2012. július 29., vasárnap

Másfajta Képességek Kisasszony története

Sabina Berman: Én, Én, Én


Nagy gondban voltam nemrég. Utazni készültem, méghozzá repülővel és egyedül, ami sajnos elég unalmas, hisz sokat kell várni kint a reptéren, utazás közben izgulsz, hogy csak maradjon a levegőben a gép, nézelődni nem nagyon tudsz, mert a felhők egyformák, szóval szerintem kell valami, ami kellően lefoglal és elvonja a figyelmedet az utazás izgalmaitól. Ehhez kerestem könyvet és már hetekkel az utazás előtt törtem a fejem, hogy melyik legyen az. Aztán az történt, hogy csütörtökön megláttam Sabina Berman Én, én, én című könyvének csodálatos borítóját, elolvastam a fülszövegét és elrohantam megvenni, ugyanis pénteken már utaztam is. És igen, ez a könyv volt a társaságom. Persze az utazás nem úgy alakult, ahogy én azt elképzeltem. Nem tudtam elmerülni a könyvben, csak pár oldalt tudtam olvasni, mert egy beszédes és a repüléstől nagyon félő utastárs ült mellettem, aki végig szóval tartott. Hiába volt a kezemben jelzésként a könyv, nem nagyon értette (vagy akarta megérteni). Visszafelé már jobb volt a helyzet, csak udvariassági beszélgetésben volt részem, így az utat olvasással tölthettem és akkor már igazán izgalmas kezdett lenni a regény is.

Ami egyébként egy nagyon különleges történet. Egy fiatal nő érkezik meg Mazatlán városába, hogy átvegye a nővérétől örökölt tonhalfeldolgozó üzemet. De az üzem mellé "megörökli" unokahúgát is, Karen Nietot. Aki más, mint a korabeli gyerekek. Más, mert koszosan, kopaszon, a tengerparton csatangol naphosszat és első találkozásuk alkalmával a frászt hozza Isabelle-re, a nagynénire. Szerencsére Isabelle a kosz és a piszok mögött meglátja a kislány valódi arcát is, rájön, hogy Karen nem egy elvadult gyermek, hanem autista. Kezébe veszi Karen sorsát, megtanítja a beszédre, először speciális iskolába is küldi, majd egyetemre és legvégül együtt vezetik a tonhalfeldolgozó üzemet. Csakhogy a dolgok nem ennyire egyszerűek Karennek. Mivel ő autista, a mindennapi dolgok megértésében nagy nehézségekbe ütközik. Nem tudja értelmezni a metaforákat, az emberi gesztusokat, hangulatokat és kifejezéseket, szóval minden napja harc, hogy be tudjon illeszkedni a "gondolkodó világba", hogy kommunikáljon tudjon a külvilággal.

"Egy nap egy faállványon óriási, nyitott könyvet mutatott.
Ebben a világon minden benne van, mondta.
A nagypapa óriási szótára volt, halvány bőrborítású szótár, aprócska betűkkel teleírt leheletvékony lapokkal, természetesen korántsem volt benne minden a világon, csak a dolgok nevei, meg egy csomó színes rajz.
Ezt csak azért jegyzem meg, mert ez volt a nagy különbség Énközöttem és a nagynéném között: ő azt hiszi, hogy a szavak egyet jelentenek a világ dolgaival, én viszont tudom, hogy csupán hangfoszlányok, a világ dolgai ellenben szavak nélkül is léteznek."

De Karen is gondolkodik, csak a maga módján, ráadásul nem akárhogy. Bár sok teszt szerint az idióták szintjén van, mégis, olyan képességekkel rendelkezik, amelyek másoknak nem nagyon adatnak meg. A lány búvárruhában, néha csak a halászkampón felakasztva, néha pedig a tenger mélyén, de legfőképp a tonhalak között érzi magát igazán otthon. Épp ezért tudja, hogy mire van a tonhalaknak szüksége, hogyan növekedhetnének még nagyobbra és hogyan lehetne a tonhalakat úgy feldolgozni, hogy a legminimálisabb fájdalmat okozzák nekik. Karen zseniális tervei alapján létrehozzák a Paradicsomot - a tonhalaknak. Csakhogy a világ kapzsi, sokan csak a meggazdagodásukkal törődnek, így Karen életét és munkáját is egyre több oldalról fenyegeti veszély.

A történet már a fülszöveg elolvasásakor nagyon érdekelt és mondhatom, hogy abszolút nem csalódtam benne. A cselekményt Karen meséli el, így teljesen át tudjuk érezni a harcait és azt, hogy ami nekünk teljesen egyértelmű, azt Karen hogy értelmezi magában. Nekem pont ezek a részek voltak a kedvenceim. 

"Ugyanakkor a jövő idejű igéket sehogyan sem értettem. Hogy lehet olyan időről beszélni, ami nem létezik, és senki se tudja, milyen lesz, ha majd bekövetkezik? Bennem valami nem engedte, hogy jövő időben gondolkodjak, s ez ugyanaz a hiány, ami miatt nem tudok hazudni sem."

Amikor sérült emberekről olvasok (jelen esetben autistákról), mindig nagyon elszégyenlem magam. Az én életem hozzájuk képest mesébe illő, hisz ők aztán tényleg küzdenek nap min nap. Küzdenek azért, hogy mi, akik másabbak vagyunk, mint ők, elfogadjuk őket, hogy ne ferde szemmel és félelemmel nézzünk rájuk. Küzdenek a beilleszkedésért, küzdenek azért, hogy megértsük őket. Egy ilyenfajta regény számomra mindig egy piros zászló, egyfajta ébresztő. Egyrészt azért, mert ilyenkor jobban értékelem a saját életemet, másrészt ezek után úgy érzem sokkal nyitottabb leszek a "másfajta képességekkel rendelkező" emberek felé.

Karen autista volta mellett ráadásul még itt van a tonhalak halászatának kérdése. A könyv nagy részét kiteszi a tonhalüzem működtetése, illetve a tonhalak életének bemutatása. Néha ez kicsit már sok volt, viszont ennek hatására egy kicsit utánanéztem ennek a kérdésnek is. Ekkor is lehullt egy réteg hályog a szememről. Eddig nem tudtam, hogy egy tonhal mekkora mérettel és értékkel rendelkezik, de olvastam olyan cikket, hogy egy japán étteremben egy 269 kg-os kékuszonyú tonhalért 183 millió forintot fizetett a tulajdonos. Döbbenet, nem? A WWF internetes oldalán pedig magáról a tonhal halászatáról találtam érdekességeket: bár már vannak szabályozások, de évente mégis 40-50%-kal többet fognak ki, mint a megengedett mennyiség. Ez miatt pedig a kihalás veszélye fenyegeti ezt a fajt. Sajnálnám, ha idáig jutnánk, és remélem megtalálják a közös nevezőt a halászok és a környezetvédők.

Összességében azoknak ajánlanám ezt a történetet, akik valami igazán különlegesre vágynak. Tényleg érdekes és nagyon elgondolkoztató egy autista lány életébe bújni, szembesülni az őket érő nehézségekkel. Sabina Berman remekül bemutatja Karent és a gondolatait is, élvezet volt olvasni a könyv minden sorát.

(Kép forrása. www.irwan.net)



Értékelésem: 4 / 5-ből

Kiadó: Európa Könyvkiadó
Kiadási év: 2012
Fordította: Kutasy Mercédesz

2 megjegyzés:

Szilvamag írta...

Képzeld a férjem a minap olvasta, hogy már csak 50 év és kihalnak a jegesmedvék. Döbbenet nem???
Egyébként én is megvettem a könyvet, érdekes volt, amit írtál róla.:)

Nikkincs írta...

Tényleg? Bár, ahogy hallani, nagy mértékben csökken az életterük szegényeknek, szóval nem lenne meglepő. Remélem tetszeni fog, semmi más könyvhöz nem tudom hasonlítani, de különleges és elgondolkoztató!

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...