Anne Cathrine Bomann: Agathe
Többek között azért is szeretek könyvtárazni, mert jó néhány könyv esetében megadta már nekem a végső lökést az olvasásukra és egyáltalán nem bántam meg. Az Agathe című gyönyörű, ámde igen vékonyka könyvecskével is pontosan ugyanígy jártam. Vacilláltam még vele a Könyvfesztiválon, mert érdekelt volna, de mikor a könyvtár polcán megláttam, már semmi nem tartott vissza, hogy vigyem magammal haza. Bár kicsi, kompakt könyv ez, a mondanivalója annál fontosabb.
Mivel nekem az egyik kedvenc sorozatom a Terápia, ezért már a történet elejétől lubickoltam a hasonló közegben. Adott egy terapeuta, aki épp a visszavonulása előtt áll, visszaszámol, illetve pontosan tudja, hogy nyugdíjazásig éppen 800 terápiás alkalmat kell még levezényelnie. Csakhogy egy nap új páciens jelentkezik, Agathe, akit semmi pénzért nem akar elvállalni az orvos, mert komplexebb problémát lát benne, minthogy a fennmaradó idejében segíteni tudna rajta. Aztán a nő annyira kitartó, hogy mégis elkezdik együtt a közös munkát, ami a pszichológus életére is hatással lesz.
"Tényleg minden ember ennyire nyomorult lelkiállapotban van, vagy csak én
találkozom kizárólag boldogtalanokkal? Van-e bárki a világon, aki
elégedetten hajtja álomra a fejét, és tudja, miért kell felkelnie másnap?"
Szépen építkező történet az Agathe. Már az elején át tudjuk érezni, hogy a terapeuta mennyire ki van égve, mennyire megcsömörlött a páciensei problémáitól. Pontosan Agathe ügye lesz az, amely kibillenti ebből az unott, belefásult állapotból, aki miatt mind a jelenlegi pácienseire, mind a közvetlen környezetében dolgozó titkárnőre is máshogy tekint majd. Ahogy Agathe hétről hétre megjelenik az orvosnál és ahogy hétről hétre fejtik fel a nő boldogtalanságának okát, a doki is úgy veszi észre maga körül a dolgokat. (Kicsit olyan volt ez a folyamat számomra, mintha egy fekete-fehér film szép lassan színesbe fordul.) Egyrészt mivel egy idő után valóban segíteni akar a nőnek, mintha visszanyerné hivatásába és magába vetett hitét, és próbálja azonosítani, hogy mikor és hol vesztette el ifjonti lelkesedését a szakmája iránt. Másrészt a hónapok által kezelt pácienseihez is másként áll hozzá: van, akit igyekszik kirángatni egy-egy váratlan helyzettel az addig megszokott terápiából, van, aki felé nagyobb részvéttel fordul. De a legnagyobb dolog az, hogy a saját életére telepedő démonokat, félelmeket próbálja majd legyőzni.
"És azt hiszem, próbálkozom is, de az élet folyton megszökik előlem. Ott
van; olyan közel, hogy a szagát is érzem. – (…) – De egyszerűen nem
tudok rájönni, hogyan lép be oda az ember."
Amit nagyon szerettem a könyvben, hogy olyan szépen, szívfájdítóan szépen tud írni a sok negatív emberi érzésről, történésről. A magány, az időskori magány, az élet alkonyával, a "hasznosság" érzetének elmúlásával nagyon sokat foglalkozik, de ugyanilyen központi és visszatérő téma a halál, az elmúlás és a gyász is. És ettől függetlenül is, hogy pont ezek a témák járják át a regényt, valahol van egy pozitív üzenete is: soha nem késő változtatni, és van, hogy a segítség, a támogatás pont onnan jön, ahonnan nem várja az ember.
"Miért – mindig ugyanígy kezdődött – nem mondta el senki, mi történik a
testtel, amikor az ember megöregszik? Miért nem mesélt senki a fájó
ízületekről, a felesleges bőrről és a láthatatlanságról? Az öregedés,
tűnődtem, miközben elöntött a keserűség, mindenekelőtt arról szól, hogy
észrevesszük, hogyan távolodik el egyre jobban egymástól az ember énje
és teste, mígnem egy nap teljesen idegenné válik önmaga számára. Mi
ebben a szép vagy természetes? És abban a pillanatban, hogy a lemez
végére ért, és a csend magamra hagyott a nappaliban, megérkezett a
kegyelemdöfés: nincs kiút. Ebben az álnok, szürke börtönben kell élnem,
amíg meg nem öl."
Ami miatt nem vagyok maradéktalanul elégedett a könyvvel, az a terjedelme. Olvastam volna még. Jobban örültem volna, ha bizonyos esetek esetében sokkal mélyebbre megyünk, jobban megértjük és látjuk is a történetek kifutását. A lezárás is csak amolyan sejtetős, ránk bízza az író a történet végének továbbgondolását. Szerintem olyan sok fontos témával dolgozott a maga is pszichológusként praktizáló írónő, hogy az megérdemelte volna egy hosszabb terjedelmű regényt. A tehetsége, a szép képeket elénk vetítő, gördülékeny stílusa határozottan megvan hozzá, így én várom hogy legközelebb mivel rukkol majd elő. Addig is ajánlom az Agathe-ot mindazoknak, akiknek szükségük van néha egy kis megállásra, egy-egy kapaszkodóra amikor elbizonytalanodunk, hogy mégis miért csináljuk azt, amit úgy hívnak hogy élet.
Kiadó: Jelenkor
Kiadási év: 2019
Fordította: Petrikovics Edit
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése