Sarah Pinborough: Ne higgy a szemének!
A 13 perc sikere után nálam nem volt kérdés, hogy Pinborough másik könyvét is elolvasom. A Ne higgy a szemének! fülszövege kellően felcsigázott, gondoltam hadd dagonyázzak egy megcsalás történetéből kifejlődő krimiben az idei év első olvasmányaként. De már annak olvasatán éreztem, hogy nem teljesen krimi lesz ez, hanem valami megfoghatatlan besorolású történet, bár ilyen végkifejletre még csak nem is gondoltam volna.
Szóval aki egy szimpla, egyszerű a "férj megcsalja a feleséget, majd a feleség barátságot köt a szeretővel, hogy bosszút álljon a férjen fajta" krimit szeretne olvasni az ne ezt a könyvet vegye a kezébe. Mert kb. a könyv 95%-a ugyan pontosan erről szól, és számomra ez sem volt unalmas, ugyanakkor éreztem, hogy az a maradék 5% valami nagyon mást fog adni és nagyon más irányba viszi majd el, mint amit elsőre sejtettem. És ehhez a lezáráshoz nagyon nyitottnak kell lenni.
"Mondjuk, hogy ketten pontosan ugyanazt a dolgot élik át – kérd meg őket
később az esemény felidézésére, és bár a beszámolójuk talán hasonló
lesz, mindig akadnak majd különbségek. Az igazság más és más
valamennyiünk számára."
De ha az alapszituációt nézzük, akkor kaptunk egy szokványos megcsalásos történetet, ami mégsem volt annyira szokványos. Louise gyermekét egyedül nevelő, önbizalmát elvesztő késő harmincas nő, aki egy este egy bárban egy csók elejéig összekavarodik egy jóképű idegennel. Majd a sokk akkor éri, amikor kiderül, hogy a magánklinikán ahol dolgozik ez a fickó lesz a főnöke. Csakhogy házas, méghozzá egy nagyon csinos asszonykával az oldalán él látszólag idilli házasságban. Viszont a vonzalom a nő és a férfi, David között tagadhatatlan, szóval eléggé egymásba bonyolódnak. A viszonyt megspékeli a nő azzal, hogy összebarátkozik Adele-lel, a férfi feleségével. És bár csak egy kávés csevejnek indul a két nő között a kapcsolat, valóban barátok lesznek. Faramuci helyzet. És persze minden olvasó szépen elítéli Louise-t. Ugyanakkor ahogy haladunk a történetben előre egyre derülnek ki a furcsább részletek. Hogy David és Adele hatalmas és fiatal korukban kezdődött szerelmük már minden csak nem szerelem, hogy a férfi csak úgy bírja elviselni az életét, hogy az italhoz és Louise-hoz menekül, hogy Adele fájdalmas és bizalmas részleteket oszt meg barátnőjével, aki a végén kezdi más szemmel látni Davidet és a viszonyukat is. És amikor menekülne ettől a két embertől, már olyan szinte belebonyolódott a kapcsolatba, hogy nincs visszaút.
"Az soha nem elég, ha elmondanak az embernek valamit. (...) a
szavaknak igazából nincs súlyuk. A levegőben hallatszó pillanatnyi
hangok híján vannak a szilárdságnak. A leírt szavak talán egy kicsit
kevésbé, csakhogy az emberek valójában még ekkor sem bíznak eléggé
egymásban ahhoz, hogy ne legyenek kételyeik. Igazából soha, senki nem
gondolja másokról a legjobbat."
Bár a 13 perc számomra mind a karakterekben, mind a hangulatában sokkal erősebb könyv volt, a Ne higgy a szemének! mellett sem lehet csak úgy szó nélkül elmenni. Sokat gondolkodtam azon, hogy annyiszor rájövök, hogy nem tudunk egy hozzánk közel álló embert teljes mértékben megismerni, nem láthatunk bele a fejébe, nem ismerhetjük minden egyes gondolatát. Csak azt, amit megoszt velünk, csak azt a részét, amibe betekintést enged. És ez bizony szívás, mert a többire ott a bizalom, meg a hit. Hogy el kell hinned, hogy olyan a párod / a barátnőd, amilyennek te gondolod, hogy bíznod kell benne, hogy nem hord álarcot, hogy őszinte veled. Ha pedig nem, akkor hatalmas koppanás lehet a vége. A David és Adele közötti kapcsolat fájdalmasan mérgező volt számomra. Ha két ember így él egymás mellett, annak jó vége tényleg nem lehet. Persze mindennek megvolt az oka, csak hát ugye ez az utolsó oldalakon derül ki.
Ha csak ennyi lett volna az egész sztori, akkor egy közepes kriminek mondanám. Viszont az utolsó oldalakon olyan lezárását kapunk, amitől leesett az állam és vertem a fejem a falba, hogy én hülye, ilyen irányba miért nem gondolkodtam? De most szólok, hogy nagyon nyitottnak kell lenni a befejezésre, mert az bizony eléggé misztikus lett. Egy könyvben olvastam eddig hasonló témáról, persze hogy azt is szerettem. És amikor befejeztem, csak egy darabig ültem magam elé bambulva, hogy atyaég, itt tényleg a legvégén azt kell a legjobban sajnálni, akire nem gondoltam volna.
Ami tetszett, hogy Pinborough számomra teljesen más arcát mutatta ebben a könyvben. A 13 perc young adult története után, most valami hétköznapibbnak induló, de mélyebb, borzalmasabb és persze misztikusabb elbeszélést tett le elém. Fogok még tőle olvasni.
Kiadó: XXI. Század Kiadó
Kiadási év: 2017
Fordította: Tomori Gábor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése