Hóból és vágyból teremtve

Eowyn Ivey: A hóleány

Csodás ajándék volt számomra ez a könyv karácsonyra! Egyrészt a történet kiált azért, hogy télen olvassa az ember, másrészt annyira megfogott a hangulata és az alaszkai táj, no meg az ott élő emberek hétköznapjai, hogy kedvencemmé is avattam a 2013-as év utolsó olvasását.

Az 1920-as években járunk, a kegyetlen alaszkai télben találkozunk először Mabellel és Jackkel, egy idősebb házaspárral, akik az alaszkai telepesek magányos, csendes hétköznapi életét élik, és nap nap után küzdenek azért, hogy betevő falat jusson az asztalukra a dermesztő és kegyetlen hosszú téli időszak alatt. A házaspár élete talán még csendesebb, mint a többieké, mert náluk nem hallatszik a házban vidám gyerekkacaj, nem rohangálnak az udvaron a fiaik vagy lányaik, ugyanis a gyermekáldás nem adatott meg számukra. És bár egyikőjük sem vallja be ezt a másiknak, ez a " lyuk" hatással van az alaszkai életükre és kapcsolatukra, ami ugyan erős, de napról napra valami megfoghatatlan érzelmi távolság lopódzik be a két ember közé. Aztán egyik este leesik a hó és Jack bolondos kedvében kiráncigálja Mabelt a szomorúságából és nagy nevetések közepette felépítenek egy hóembert az udvarukon. Pontosabban nem is egy hóembert, hanem egy hóleányt, amelybe az összes vágyódásukat belegyúrják egy gyermek iránt: Jack ad arcot a lánynak, Mabel öltözteti fel sállal és kesztyűvel, aztán csak állnak és bámulják a csodát. És ez a csoda másnapra valahogy életre kel, egy kislány jelenik meg a farmjukon az erdőszéli fák között. Először csak tisztes távolból figyeli őket a hóleányra adott kesztyűt és sálat viselve, aztán egyre közelebb merészkedik a házaspárhoz. A két idősebb ember pedig úgy érzi, hogy végre megadatott nekik az, amire oly régóta vártak, kinyitják házuk és szívük ajtaját a kislány előtt. Csakhogy a hóleány, Faina soha nem marad náluk éjszakára, sőt, amint véget ér a tél, elolvad a hó, eltűnik az életükből, hogy utána csak a remény maradhasson, hogy az első havazás alkalmával újra megláthassák majd a kislányt. Aztán évek alatt egyre közelebb kerül a lány a házaspárhoz, egyre több dolog derül ki Faina életéről, és a két ember csak bízni tud abban, hogy az egyik tél végén Faina nem fog örökre eltűnni az életükből.

Sok tényező miatt lett nálam ez a történet kedvenc.

Egyrészt imádtam Alaszkáról, a tájról, a télről, az ott élő emberek mindennapjairól olvasni. Annyira érződött a könyv minden egyes lapján, hogy az írónő mennyire szereti ezt a vidéket, ezt az életet. Faina természetszeretetét biztos vagyok benne, hogy az írónő tapasztalatainak köszönheti. Kellett ez a fajta szeretet, mert pont ennek volt az a szerepe, hogy az eddig külső szemlélőként és számomra valahogy búra alatt élő Mabel végre igazi otthonának tekintse ezt a vidéket, meglássa az erdőben, a folyókban, a hegyekben azt a szépséget (és a rengeteg lehetőséget), amely foglyul tudja ejteni az embert.

"Minden ragyogott és éles kontúrokkal látszott, mintha még új volna a világ, mintha csak most kelt volna ki egy jégtojásból. A fűzfaágakon csipkésen ült a dér, a vízesés aláhulltában fagyott meg és a hómezőt vagy száz vadállat – vöröshátú pockok, prérifarkasok és rókák, vastag lábú hiúzok, jávorszarvasok és táncoló szarkák – nyomai mintázták."

Ugyanakkor nagyon megérintett a házaspár kapcsolata. Végre egy olyan pár, akik nem huszonévesek, nem tökéletesek, hanem meglátszik már rajtuk az idő nyoma, több évet tudnak a hátuk mögött már házasságban, és átéltek borzalmakat, csalódásokat, de vannak szép emlékeik is, igaz kicsit porosak és távoliak. Most pedig a kiszámíthatatlan természeti erők közepette teljesen egymásra vannak utalva. És bár maguk nem veszik észre, de miután megjelenik Faina az életükben, a kapcsolatukban is változás áll be, valahogy beheged az a lyuk, valahogy visszatalálnak egymáshoz, előjön a fiatalkori énjük egy része és ha egymásra néznek sokszor nem a megfáradt társat látják a másikban, hanem azt a vidám, nevető embert, akire sok év várakozás után rátaláltak. Azt hiszem ezt a vonalat szerettem a legjobban a könyvben!

Ami pedig végképp elbájolt az az orosz népmese ilyenfajta felhasználása. Bevallom, nem tudtam semmit Sznyegurocska történetéről amíg ezt a könyvet a kezembe nem vettem, de nagyon jó ötletnek tartom egy orosz népmese köré építeni egy ilyen csodás történetet. És bár megtudjuk szép lassan a történetből, hogy a mesében mi lesz Sznyegurocska sorsa, én végig nem tudtam eldönteni, hogy vajon a hóleány is hasonló sorsra jut-e vagy sem.

"Öregségemre beláttam, hogy az élet sokszor fantasztikusabb és rettenetesebb, mint azok a történetek, amelyekben gyerekként hittünk, és talán nincs is abban semmi rossz, ha varázslatot vélünk látni a fák között."

Azt hiszem, hogy igazán varázslatos történettel zártam az évet. Minden oldalon találtam valamit, amin elmélázhattam: egy szívbe markoló mondatot, egy szépséges képet az alaszkai vadonról, vagy a küzdelmes életről, vagy csak két, lélekben és testben megfáradt ember újra egymásra találásáról és arról, hogy hogyan lesznek egy család a hóleánnyal vagy akár anélkül is, hogy találnak barátokra és valódi otthonra eme zord, ugyanakkor elbűvölő vidéken. Azt hiszem Faina nagyobb ajándékot nem is adhatott volna nekik, hisz minden változás, alakulás, az új emberek, a barátok, a fogadott fiú betoppanása a hóleány megjelenésével került az életükbe.

Értékelésem: Kedvenc!

Kiadó: Gabo (a borító - na az az egész könyv leggyengébb pontja :))

Kiadási év: 2013

Fordította: Bori Erzsébet

Ha jól láttam, akkor 2015-ben várható egy újabb történet az írónőtól Shadows on the Wolverine címmel, amire én biztos vevő leszek!