2015. október 25., vasárnap

A Sparrow nők varázslatos élete

Alice Hoffman: A tizenharmadik boszorkány


Az elmúlt időszakban felértékeltem az olvasásra szánt időmet, ugyanis ritkábban tudok rá sort keríteni, mindig akadt valami intéznivaló, program és este holtfáradtan már csak aludni volt kedvem. Ráadásul volt két mellényúlásom, ami miatt mérges voltam magamra, mert még mindig nem tartok ott, hogy ha felbosszant egy könyv, vagy unalmasnak találom, akkor félreteszem. Szóval két megszenvedett történet után azt éreztem, hogy egy tuti befutóra van szükségem és ez mellé még elkapott az újraolvasási láz is. Így került 4 év távlatából újra a kezembe A tizenharmadik boszorkány. És annyira elkapott megint ez a varázs, amit Hoffman tud, hogy nem siettem vele, esténként dagonyáztam a történetben. Elcsépelt, de való igaz, hogy egy régi kedvencet újraolvasni gyógyír, számomra azt az érzést adta, amikor egy hosszabb távollét után hazatérek, és újra a már jól ismert, pihentető közegemben lehetek.

"A Sparrow asszonyok láthatatlan tintával írták a város történetét."

Második olvasatra persze feltűnt, hogy mennyire hasonlít ez a könyv az Átkozott boszorkákhoz. Itt is több generáción át követhetjük a boszorkányoknak kikiálltott nők, lányok sorsát, de itt nem a testvérek közötti konfliktuson volt a fő hangsúly, hanem az anyák-lányok közötti kapcsolatokon. Itt is volt egy kis krimi szál, ami miatt izgulhattunk, de az igazi lényegét a történetnek a nemzedékek közötti kapcsolat, a hazatérés miatti múlttal való szembenézés és a második esélyek kihasználása adta.

A Sparrow nőket nemzedékről nemzedékre boszorkányoknak tartották Unityben, mert mindegyiknek volt valami adottsága, amit a 13. születésnapjuk reggelén tapasztaltak meg. Volt, aki nem érzett fájdalmat, volt, aki gyógyító erővel rendelkezett, volt, aki a legborzalmasabb alapanyagokból is csodás étkeket tudott előállítani. És van az utolsó három nemzedék, ahol Elinor a nagymama kiszagolja a legapróbb hazugságot, a lánya Jenny látja mások álmait és Stella, a legfiatalabb látja, hogy hogyan fognak meghalni az emberek. Pont ez a képessége sodorja a lányt veszélybe, és ez miatt gyanúsítják meg apját - aki már nem él a családjával - gyilkossággal. A média figyelmét elkerülendő Jenny úgy dönt, hogy először csak lánya, majd később ő maga is visszatér szülővárosába és szülőházába, a Torta-házba. Itt kapnak esélyt arra a nők, hogy rendezzék életüket, kapcsolataikat, szerelmeiket, újrakezdhessék az életüket.

"A szerelem sokszor láthatatlan, néha csak ketten látják, és mindenki más vak."

Most, hogy újra elmerültem a regényben azt hiszem jobban imádtam, mint első alkalommal. Szerettem a karaktereit, a nőket, akik mindannyian hadilábon álltak egymással mint anya és lánya, ugyanakkor bármit megtettek volna, hogy biztonságba tudják a számukra legfontosabb embert a világon. Nem is tudok kedvencet választani a nők közül, sőt a felmenőik közül sem. Felteszem, ha tiniként olvastam volna, Stella lenne a kedvencem, most felnőtt nőként talán Jenny felé húz a szívem és majd ha mondjuk 25 év múlva olvasnám, talán Elinor lenne akivel azonosulni tudnék.

"Ha egy család három nőtagja főzési céllal egyszerre tartózkodott a konyhában, az csak bajt jelenthetett."

A férfiak is jelentős szerepet kapnak, hangsúlyosabban átszövik a nők életét, mint az Átkozott boszorkákban. Elinort évek óta hűségesen támogatja a városka orvosa, Stewart doki. Szerintem úgy voltak ők a hosszú évek során, mint Forrest Gump és Jenny, azaz a borsó meg a héja.
Aztán itt van Stella apja Will, aki már a Jennyvel való megismerkedésétől kezdve nem egyenes az asszonnyal, nem véletlen, hogy házasságuk is kudarcra van ítélve. De amikor Will is visszatér fiatalságuk színhelyére, őt is megcsapja a második lehetősége szele és ez alkalommal él is vele. Úgy tűnik, csak a megfelelő nőt kellett ehhez megtalálnia.
Fontos lesz Matt, Will testvére aki évek óta Jennyről álmodozik, de aki soha nem mert lépni. Most, hogy Jenny újra a városban van, elkerülhetetlenek a találkozások, ami új fajta kapcsolat kialakulásához vezet majd. Amúgy Mattet különösen imádtam, mert ő volt az, aki fáradtságot és éveket nem kímélve diplomamunkáját a Sparrow asszonyok és Unitiy városa történetéből írta.
Persze Stella mellett is megjelennek a fiúk és kimondottan tetszett az, hogy hasonlóképpen mint annak idején Jenny körül, körülötte is két fiú sürgölődik. A kedves és jó Hap, Stewart doki unokája és a minden bajban, balhéban benne lévő rossz fiú, Jimmy. Fel van adva a lánynak a lecke, hogy melyik fiút mennyire engedi magához közel.

"Ilyen a szerelem: mint egy álom, amit nem egészen értünk, amelyben nem szükségszerűen tudjuk, mit nézünk, amíg ki nem böki a szemünket. A szerelem és a szeretet rajtaüt az emberen, meglapulva les ránk, napokig vagy évekig szunnyad… az ember nyomába ered, elkerüli, láthatatlan, ez minden…"

Aztán persze a könyv egyik legnagyobb vonzereje az a bizonyos Torta-ház, ami generációkról generációkra öröklődik a Sparrow nők között. Ha csak magam elé képzeltem, már viszketett a kezem, hogy pakoljam a bőröndömet és meg sem álljak a küszöbükig. Azt hiszem sokan vagyunk így, hogy egy hasonló menedéket képzelünk el magunknak, egy olyan helyet, amit átjár az őseink szelleme, ugyanakkor a babonás tömeget jó messze tartja az otthonunktól. Persze penészesedik a fal, recsegnek-ropognak a padlódeszkák, de a mágia és a varázslat átlengi minden szegletét.

Hoffman stílusa számomra most már igazi menedéket nyújt a nyűgös hétköznapok elől. Bele lehet bújni a könyveibe, a szavaiba, a varázslatos leírásaiba, az erős karakterei életébe. Ha csak ideig-óráig, de akkor is, és ez épp elég. Mindig meg tudja találni a mágia, a szerelmi szál és a borzongató krimisebb szál közötti összhangot. Igazi női regényeket ír, de nem a csöpögős fajtából. Remélem, hogy egyre több regényét olvashatjuk majd magyarul, én látatlanban befizetek bármelyikre.


Kiadó: Geopen
Kiadási év: 2007
Fordította: Szűr-Szabó Katalin

Képek forrása: pinterest.com, weheartit.com

2 megjegyzés:

Beáta Üstökös írta...

Olyan örömmel és meghatottsággal olvastam a posztodat :D Pont az elmúlt hetekben vagyok ugyanígy, mint te, hogy egyszerűen egy könyvet se bírok befejezni, egyik se az igazi. Ugyanúgy A tizenharmadik boszorkányt szúrtam ki magamnak újraolvasásra, mert egyszerűen kell valami Alice Hoffman! Neked amúgy az újonnan kiadott regényei bejönnek? Nekem sajnos sem a galambos, sem ez a múzeumos nem tetszik :( Viszont ez a családi mágia, amiket régen írt, szerintem a mai napig nagyon ütnek.

Nikkincs írta...

Üstökös: örülök, hogy tetszett :) Szerintem nagyon jól fog esni neked is az újraolvasás ezzel a könyvvel, nem lehet vele mellényúlni :)
Igen, én az újakat is szeretem. Talán pont azért, mert témájában képes megújulni és teljesen másról írni, mégis megtartja a mágia vonalat, amiről meg olyan csodásan tud írni :) Abszolút rajongója lettem!

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...