"Rettegj, félj és borzadj!"

Joanne Harris: Aludj kislány

Egy újabb elolvasott könyv Joanne Harristől, egy újabb Joanne Harris arc. Azt hiszem hirtelen nem tudok még egy olyan írót mondani, akinek ennyire eltérő regényei lennének, mind témájukat, mind pedig hangulatukat tekintve. Fogalmam sem volt, hogy mit várjak ettől a könyvtől, csak annyit tudtam, hogy eddig nem csalódtam Joanne Harris egyik történetében sem, így izgatottan vettem a kezembe a Várólistám csökkentésének keretében ezt a regényt. Szokás szerint már az első oldalon elvarázsolt, azaz inkább beszippantott a történet, de legfőképp a megteremtett hangulat. Mert szerintem ebben a regényben nem magán a történeten van a hangsúly, legalábbis én ha erre a könyvre gondolok azóta, nem tudom 100%-osan minden részletét felidézni, viszont ugyanúgy lúdbőrzik a hátam, mint amikor olvastam.

Kezdjük ott, hogy már akkor felvontam egy cseppet kételkedve a szemöldököm, amikor az írónő előszavát olvastam, aki ezen regényét angol rémtörténetként kategorizálta. Mi? Rémtörténet? Joanne Harris tollából? Aki eddig olyan regényekkel varázsolt el, mint a Csokoládé vagy a Partvidékiek? Ahol olyan hangulatot teremtett meg, hogy szinte az orromban éreztem az olvadó csokoládé illatát, vagy magam előtt láttam Roux vörös haját, vagy együtt kóboroltam a tengerparton a szereplőkkel, miközben az apály-dagály változását nézték. Milyen rémregényt tud írni egy ilyen írónő? Megkaptam a kérdésemre a választ: olyat, amelynek olvasása közben a bejegyzés címeként adott mondat motoszkált egész végig a fejemben azaz "Rettegj, félj és borzadj!"

A történet már az elején olyan szinten ütött nálam, hogy borzadva olvastam a férfi főszereplő gondolatait és közben azt gondoltam, hogy ha ő lesz a főszereplő, akkor hogy tudom végigolvasni majd ezt a könyvet, mert már zsigerből utáltam ezt az embert. Ő Henry Chester, egy festő, akit először kisfiúként ismerünk meg, majd már felnőttként követjük tovább a sorsát, amikor ő már egy nem olyan tehetséges, de mégis jól kereső festővé vált. Megszállottan keresi a számára tökéletes modellt, akit egy szőke hosszú hajú kislány, Effie személyében meg is talál. Innentől kezdve Effie szerves részévé válik az életének, minden újabb képének ő a modellje. Évek telnek el, Henry Effie kapcsán igazi megszállott lesz és mikor Effie már elég idős lesz, akkor feleségül veszi. Szegény naiv kislány, addig csodálattal néz fel a festőre, aki rajong érte, de a házassággal mégsem azt kapja, amit várt. Nem egy melegszívű, szerető férjet, hanem egy parancsoló és szexuálisan kissé betegesen viselkedő férfit, aki természetesen minden hibát a női lélekben lakozó gaz csábítónak ró fel. Ennek következtében nem is oly meglepő, hogy hamarosan Effie életébe egy új férfi lép be, aki egy kis könnyed kalandra vágyik, no és persze arra, hogy egy kis borsot törjön Henry orra alá. Ő Mose Harper, a szélhámos szerencsevadász. Mose teljesen az ujja köré csavarja szegény kis Effie-t és egy délutáni titkos kiruccanásuk alkalmával összeismerteti őt Fanny Millerrel, aki a helyi bordélyház vezetője, mellesleg sötét bűbájt űz és egy sok évvel ezelőtti gyilkosság elkövetőjén szeretne bosszút állni. Ennek a négy szereplőnek az élete kapcsolódik össze abban a pillanatban, amikor Effie és Fanny összeismerkedik és sem Henry, sem Mose, sem pedig maga a szőke ifjú asszony nem gyanítja még akkor, hogy milyen játékba bonyolódtak ők és hogy ki tartja a kezében a szálakat.

A történet felépítése zseniális. Szép lassan ismerjük meg a szereplőket, és miután mind a négyen színre léptek már, felváltva mesélik el a történetet illetve a múltat E/1. személyben. Csak 4 szereplő, de hihetetlen eltérő karakterek és sokszor úgy éreztem, hogy olyanok, mint a parasztok a sakktáblán, akik egy sötét játék mellékszereplői, de persze ott bujkál köztük a Királynő, csak még nem tudjuk, hogy melyikük is az. Olyan szereplőket ismertem meg bennük, akikre még sokáig emlékezni fogok, de nem azért, mert annyira szerettem őket. Nem, pont az ellenkezője miatt. Egyszerűen forgott tőlük a gyomrom! Henry volt az, akit a legjobban utáltam, Effie-t hol sajnáltam, hol féltem tőle, Mose-t elítéltem azért, hogy hogyan játssza ki az embereket és talán Fannyt tudtam elfogadni, mert neki meg volt az életében az a törés, ami miatt olyan ember lett, aki a sötét mágia világához fordul.

A váltott nézőpontot nagyon szeretem, itt is rettentően bejött nekem. Továbbá óriási ötlet, hogy a fejezetek egy bizonyos kártyajóslási jelenet kártyalapjai után kapták a nevüket. Először nem értettem persze, aztán szépen összeállt a kép és bólogattam magamban, hogy igen, ez a nő tud írni!

A hangulat pedig? Kell-e annál több bizonyíték, hogy bár utáltam a szereplőket, forgott néha a gyomrom bizonyos cselekedeteiktől, de mégsem tudtam abbahagyni, hanem csak olvastam, olvastam, hogy mi lesz itt még, mi lesz ennek az egész játszmának a vége? Nem mondom, hogy este minden villanynak égnie kellett olvasás közben, de például éjszakánként nem esett annyira jól a történet, mert utána sokáig forgolódtam és nem tudtam elaludni, mert állandóan kattogott az agyam a szereplőkön és a cselekedeteiken. Sokszor bevillant Alfred Hitchcock nagy sikerű filmje a Gázláng, csak itt kicsit másabb a felállás, de ugyanaz a cél, azaz az őrület határára kergetni valaki(ke)t.

Mégis ajánlom mindenkinek, aki rajong Harris regényeiért, mert a hangulat zseniális és valami olyat fognak kapni, amit eddig egyik regényben sem!


Értékelésem: 4 / 5-ből

Kiadó: Ulpius-ház (a borító szerintem abszolút nem illik a könyvhöz, a külföldi sokkal jobban eltalált, abszolút hozza a könyv hangulatát)
Kiadási év: 2009
Fordította: Szűr-Szabó Katalin

Megjegyzés: a bejegyzés címét a Süsü a sárkány c. bábfilmből használtam fel!