"Nulla kiló, nulla élet..."

Laurie Halse Anderson: Jégviráglányok

Laurie Halse Anderson nevével akkor találkoztam először, amikor sikerült elolvasnom tőle a Hadd mondjam el... c. megrázó ifjúsági regényét. Megfogott a témaválasztásával, a stílusával és a humorával. Aztán egyszer jött a hír, hogy a Ciceró új regénnyel jelentkezik tőle, a Jégviráglányokkal. Amikor megláttam, hogy mi ennek a témája - anorexia, bulimia - akkor úgy gondoltam, hogy egyelőre nem szeretném elolvasni. Aztán persze néha belefutottam olyan értékelésekbe, amelyek csak piszkáltak, és az egyik könyvtározásom alkalmával bent volt a polcon a regény, úgyhogy gondoltam, miért is ne vigyem ki most. Elkezdtem és nem tudtam letenni, sőt, az álmaimba is alattomos módon bekúszott a történet.

Adott két lány, akik óriási barátnők voltak régen és egy bizonyos úton egyszerre indultak el. Az egyik belehalt, a másik, Lia pedig még él, de épphogy csak, ráadásul épp a halott barátnő, Cassie temetésére készül. Ez a bizonyos út, amelyre a lányok együtt lépnek rá az anorexia, a bulimia és az önképzavar útja. Eleinte azt gondoltam, hogy én ezeket a lányokat nem tudom és bevallom - piszok módon - nem is akarom megérteni. Ez utóbbi gondolatomat azóta sutba is dobtam. Úgy vagyok vele, hogy ez egy nagyon súlyos mentális betegség és szerintem segítség és a család odafigyelése nélkül nem is megy a kilábalás. Mert pont a regény és Lia gondolatai ébresztettek rá, hogy ezek a lányok tényleg mindent, de szó szerint mindent elkövetnek azért, hogy az őket ellenőrző családtagokat átverjék. Átverjék az étkezéseknél, a mérlegelésnél, vagy akkor amikor a gondolataikról kell beszélniük.

"Ha élünk, bánthatnak az emberek. Könnyebb bemászni egy csontkalitkába vagy a zűrzavar hótorlaszába. Könnyebb kizárni mindenkit.
De ez hazugság."

Lia karaktere valami döbbenetes erejű lett. Az, hogy napokat tölthettem ennek a lánynak a fejében, kicsit átformáztam az én gondolkozásomat, az én látásmódomat is. Fájt, amikor megvonta magától a falatot, ugyanakkor éhezett és a teste a vészjelzéseket küldte. Fájt, amikor a lelki fájdalmakat úgy tudta elviselni, hogy magának is fájdalmat okozott. Fájt, amikor átverte a családját, elutasította a segítséget, és fájt az is, hogy a család hagyta magát átverni. Mert rájuk haragudtam talán a legjobban. Valahogy egész végig az volt az érzésem, hogy a család, Lia apja és mostohaanyja a lelke mélyén érzi, hogy nincs minden rendben a lánnyal, de hát a mérleg egyelőre még elfogadható számokat mutat, szóval nincs nagy baj. Különben is, ők már kétszer benyomták a lányt egy intézetbe, tehát megtettek mindent az érdekében. Ami szerintem nem igaz. Mert a problémát nem kezdték el együtt feldolgozni. Az egyetlen szereplő, akin éreztem, hogy mindent, de tényleg mindent megtenne, bevállalna, az Lia anyja volt, aki még a lánya utálatát is képes elfogadni, ha ezzel megmentheti a gyermekének az életét. Orvosként ő szerintem más szemmel tekintett Liára, hamarabb észrevett bizonyos jeleket és hamarabb kételkedett Lia "őszinte" szavaiban is.

"Enni nehéz volt. Lélegezni nehéz volt. Élni volt a legnehezebb.
Le akartam nyelni a feledés keserű magvait. "

***

"Az egyetlen szám, amely valaha is elég lenne, a 0. Nulla kiló, nulla élet, nulla méret, dupla nulla, nullpont."

Még mindig nagyon tetszik az írónő stílusa. A Hadd mondjam el...-ben emlékszem, hogy a humor tudott egy picit oldani a feszült hangulaton, itt viszont bár egyszer-kétszer Lia megcsillogtatja valódi és boldog tinilányhoz illő viselkedését, az egész regény elementáris erővel hat az emberre, itt nincs feloldás, itt ha fáj valami Liának, akkor az az olvasónak is fájni fog (annak persze, aki érzelmileg nem zárkózik el a téma elől). Tetszett a néhol darabos fogalmazás, a töredék mondatok, ahogy Liában is kavarognak az érzelmek és az áthúzott gondolatokért külön dicséret Andersonnak, mert Lia valója és küzdelme az életért vagy élet ellen ott jön át igazán. A történet lezárásában sem csalódtam, nem happy end, de mégis olyan, amit el tudok fogadni, amit meg tudok érteni és amihez csak szurkolni tudok a világ  összes Liájának.

"Addig fonom, szövöm és kötögetem szavaimat és látomásaimat, amíg kezd alakot ölteni egy élet.
Nincs bűvös kúra, ami azonnal és örökre elriaszt mindent. Csupán apró lépések vannak fölfelé: egy könnyebb nap, egy váratlan nevetés, egy tükör, amely már nem érdekes.
Olvad."

És a végére egy kis személyes adalék. Amióta az eszemet tudom én a másik táborhoz, a súlyfelesleggel küszködőkhöz tartozom. Sok bántást kaptam a múltban, és tudjátok milyenek az emberek, ha meglátnak egy ducibb embert rögtön arra gondolnak, hogy biztos kétpofára zabálja a csokoládét. Én nem ezt a tábort gyarapítottam, mégis egy nagyon csúnya beszólás volt az, ami elindított bennem valamit és aminek hatására sok-sok kilótól meg tudtam szabadulni. Amiért ezt most megosztottam veletek az az, hogy ettől függetlenül én még mindig a kilókkal nehezebb énemet látom a tükörben. Ha felveszek egy ruhát még mindig sokkal kritikusabb vagyok magammal szemben és ezen változtatni baromi nehéz. Nem elég annyi ám, hogy az ismerősök vagy a rokonok azt mondják, hogy de hát nézz magadra! És ez volt a közös pont, ahol úgy éreztem, hogy Lia és én kapcsolódtunk. Mondhatnak neked bármit, ha a fejedben más kép él, akkor bizony a tükörben még mindig azt a képet fogod látni, amivel elégedetlen vagy. Viszont a regény olvasása kapcsán eljutottam arra a pontra, hogy örültem annak, hogy van rajtam még mindig plussz kiló, hogy ki vagyok egy-két helyen gömbölyödve és bizony a tükörben is nagyon-nagyon igyekeztem meglátni az új valómat is. Talán most már sikerül. Én ezt kaptam ettől a könyvtől, és vallom, hogy nem véletlenül találnak meg minket egy adott időben a könyvek, mert nekem ez most sokat segített.

Még egy gondolat zárásként: ha ifjúsági irodalomról, YA-regényekről beszélünk, nekem most már etalon lesz Laurie Halse Anderson munkája. Komoly problémák, amikről igenis beszélni kell, olvasható és emészthető stílusban. Semmi földönkívüli, semmi szerelmi sokszög és szenvedés, csak az élet és buktatói.

Kiadó: Ciceró

Kiadási év: 2011

Fordította: Sóvágó Katalin