Papírt és tollat ragadnék ...

Jojo Moyes: Az utolsó szerelmes levél

... és nagy kedvem lenne nekem is írni egy szerelmes levelet, legalábbis Az utolsó szerelmes levél c. könyv elolvasása után így éreztem magamat. Pedig bevallom töredelmesen, hogy nagyon tartottam ettől a könyvtől. Tavaly ilyentájt olvastam Jojo Moyestól a Mielőtt megismertelek c. regényét, és az nálam bizony bekerült a Top 3-ba, ezért attól féltem, hogy az írónő következő könyve nem fogja majd hozni az általam elvárt színvonalat. Tévedtem, szerencsére! A két könyvet teljesen felesleges összehasonlítani, mert témáját tekintve is másról szólnak, és pl. a Mielőtt megismertelek érzelmileg nagyon megviselt (nem is tudom, hogy hányszor potyogtak közben a könnyeim), ugyanezt azonban nem mondhatom el Az utolsó szerelmes levélről, mégis, ez a könyv is be tudott férkőzni a gondolataim közé, kaptam tőle átgondolnivalót bőven.

A történet a jelenben kezdődik, egy esti összejövetelen találkozhatunk Ellie-vel és barátaival. Ellie egy harmincas csaj, aki egyedül él, egy sikeres újságnak dolgozik újságíróként, jól érzi magát a bőrében és kitartóan keresi a szerelmet az életében. Ami úgy tűnik, hogy be is köszöntött egy vonzó férfi személyében. Ám van egy kis bökkenő: eme férfiú házas. Ellie így is belemegy a kapcsolatba, amely már hónapok óta tart, és bár szereti a férfit, de többet szeretne és mélyen belül boldogtalan. Hiszen neki most csak a 3. személy szerepe jut, lopott órák, titokban megszervezett találkák, bujkálás, ráadásul ő az, aki szétzilálna egy családot, ha komolyabb kapcsolatot akarna a férfival. Márpedig Ellie ezt szeretné, és érzelmei annyira rátelepednek, hogy a munkáját sem tudja olyan lelkesedéssel végezni, mint eddig. Pedig kellene koncentrálnia, mert a főnöke nem nézi jó szemmel a lazaságot és Ellie hamarosan olyan feladatot kap, amely hosszas kutatómunkát igényel. Ugyanis az újság archívumában (könyvtárában) rábukkannak egy szerelmes levélre, amely valamilyen szinten az ő érzelmeinek a tükörképe, csak ezt egy férfi írta egy nőnek, de érezhetően itt is házasságtörés áll a háttérben. A feladat ennek a szerelemnek a felderítése és a szereplők esetleges felkutatása.

Ezzel kezd kibontakozni a másik szál a múltban, az 1960-as évek elején, amely a könyv kb. 85%-át ki is teszi. Ez a múltbeli szál pedig Jennifer és Anthony története. Jenniferé, egy elkényeztetett gazdag feleségé, aki egy baleset után úgy tér magához, hogy az elmúlt időszak eseményeire nem emlékszik, fogalma sincs, hogy mi történt vele, a férje mintha egy idegen lenne számára. Aztán otthonában történő lábadozása során a lakásának különböző pontjain elrejtett szerelmes levelekre bukkan, amelyeket kétséget kizáróan neki írtak és amelyek olyan érzelmeket mozgatnak meg benne, amire a férje nem képes. A bökkenő az, hogy sajnos nem tudja kit takar az aláírásként szereplő B. betű. Itt újabb szál kapcsolódik a múlthoz, mert mi olvasók szép lassan megtudjuk, hogy ki ez a férfi, aki ezeket a csodás leveleket írta Jennifernek, és hogyan ismerkedett meg az asszonnyal, majd hogyan szerettek egymásba. 

"– Azt hiszem – mondta lassan a nő –, maga meg én igazán boldogtalanná tudnánk egymást tenni.
(…)
– Azt hiszem, semmit sem szeretnék jobban – felelte lassan."

Én kis balga, azt gondoltam, hogy a történet majd ott véget fog érni, amikor Jennifer elveszett emlékei visszatérnek (ha visszatérnek). Aztán én lepődtem meg, hogy igazából ez csak a jéghegy csúcsa, merthogy annyi minden történik még ennek a két embernek az életében, a kapcsolatukban, hogy az valóban megért egy majdnem 600 oldalas elbeszélést. Természetesen a legvégén visszatérünk a jelenbe, és Ellie is bekapcsolódik nyomozása során Jennifer és Anthony történetébe, sőt, nagyon érdekes módon Ellie kulcsszerepet játszik majd a történet alakulásában, amely közben a saját életének, párkapcsolatának átgondolására is készteti a lányt.

Olvasás közben írtam egy pozitív/negatív listát, ahol csak címszavakban jegyzetelgettem, de a könyv befejezésekor a mérleg nyelve elég erőteljesen eltolódott a pozitívumok irányába. Amik megfogtak a történetben, amiket nagyon szerettem:

1. a történet lassúságát (mostanában erre tisztára rá vagyok kattanva, lehet, hogy öregszem...), hiszen egy viszonylag vastag könyvről van szó, és szépen elosztva kapjuk meg az információkat, ismerjük meg a szereplőket, az életüket, a döntésük mögött meghúzódó motivációjukat, az érzelmeiket, a cselekmény közbeni változásukat.
2. a karaktereket, főleg Jennifert és Anthonyt. Jennifert, aki házasként szeretett bele egy férfibe, aki mindazt nyújtotta volna neki, amit a nagybetűs szerelemtől elvárnánk. Aki hosszú ideig őrlődött döntésképtelenül, de amikor elhatározta magát, onnantól hegyeket is megmozgatott volna célja elérése érdekében. Anthonyban pedig a tökéletlenségét szerettem. Hogy hibázott a múltban, hogy ráadásul képes volt elismerni ezt, hogy apránként hódította meg Jennifert, hogy amit nem volt képes szóban elmondani neki, azt gyönyörű szavakkal papírra vetette.
3. a szerelmes leveleket, amiket Anthony írt Jennifernek. És menet közben borzalmasan sajnáltam, hogy itt vagyunk a 21. században, a facebook, twitter, okostelefonok világában, amikor (jó esetben!) az ember lánya kap egy "bírlak" üzenetet sms-ben vagy e-mailben. Mennyire más volt akkor a világ és mennyire másabb kézbe venni egy levelet, mint elolvasni egy sms-t, nem igaz?
4. a rózsaszín vattacukor felhő hiányát - felüdülés, színtiszta kikapcsolódás ilyen romantikus könyvet olvasni. Úgy érzem Jojo Moyes erőssége ebben rejtőzik, hogy azt az érzelmet, ami mindannyiunk életében előbb-utóbb beköszönt képes úgy bemutatni, hogy lássuk a felemelő és bizony a romboló hatását is, vagy azt, hogy sajnos néha nem elég maga a szerelem, ha a körülmények nem teszik lehetővé ennek kiteljesedését, lehet, hogy el kell azt engednünk és képesnek kell lennünk az életünket utána folytatni.
5. óriási ötlet az írónő részéről, hogy minden fejezet elején valós szerelmi üzeneteket tett közzé. Némelyik fájdalmas volt, némelyiken mosolyogtam, és két kedvenc is lett belőle: 

"Akkor is szeretlek – még ha én nem is létezem, vagy nincs szeretet vagy élet – én szeretlek. (Zelda Scott Fitzgeraldnak, levélben)" 

"Nagyon igyekeztem, hogy megértessek veled egy kicsit abból, amit azon az úton gondoltam Padovából Milánóba. De te úgy viselkedtél, mint valami elkényeztetett gyerek, és én nem akartalak még jobban megbántani. Most is csak azért vagyok ilyen bátor, mert messze vagy. Azt hiszem – és hidd el, nekem is hirtelen jött –, hamarosan férjhez megyek. (Agnes von Kurowsky Ernest Hemingwaynek, levélben)"

Egyetlen apróságot tudnék megemlíteni, amit számomra nem feltétlen kellett volna a regénybe, tehát a negatívum oldalra került. Én simán elolvastam volna úgy is ezt a könyvet, hogy Ellie szála nincs benne, bár tudom, hogy a lány szerepeltetésének és szeretői státuszának is szerepe volt a történet alakulásában. De Jennifer és Anthony szála sokkal erősebb, mélyebb, érzelmesebb volt, ezért örültem, hogy a könyv nagyobb részét az ő történetük teszi ki.

Részemről elmondhatom, hogy így kell romantikus könyvet írni, ami nem csöpög a nyáltól, amiben nehéz kérdésekkel, problémákkal kell foglalkozniuk a pároknak, amely fogyasztható olyanok számára is, akik nem rajonganak az ilyen címkéjű könyvekért. Ha valaki két nehezebb, fajsúlyosabb olvasmány között valami másra, egy cseppet könnyedebbre vágyna, szerintem bátran ismerkedjen meg az írónő könyveivel. Nekem eddig kettőből kettő bejött és remélem, hogy minél hamarabb olvashatom majd a következőt, mert bizton tudom, hogy érdekelni fog!

Értékelésem: 5 / 5 -ből

Kiadó: Cartaphilus (Carta Light)

Kiadási év: 2012

Fordította: Falvay Dóra, Lányi Judit