Az utolsó angol úriember

Helen Simonson: Pettigrew őrnagy utolsó csatája

Pettigrew őrnagy még egyszer utoljára csatába indul, nem is akármilyenbe. Harcol a kiválasztott nő kegyeiért, harcol a családja örökségéért azaz a Churchill puskákért, harcol a rasszizmus ellen és a begyepesedett falusi nézetek ellen is. És azt hiszem ezzel még csak a jéghegy csúcsát írtam le. Kemény egy ütközet volt ez!

Amikor belekezdtem a 68 éves Pettigrew őrnagy történetébe nem is gondoltam, hogy - a fülszöveg ellenére - nem egy igazi romantikus történetben lesz részem, hanem annál sokkal-sokkal többet fogok kapni. Számomra ez a könyv inkább egy társadalmi tanulmány egy angol falucskáról, annak lakóiról, a közöttük lévő kapcsolatokról, az idősek és a fiatalabb generáció viszonyáról. Nagyon elgondolkoztató témákat vetett fel, mindezt pedig igazán bájos módon tálalta az írónő ezzel a romantikus szállal megtűzdelve.

Pettigrew őrnagy élete öccse halála után nagyon furcsa fordulatot vesz. Mély gyászában egyre közelebbi kapcsolatba kerül a kis angol falu, Edgecombe St. Mary csemegeboltjának tulajdonosával, a pakisztáni Mrs. Alival, aki szintén özvegyként éli mindennapjait. Csakhogy, ez a falu is ugyanolyan, mint a többi, azaz semmi nem maradhat rejtve a lakók szeme előtt és hamarosan szájukra veszi is őket a nép. De szegény őrnagynak nemcsak újdonsült vonzalmának alanyáért kell kiállnia, hanem harcolnia kell a burkolt vagy némely esetben kevésbé burkolt rasszizmus ellen is. Mert hiába, hogy Mrs. Ali már Angliában született, pakisztáni származása miatt ő bizony mindig idegen és kívülálló marad. Ha még ez nem lenne elég, ki kell állnia a családi örökségért is, a Churchill puskákért, amelyet frissen megözvegyült sógornője és a fiatal generáció is, mihamarabb pénzzé szeretne tenni. Aztán itt van az őrnagy fiatal fia, Robert, aki számomra egy tipikus feltörekvő yuppie, aki apja kapcsolatait kihasználva szeretne még magasabbra jutni, illetve az idősebb generációt nem tisztelve ott tipor bele a régi értékrendekbe, és az apja érzéseibe is ahol csak tud. Szóval az őrnagynak kijut a jóból. Viszont nem olyan fából faragták ám az öreget, hogy csak úgy feladja a harcot. És erre szépen, az olvasás közben jöttem rá, ahogy Pettigrew egyre közelebb került a szívemhez.

Mert bizony ez számomra egy olyan regény volt, ahol igazából minden szereplőt utáltam, na jó, van, aki csak egyszerűen csak nem volt szimpatikus, leszámítva persze Pettigrew őrnagyot és Mrs. Alit. Azért nem szerettem a többi szereplőt, mert mindegyik akart valamit, mindenkinek célja volt, senki nem akart az őrnaggyal csak szimplán a társasága miatt együtt lenni. Viszont Pettigrew egy olyan jópofa karakter lett, hogy ellensúlyozta mindezt a negatívumot. Ugyanis bármikor szólalt meg, főleg, amikor Roberttel, a fiával folytatott párbeszédeket olvastam, akkor olyan humorral oldotta meg a dolgokat, hogy legtöbbször hangosan felnevettem. Aztán pár oldal múlva meg olyan életbölcsességet dörgölt az orrom alá, hogy azt emésztve ültem egy ideig. Imádtam az öreget, na!

- (...) Maga bölcs ember, őrnagy, úgyhogy megfontolom a tanácsát, méghozzá alaposan... és alázattal. (...) De azt meg kell kérdeznem, van fogalma arról, milyen érzés, ha az ember nem megfelelő nőbe szerelmes?

- Drága fiam, létezik másfajta nő?

A könyv vége pedig? Szintén meglepetést tartogatott, mert hogy az egész addig tipikus angol humorral és bizony sokszor vígjátéki elemekkel tarkított történet hirtelen majdhogynem akciófilmmé változott, arra én abszolút nem számítottam. Viszont nagyon ütős és klassz befejezésnek találtam, örültem, hogy a végére ennyire felpörögtek a dolgok és azt hiszem nem lövök le ezzel poént, de mint a mesékben itt is a jó elnyeri jutalmát. A rossz pedig? Majd ha elolvassátok megtudjátok! Mert mindenkit csak arra tudok buzdítani, hogy vegye a kezébe ezt az olvasmányos és számomra nagyon humoros, ugyanakkor tanulságos történetet mihamarabb, de szánjon is rá időt, hiszen a vicces történések mögött, szerintem nagyon is komoly témák lapulnak meg.

Kiadó: Cartaphilus

Kiadási év: 2014

Fordította: Kada Júlia