Életösztön

Gárdos Péter: Hajnali láz

"Annyi borzalmat éltem át. Olyan sokszor feladtam. De élek. Vagyok."

Még karácsony közeledtével egyik nap Anyukám megemlített nekem egy könyvet, amelyről éjszaka hallott a rádióban. Igaz történet, két ember szerelméről, akik holokauszt-túlélők és most a fiuk megírta a szülők egymásra találásának történetét a levelezésük alapján. Hallottam-e róla? Merthogy ő nagyon szeretné elolvasni. Természetesen ezek után már tudtam, hogy mivel lepem meg őt karácsonyra, ahogy azt is, hogy majd én is elolvasom a könyvet.

Elvárások nélkül kezdtem bele a Hajnali lázba és egy délután, este alatt szinte a végére is jutottam, hisz könnyen, gyorsan lehet vele haladni, illetve az embert fűti valami, hogy ne eressze el a két főszereplő kezét miután az első oldalakon olyan gyorsan egymásra talált velük. Sokan attól félnek, hogy túl sok kegyetlenség lesz a könyvben, hiszen kapcsolódik a holokauszthoz, mert mindkét főszereplő, Miklós és Lili is megjárta azt a poklot. Ehhez képest a könyv első felét finoman mosolyogva olvastam, mert nem a szörnyűségeken van a legnagyobb hangsúly, hanem Miklós és Lili újrakezdés iránti vágyán, a testi és lelki felépülésen és természetesen a levelezésen, majd a személyes találkozókon keresztüli egymásra találásukon. Ám megjelennek a borzalmak is, de mindez valahogy úgy van beleszőve, hogy csak egy-egy mondat, egy-egy elejtett utalás, egy-egy kép a múltból, de épp ezek miatt még érzékletesebb, még jobban hat az emberre olvasás közben.

Nagyon hálás vagyok, hogy végre egy olyan könyvet olvashattam, ami megmutatta, hogy mi történt "azután", mi történt a túlélőkkel, hogyan lehetett ezt egyáltalán a túlélés után is túlélni. Én egész végig ezen gondolkoztam, hogy micsoda életösztöne lehetett ezeknek az embereknek, amikor úgy kerültek vissza a normális létbe egy-egy koncentrációs tábor felszabadítása után mint élő emberi roncsok, és volt, aki egyes-egyedül maradt a nagyvilágban. Van, aki nem tudott így tovább élni, de van aki igen. Akik az életet választották azokban óriási erők dolgozhattak, fogalmam sincs milyen mélyre kellett lenyúlniuk, hogy újra tudják kezdeni. Főleg Miklós esetében, aki Svédországban a túlélőknek felállított táborban az egészségével kapcsolatban szörnyű diagnózist kap, ám nem adja fel, szinte tagadja, hogy mindazok után amit túlélt, érte jöhet egy betegség miatt a halál. Ő az életet, a szerelmet, a társra találást választja.

"Itt végképp eltévedt. Nem mintha ez felizgatta volna. Jólesett járni, kicsit élvezte is, hogy a halállal cimborál. A nagy kaszással. Megdöglik, na és. Élt, szeretett, ennyi volt." 

Nekem nagyon tetszett a mód, ahogy a két fiatal egymásra talált, talán azért mert a szívem mélyén régimódi vagyok, de ezzel a levelezéssel engem levettek a lábamról. Az első telefonhívás, amikor a vonal végén ott a levelekből megismert szeretett ember hangja, az első találkozás, amikor a külsőségek lehet, hogy mást mutatnak, mint amit elképzeltél - ezek mind-mind olyan részek voltak, amit én is izgalommal olvastam, mert szorítottam értük. Szerettem a kiragadott levélrészleteket olvasni, sokkal közelebb kerültek így hozzám a főszereplők, sokkal intimebb olvasási élményt kaptam.

Nem mondom, hogy hibátlan könyv, viszont az igaz története miatt hitet ad az embernek. Hitet abban, hogy működnek bennünk, emberekben bizonyos erők és a rossz után is fel lehet állni, meg lehet találni a jót, a szépet az életben. Hitet, hogy mindig van remény, még az utolsó utáni pillanatban is. Úgy fejezetem be az utolsó oldalt, hogy remélem, sok ilyen elhallgatott, dobozokba elzárt, porosodó levélkupacban megbújó életigenlő történet van még a világon. Mert akkor valóban van még remény a sok csúfság közepette.

Kiadó: Libri

Kiadási év: 2015