Robert Capa háromszor

Három elolvasott könyv, három fejezet Robert Capa életéből. Végeredmény: rajongója lettem ennek az embernek, és ha most egy jó tündér megkérdezné, hogy kivel ülnék le beszélgetni azok közül a híres emberek közül, akik nem lehetnek már közöttünk, habozás nélkül az ő nevét mondanám.

Mindez a rajongó üzemmód tavaly decemberben kezdődött, amikor felfigyeltem Chris Greenhalgh Ingrid Bergman megkísértése c. könyvére. Bevallom, akkor még csak annyit tudtam Robert Capáról, hogy egy magyar származású híres fotós, Ingrid Bergman pedig a Casablanca női főszereplőjeként jelent meg előttem. De ennyi elég is volt ahhoz, hogy beszerezzem, majd miután elolvastam egyrészt kedvenc könyveim közé került, másrészt kicsit belehabarodtam Capába én is és elindultam azon az úton, hogy jobban megismerjem az életét, munkásságát, magát az embert a fényképezőgép mögött. 

Rögtön rávetettem magam az internet nyújtotta óriási információtömegre, nézegettem a fotóit, elolvastam az életrajzát a wikipédián, de ez nem volt elég. Meg ugye igazi könyvmolyként könyvre vágyik az ember és nem internetes barangolásra. 

"Fényképezőgéppel a kézben pedig nincs más választás, mint hogy legyen az embernek saját nézőpontja."

Többen is ajánlották Susana Fortes Robert Capára várva c. könyvét, amelyet a fellángolásom után nem sokkal akciósan be is tudtam szerezni. Ez a könyv Capa elindulását, majd híressé válását mutatja be a fotós pályán. Csakúgy, mint Chris Greenhalgh könyvében a helyszín itt is főleg Párizs, de betekintést kapunk a spanyol polgárháború történéseibe is. Megismerhetjük azt az utat, ami úgy kezdődött, hogy egy Friedmann Endre nevű férfiból egyszer csak Robert Capa válik, és találkozhatunk azzal a nővel, Gerda Taróval, aki nemcsak a fotózás szeretetében volt társa, hanem talán a legnagyobb hatással is volt életére. Ha Ingrid Bergman volt életében az utolsó nagy szerelem, akkor a legelső mindenképpen Gerda Taro.

Ez a könyv már jóval több információval szolgált Capáról, leghíresebb fotójának, a Milicista halálának keletkezéséről is sokat megtudhattam belőle, kezdtem sokkal jobban átérezni, hogy milyen is lehetett ez a kissé önpusztító életmódot folytató zseni, akinek a sors csak 40 évet adott.

"– Tudod, hogy mit jelent az, ha valakinek szerencséje van? Szerencsésnek lenni az, amikor az ember Berlinben egy sörözőben üldögél abban a pillanatban, amikor egy SS tiszt szétlövi egy zsidó cipész fejét, és te nem a cipész vagy, hanem a fotós, és ráadásul van elég időd, hogy előkapd a fényképezőgépedet. Szerencséd vagy van, vagy nincs."

E történet olvasása után újabb könyv került elém, méghozzá olyan, amit maga Capa írt. Ha eddig csak olvastam róla, ezután már vágytam arra, hogy olyat olvassak, amit ő maga vetett papírra. Ráadásul a Kissé elmosódva - emlékeim a háborúról szóló könyv nem csak Robert Capa haditudósítóként papírra vetett 2. világháborús visszaemlékezéseit tartalmazza, hanem több mint 100 fotóját is. A nagy rajongásom itt pedig a tetőfokára hágott, ugyanis meg kellett állapítanom, hogy Capa a fotózás mellett írni is tudott. Azt a sok szörnyűséget, megpróbáltatást, amit átélt a 2. világháborúban a katonákkal együtt olyan humorral tudta tálalni, hogy sokszor eltörpültek a borzalmak és vigyorogva olvastam a sztorijait. Két kedvencet emelnék közül a sok közül: az egyik, amikor a szükség vezérelte Capa letolt nadrágjával az aknákkal teleszórt terep fogságába esik.

"Letolt gatyával estem csapdába. Ott szobroztam az elhagyatott, üres, néma sivatagban, egy hülye kaktusz mögött és a homokhoz szögezve, félpucéran dacoltam a halállal. Még a gyászjelentésem sem fogja elbírni a nyomdafestéket."

A másik, amikor Capa nagy leleményesen úgy állít be egy pilótát egy fotóhoz, hogy hozzáigazítja a repülőgépe orrához a fotó alanyát, mert szerinte hasonlóság van a két orr között. A baj csak az volt, hogy a repülőgép orrán egy szupertitkos új szerkentyű volt felszerelve és amikor a fotó napvilágra került a vezérkar őrjöngve követelte a fejét.

"(...) - Ez itt Bishop hadnagy az Erődjével.

- A francba Bishop hadnaggyal! - üvöltötte az őrnagy. Dühödt ujja egy kis fekete izére bökött a nehézbombázó orrán. Az a kis fekete izé nekem semmit sem mondott, de már sejtettem, hogy magán viseli a sorcsapások minden ismérvét. Az őrnagy nem tartott sokáig bizonytalanságban.

- Még hogy kis fekete izé! Tudja mi ez? Az amerikai légierő legféltettebb titka! - Már-már fuldoklott. - A Norden-féle bombavető célzókészülék."

De a sok humoros eseményen túl ez a könyv egy iszonyatosan jó és valósághű tabló a 2. világháború néhány szeletéről, többek között az olaszországi hadjáratról, a francia invázióról, a normandiai partraszállásról (ennek leírásakor a könnyeimmel küszködtem magam elé képzelve a katonákat, ráadásul az Elit Alakulat c. egyik kedvenc sorozatomban megismert E-század is felbukkan), Párizs felszabadításáról. Aztán szó esik még benne egy Pircsi névre hallgató nő iránti fellángolásról, Hemingway felbukkanásáról a hadszíntéren, szóval filmbe illő jelenetekként pörögnek benne az események. Capa fotói pedig mindezt csak még eredetibbé teszik, döbbenetes erejük van. Van, amelyik felett percekig elidőztem, pláne azoknál, amelyeknek a keletkezéséről ő maga mesélt. De azt hiszem, hogy a saját hitvallása az, ez az egyszerű mondat, amely mindennél többet elmond róla:

"Ha nem elég jók a képeid, az az oka, hogy nem vagy elég közel."

Most a róla szóló olvasmányokból ugyan egy kicsit kifogytam, de nemrég nyílt egy kiállítás a Magyar Nemzeti Múzeumban Robert Capa/A Játékos címmel, amely 2014. január 12-ig tekinthető meg, és amelyre mindenképpen szeretnék elmenni, hogy egy újabb arcát ismerhessem meg a "legnagyobb pesti vagánynak".

(Ha pedig valaki olyan szerencsés, hogy mostanság jár Olaszországban, akkor ott is lehetősége nyílik megtekinteni egy kiállítást Capa fotóiról a római Palazzo Braschi épületében.)