicsit is ismer, az tudhatja rólam, hogy eléggé tartok minden újtól és tipikusan az az ember vagyok, aki a változásoktól elsőként visszaretten, aztán amikor már túl is esett rajta, rájön, hogy jé, hát túléltem! Könyvek terén persze könnyebben veszem a változás szelét, talán azért ez nem egy annyira rizikós terep, hisz ha valami nem az ízlésemnek megfelelő, akkor ott a lehetőség, hogy becsukom a könyvet és szépen visszateszem a polcra. Eddig a sci-fit pont ebbe a "kockázatosabb" műfajba soroltam. Egészen tavalyig, amikor is a témázós lányok komfortzónás posztja után vettem egy nagy lélegzetet és elolvastam életem első sci-fijét, a Vének háborúját. És mi történt? Imádtam! Reméltem, ez nem csak annak köszönhető, hogy pont jó könyvet fogtam ki kezdésnek, hanem annak is, hogy a sci-fi és én hosszú távon is kompatibilisek leszünk. Ezt még biztosan nem merem állítani, csak annyit mondhatok, hogy talán jó úton haladok e felé. Hisz a második olvasmányomat szintén Scalzitól választottam, szóval a stílusa már annyira nem okozott meglepetés, a történet viszont annál inkább.

A Bezárt elmék egy félelmetes regény. No, nem azért, mert folyt a vér, zombik ijesztgettek vagy borsódzott a hátam a hangulattól. Hanem azért, mert egy olyan jövőképet vetített elém, amit simán el tudok képzelni, hogy egyszer sajnos be fog következni.
A történet alapja az, hogy a világot megfertőzte egy vírus, amelyet először nem is vettek olyan komolyan az emberek, mint ahogy kellett volna, hisz egy átlagos influenzának tűnt, ami agyhártyagyulladásos tüneteket produkál. Aztán egyre többen esnek áldozatul, ráadásul a betegség mellékhatása igen komoly: akik nem halnak bele, azok általában két állapotban kerülnek ki a betegségből, de mindkét állapotban módosul az agy és annak szerkezete. Az első állapotban a betegek ún. "bezáródáson" mennek keresztül: a tudatuk teljesen épp marad, viszont a testüket nem tudják irányítani, olyan, mintha élve a saját tehetetlen testük foglyai lennének. A második csoport ugyan meggyógyul, de módosul az agyuk, mégpedig olyan módon, hogy később alkalmassá válnak arra, hogy integrátorok legyenek, azaz olyanok lesznek, akiknek a testét a bezáródott hadenesek kvázi kölcsönveszik, így velük tudnak jönni-menni, intézkedni a nagyvilágban (természetesen szigorú szabályozások alapján, amelyet ráadásul egy hosszú integrátori kiképzés előz meg). 

Ebbe a világba kalauzol el minket Scalzi, és rögtön egy gyilkosság kellős közepén találjuk magunkat, amelyben integrátorok, hádenesek, politikusok, kutatócégek is érintettek. Két FBI-os ügynökkel együtt nyomozunk mi is: van egy kicsit megkeseredett női főszereplőnk, a valaha integrátorként tevékenykedett Vann ügynök, aki a múltja démonjai elől az ivásba, a szexbe, az önpusztító életmódba menekül, ugyanakkor zseniális elme és nyomozó. Illetve  - és itt jött számomra a legklasszabb rész -kapunk egy friss FBI-os ügynököt, Shane-t, aki maga is a Haden-szindróma első áldozataként gyermekkorától kezdve egy szrípióba (azaz egy robot testébe) zárva éli az életét. Na, nekem az ő karaktere volt az abszolút kedvencem a Bezárt elmékben. Mekkora ötlet már egy ilyen nyomozópáros, ráadásul pont egy olyan bűntény felderítésében dolgoznak együtt, amely ilyen-olyan módon mindkettejük életére hatással lehet.

Scalzi nálam most már tuti befutó lett. Nem tudom, hogy a tapasztalt sci-fi olvasók mennyire kedvelik az írásait, engem kilóra megvett az eddigi két könyvével mégpedig több ok miatt.
Elsőként a történetvezetésével és magával az alaphelyzettel, amely számomra is emészthető volt, pedig azt gondoltam, hogy ez a műfaj baromi messze áll tőlem. Ehhez képest mindkét világba (mármint a Vének háborúja történetébe és a Bezárt elmékbe is) úgy bele tudtam helyezkedni, hogy gond nélkül követni tudtam az eseményeket, pedig az agyam nem az ilyen sztorikon edződött eddig.
A másik, amit nagyon szeretek Scalziban az a humora, igazi itt kevésbé sziporkázó, mint a Vének háborújában. De eszméletlen jó kis párbeszédeket kapunk, azért mennek a poénok oda-vissza a szereplők között, így nem egyszer és nem kétszer volt, hogy hangosan felnevettem valamin.

"– Klassz szrípió – modta ő. 

– Kösz.
– Bocs a „zöri”-ért.
– Semmi baj – válaszoltam.
– Gondolom, maguknak is vannak nem túl hízelgő kifejezéseik ránk – jegyezte meg Davidson.
– „Dodgerek” – válaszoltam.
– Hogy mi?
– „Dodgerek” – ismételtem meg. A „Dodger Dog” rövidítése. Azé a hot dogé, amelyet a Los Angeles-i Dodger Stadionban árusítanak.
– Pontosan tudom, mi az a Dodger Dog – mondta Davidson. – Csak azt nem értem, milyen logikai úton lehet eljutni azoktól hozzánk.
 – Kétféleképpen – válaszoltam. – Egyrészt, maguk is alapvetően bőrbe töltött húsból vannak. És a hot dog virslije is. Másrészt, a virsli leginkább pofából és segglyukból készül, csakúgy, mint maguk.
 – Kedves – jegyezte meg Davidson.
 – Maga kérdezte – válaszoltam." 

A harmadik, amivel eddig már két alkalommal levett a lábamról azok a karakterei. Itt, mint már fent említettem Shane ügynök szrípióba zárt teste és pengeéles elméje volt a nagy kedvencem, de nagyon tetszett, hogy két ennyire ellentétes karaktert tett össze egy ütőképes nyomozópárossá. Rengeteg lehetőség rejlett a két eltérő múltú és jelenű FBI-ügynök kettősében, amit szerintem Scalzi ki is tudott használni.

Ráadásul a történet végére érve úgy gondolom, hogy több ez mint egy sima sci-fi krimi elemekkel megtűzdelve. Bár egy távoli lehetőséget vetít elénk a világunk egy járvány kitöréséhez kapcsolható megváltozására, mégis annyira rá tudtam húzni ezt a jövőképet a mostani életünkre is sajnos. Ugyanezek a politikai csatározások mennek, ugyanezek az érdekek mozgatják most is a kutatókat, fejlesztőket, a nagy mamutvállatokat, a társadalmunk bizonyos rétegeit, szóval én megtaláltam benne a társadalomkritikát is.

Úgyhogy összességében elmondhatom, hogy a sci-fivel való ismerkedésem eddig piszok jól sült el. Menet közben rájöttem arra is, hogy ezt a műfajt olvasni sokkal élvezetesebb, mint mondjuk egy "nőcis" regényt, mert sokkal jobban pörög az agyam. Rengeteg információt kapok folyamatosan, rengeteg olyan jövőt érintő alkotás tárul elém, amit még nem ismerek, amit még magamnak kell elképzelnem, vizuálisan megalkotnom. És ez szerintem olvasás közben az egyik legizgalmasabb dolog a világon!


Kiadó: Agave - a borító telitalálat!
Kiadási év: 2014
Fordította: Farkas Veronika

Megjegyzés: a bejegyzés címe a Casablanca c. filmből származik