Csipkekesztyű és fakanál

Szécsi Noémi - Géra Eleonóra: A budapesti úrinő magánélete (1860-1914)

Bevallom, hogy a könyv megjelenésekor nem volt számomra ismerős Szécsi Noémi, a szerző blogja, de természetesen ez azóta megváltozott. Tudtam én, hogy kell nekem ez a kívül-belül csodás kis (nagy!) könyv, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyi érdekes pillanatot - nevetést, rácsodálkozást, döbbenetet, hitetlenkedést - fog majd okozni nekem.

Természetesen mivel ez egy kultúrtörténeti összefoglaló a nők helyzetéről a kiegyezés korától egészen az első világháború kezdetéig, ezért nem egy habcsók könnyedségű olvasmány, viszont annál érdekesebb, mert remekül lett felépítve szerkezetileg, és részletes betekintést nyerhetünk a korszakba és a változó női szerepekbe általa. Sokáig tartott elolvasnom, ami nem azért volt, mert esetleg unalmas lett volna, hanem szerintem ezeket a könyveket szép apránként kell befogadni, így esténként 3-4 történetet olvastam el. Persze, amikor kedvesebb, vagy könnyebben emészthetőbb résznél jártam, volt, hogy észre sem vettem, hogy simán lecsúszott 50-60 oldal is.

"Az úrinő legalább annyira elképzelhetetlen levelezés nélkül, mint kézimunka vagy főzés nélkül."

Amit nagyon élveztem, hogy valóban Budapestre és valóban az úrinőkre koncentráltak a szerzők - persze, mi másra, hisz a címben is ez van. De tényleg kaptunk egy összehasonlítást, egy éles kontrasztot a vidékkel és a kevésbé módosabb osztályokkal kapcsolatban is. Nőként kimondottan élvezetes volt látnom, hogy mennyit változott azóta a világ, hogy mi nők, mennyi mindent csinálunk azóta másként, ugyanakkor mennyi minden maradt még változatlan, a nemi szerepek még mindig élesen elkülönülnek. És remélem senki feminista nem fog most köveket dobni rám, de bizony olvasás közben sokszor azon gondolkoztam, hogy éltem volna-e abban a korszakban? Ha igen, mennyire éltem volna meg kalitkának egy ilyen életet, vagy mivel nem tudtam volna, hogy másként is lehet, nem zavart volna-e az az élet? Amúgy arra jutottam, hogy kipróbálnám, egy időgéppel, mondjuk pár hétre, hónapra, de aztán minden további nélkül úgy érzem, hogy visszatérnék a saját koromba (ha csak az egészségügy, a női bajok, betegségek, menstruáció témáját nézzük akkor mindenképpen).

Külön öröm volt a történetekben felbukkanó nők, családok háttere mellett a fényképeiket is megtalálni a könyvben, feldobta, színesítette az elbeszélést. Elidőztem egy-egy fotó felett, próbáltam a csipkék, ruhák, hajviseletek, arckifejezések mögé látni, szóval időgép nélkül is időutazáson voltam pár hétig. Nagyon-nagyon élveztem! Ráadásul azért is szívembe zártam ezt a társadalomtörténeti értekezést és azt, hogy általa mélyebben betekinthettem ebbe a korszakba, mert két kedves sorozatom női főszereplői is ebben a időszakban voltak ifjú hölgyek (Dávid Veron és Hangay Mili az Ambrózy báró sorozatból). Persze kedvenc részeim is voltak: imádtam az udvarlásról, lánykérésről, levelezési etikettről olvasni, ezeken a részeken nagyon jót somolyogtam magamban, de érdekes és nagyon tanulságos volt olvasni a női test, a terhesség, a szülés akkori elképzeléseiről, felfogásáról is. Szintén kedvenc részeim közé tartoztak a változó női szerepek közül azok a fejezetek, amelyek a nők tanulásáról, hovatovább az elemi elvégzése utáni továbbtanulásáról szóltak.
Szóval csak annyit tudok mindenkinek tanácsolni, hogy olvassátok, mert nagyon érdekes és szórakoztató, és szeressétek majd, úgy mint én!

"A lánykérés az után következhetett, miután a fiatalember az illendő viselkedés keretei között megismertette magát a leánnyal és családjával. A 19. század utolsó évtizedeiben egyre inkább elfogadottá vált, hogy az ifjú először a választottjának tette fel a nagy kérdést, s csak ezt követte az ünnepélyes lánykérés a szülőknél. Már az sem volt előírás, hogy násznagyot vigyen magával, mint korábban, hanem mehetett egyedül. Az ifjú úriember külsejével kapcsolatban annyit vártak el, hogy ünneplőben jelenjen meg, fehér nyakkendővel és fehér kesztyűben, a kalapját pedig tartsa kézben, amíg a letételére fel nem szólítják."

Kiadó: Európa
Kiadási év: 2016