Anthony Doerr: A láthatatlan fény

Azt hiszem viszonylag sok világháborús regényt olvasok. Épp ezért ha egy újonnan megjelenő könyvnek ez a témája, mindig jobban figyelek rá. Hogy miért? Főként azért, hogy tud-e valami újat mutatni, valami újat írni és nem csak arról szólni, hogy a németek így meg úgy. Idén már volt egy könyv, ami meglepetés volt ezen a téren, mégpedig az Asszonyok városa. Reméltem, hogy A láthatatlan fény is majd csatlakozik mellé és ebben sem fogok csalódni.

Számomra Doerr könyve nagyon szép, amolyan régi típusú azaz lassan belemerülős élmény lett, és bár nem tetszett annyira, mint amennyire vártam - ez talán a túlzott előlelkesedésemnek, a túlzott rákészülésemnek köszönhetem -, mégis újszerű élményt kaptam és a végére egészen a szívemhez nőttek a szereplők. Akiket az író nagyon okosan alkotott meg. A történet két fiatal sorsát kíséri végig a világháború kitörése előtti évektől a világháború végéig. A fiú, Werner, egy kis németországi bányászfaluban árvaházban él húgával, Juttával. Zsenge kora ellenére gyorsan kiderül róla, hogy egy elektrotechnikai zseni, ugyanis képes bármilyen rádiót megjavítani. Ezen képessége lesz az, ami miatt nem a bányában köt ki mint mindenki, aki ennek a falunak a szülötte, hanem egy elit iskolában, ahol a Wermacht részére képezik ki a jövő elit katonáit. A háború kitörésekor a frontra kerül, ahol szaktudásának hála főleg az ellenség rádiós tevékenységének felderítése lesz a feladata.

"Le fogjátok vetkőzni a gyengeségeteket, a gyávaságotokat, a határozatlanságotokat! Olyanok lesztek, mint a zuhatag, a golyózápor, mind egy irányban, egy ütemben, egy cél felé haladtok! Lemondtok minden kényelemről, csakis a kötelességnek fogtok élni! Hazát esztek és nemzetet lélegeztek!"

A másik főszereplő egy lány, Marie-Laure LeBland, akinek édesapja a párizsi Természettudományi Múzeumban dolgozik, mint lakatos és aki egyedül neveli egyszem gyermekét. A kislány fiatalon elveszti a látását, ám az édesapa megtanítja hogyan éljen együtt fogyatékosságával: megalkot neki egy miniatűr makettet a városról, amit a kislány memorizálni tud. A háború kitörésekor menekülniük kell, vidéken, az édesapa nagybátyjánál - aki az előző háborúban elszenvedett lelki sérülései óta ki sem teszi lábát a házból - Saint-Malo tengerpartján lelnek menedékre. Sajnos a háború azonban itt is utoléri őket és Marie-Laure-nak vaksága miatt még nagyobb kihívásokkal kell megküzdenie.

"Azokon az utolsó párizsi estéken, amikor Marie-Laure a hatalmas könyvet a mellkasához szorítva hazafelé gyalogol az apjával, mintha remegést érezne a levegőben, a rovarok ciripelésénekk szüneteiben, mint amikor a jég repedezni kezd, ha túl nagy súly nehezedik rá. Mintha a város sosem volna egyéb, csak egy méretarányos makett, amit az apja épített, és most egy hatalmas kéz árnyéka vetül rá."

Van egy harmadik, kicsit titokzatos szál is a regényben, mégpedig a Lángok Tengere nevű gyémánt sorsa, amelyet a Múzeumban tárolnak már évek óta. A babonák és a történetek szerint, akinek ez a tulajdonában van, halhatatlan lesz, ugyanakkor családját balszerencse sújtja. A németek megtévesztésére a franciák készítenek három hamisítványt ebből a gyémántból és a négy kőből hármat útnak indítanak az országban, de maguk sem tudják, hogy az eredeti kinél köt ki végül. Az biztos, hogy egy gyémánt Marie-Laure édesapjára lett bízva. De egy halálos betegséggel küzdő német tiszt a végsőkig elmegy, hogy felkutassa mind a négy ékkövet, hogy végül hozzájuthasson az eredetihez, amely talán megmentené az életét.

Több dolog miatt is egyedinek találtam a regényt és egész végig azon gondolkoztam, hogy mennyivel másabb, mint a tucat világháborús könyvek és hogy vajon miért választotta ezt a fajta szerkezetet az író, amit használt. A Könyvjelző Magazinban olvastam egy vele készült interjút, amelyben azt nyilatkozta, hogy retteg a kliséktől. És igen, pont ezt éreztem én is, hogy sikerült ezt a csapdát elkerülnie. Ugyanis a főhősei sorsa szinte egészen a cselekményszál legvégén keresztezi csak egymást, nem nyúl romantikus elemekhez még akkor sem, ugyanakkor már korábban vannak bizonyos kapcsolódási pontok közöttük, amikről csak nekünk olvasóknak lesz tudomásunk.

Aztán a másik meglepetés a regény szerkezete, amely a múltban két szálon folyik és ide-oda ugrálunk az időben. Egyrész Saint-Malo ostromát követjük végig 1944-ben Werner és Marie-Laure oldaláról is, másrészt a másik szálon a két gyerek háborúba sodródását és felnőtté válását 1934-től. Ráadásul a fejezetek igen rövidek, van, amelyik csak egy fél oldal, vagy éppen csak másfél és minden fejezet váltakozik Werner és Marie-Laure között. Bevallom, hogy az elején egy kicsit zavart ez a rövidség, de ahogy hozzászoktam (hisz maga a könyv cseppet sem rövid az 540 oldalával) már nagyon szerettem, hisz így szinte az volt az érzésem, hogy perce pontosan ugyanazokat az órákat, napokat követhetem végig a két gyerek életében.

És igazából azt is nagyon élveztem, hogy nem tudtam megjósolni mi lesz a vége, vagy hogyan zárul majd az egész. Tetszett az a befejezés, amit kaptam, és lehet, hogy én vagyok érzelgős típus, de bizony egy kicsit meg is könnyeztem a végét. 

Egyébként olyan sok szép apróság megfért még ebben a könyvben, amire elsőre nem is számítottam: Marie-Laure olvasás szeretete, a Nemo Kapitány története, amely átsegíti a lányt a nehéz napokon (egészen kedvem támadt elolvasni), Werner motivációinak mélysége és a fiú szívóssága, Saint-Malo kagylói és csigái a tengerpartjával együtt, a lakosok csendes ellenállása a nácikkal szemben és még sorolhatnám. Sok dolgot sikerült az írónak egybegyúrnia ebben a történetben és én nagyon szerettem, hogy minden fejezettel egy-egy újabb rétegét ismerhettem meg.

Kiadó: Alexandra

Kiadási év: 2015

Fordította: Csonka Ágnes