Mi lett volna, ha ...?

Laura Barnett: Variációk egy párra

Azt hiszem, nincs olyan ember, akinek az élete során ne fordulna meg legalább egyszer a fejében, hogy egy adott szituációban jól döntött-e vagy sem. Hogy mi lett volna, ha az adott pillanatban balra megy és nem jobbra, vagy esetleg gyalogol a busz helyett, vagy teázó helyett koktélbárba megy találkozni a barátnőkkel, vagy éppen visszamosolyog egy fiatalemberre vagy sem? A Variációk egy párra ezen utóbbi kérdésre ad három lehetséges választ, megmutat nekünk három utat, amin a két főszereplő adott döntéseinek hatására más és más utat, életet jár be és számomra nagyon élvezetes, sőt tanulságos volt ez az egymás mellett futó elbeszélés. 

Már többször olvastam, hogy nincs olyan, hogy jó vagy rossz döntést hozunk az életünkben. Csak a következmények lesznek eltérőek és ezekre sem mondhatjuk ki kategorikusan, hogy jók vagy rosszak. Ami nekem rossznak tűnik, másnak lehet, hogy jó és fordítva. Pont ezt imádtam Laura Barnett három szálában. Rávilágít arra, hogy amire azt gondolnánk, hogy a legklasszabb lehetőség lesz a háromból, nem biztos, hogy az kapja a  boldog befejezést. Vagy amelyiknél azt gondolnánk, hogy az élet és a sok egymásra találás, majd szakítás megviseli a főszereplőket, talán pont annak a sztorivonalnak a végével leszünk a legelégedettebbek. Vagy ahol a két főszereplő sorsa állandóan csak keresztezi egymást éveken át, de bizonyos ponton nem lépnek túl, talán lehet, hogy annak a végén fogják igazán értékelni a késői boldogságot, ha az mellett döntenek.

"Elég öreg már, hogy tudja, milyen is a boldogság: kurta és tünékeny, nem egy állapot, amire törekednie érdemes, amiben élni próbálhatna, hanem olyasvalami, amit meg kell ragadnia, amikor elérkezik, azután kapaszkodnia belé, ameddig csak bír."

Nagyon örülök annak, hogy nem került el engem ez a regény. Utálom lassan a chick-lit kategória besorolást, mert én bizony sokszor felszínesnek találom ezen műfajba eső regényeket és már többször rájöttem, hogy előítéletes vagyok velük és nincs igazam. Lehet, hogy a tálalás könnyedebb, mint mondjuk egy szépirodalmi mű esetében, de nekem a Variációk egy párra rengeteg átgondolnivalót adott. Az ember egész életében keresi a másik felét, a párját, a boldogságát. Sokan a Nagy Ő-re teszik fel az életüket. De mi van, ha a Nagy Ő nem csak egy személy, hanem kettő is kopogtat az életünkben? Vagy mi történik akkor ha sok magányos év után már néhány ősz hajszállal gazdagabban, 40-50 évesen találjuk meg azt, aki kiegészíthet minket? Lehet, hogy nem adatik meg több évtizedes boldogság, de az a pár év sokkal intenzívebb, sokkal érzelemdúsabb lesz, mint egy fiatalon kötött házasság utáni hosszú - esetleg ellaposodó - kapcsolat.

"Tudja, miután újra rátalált, most sokkal súlyosabban érintené a veszteség. Elképzelni sem bírja, hogyan viselné el, de természetesen rákényszerülne. Az emberek nap mint nap elviselik az egyedüllétet. Azt hiszik, képtelenek rá, azt hiszik, bele fognak halni, de valahogy az egyik másodperc átsiklik a másikba, összeáll egy órává, egy nappá, egy hétté, és még mindig élnek.
Még mindig magányosak, akár a tömeg közepén is. Akár egy társsal, gyermekkel is."

Laura Barnett két főszereplője egyetemistaként találkozik egy biciklis balesetnek köszönhetően. Az első szálon a két fiatal szóba elegyedik, majd szerelmes lesz, közös életbe kezdenek igen fiatalon. A második szálon szintén ugyanakkor találkoznak, csak aztán nem lesz belőle beszélgetés, hanem mindenki megy a maga útján. A harmadik vonalon szintén szerelem szövődik közöttük, itt viszont egy újabb váratlan helyzet és egy arra adott választás miatt nem olyan irányba indul a kapcsolatuk, mint az elsőnél. Először azt gondoltam, hogy nehéz lesz majd mindhárom szálat követni, de nagyon jó a szerkezet, mert ugyanannál az időpontnál, fontosabb eseményeknél mindhárom szálat egymás után követhetjük végig, tehát időben ugyanannyit és ugyanoda ugrunk. És tetszett ez a megoldás, hogy bár a három szál, három lehetséges úton gördül tovább, vannak pontok ahol mindig összeér mindhárom történet.

Boldog vagyok, hogy hallgattam a belső radaromra (és hogy működik is), hogy ezt a történetet el kell olvasnom. Szerettem volna ha a végére a 3 szálból tudtam volna egy kedvenc variációt választani, de nem megy. Mindegyikben volt fent és lent, voltak könnyek és mosolyok, boldog pillanatok és tragédiák, nekem egyik sem lett túlszépítve, kikozmetikázva, igazán emberiek voltak és talán ezért tudott ennyire közel kerülni hozzám a Variációk egy párra.

Kiadó: Park - szuper a borító: a legfontosabb pont jelenik meg, egy három színű vonallal díszítve, ötletes és egyszerű

Kiadási év: 2016

Fordította: Komáromy Rudolf

Vége a februárnak is, zárjunk!

Egy kicsit késve írom meg a februári zárást, de legalább örömködhetek, hogy lassan magunk mögött hagyjuk a telet és végre itt van a tavasz. Mert ma aztán igazi tavasz van odakint, meleg, napsütéses idő. Imádom, főleg azt, hogy a sok szürke nap után végre színt látok.

A február során sem került hozzám túl sok könyv, csupán egy, amit előrendeltem, ez pedig Kristin Hannah-tól a Fülemüle. Nagyon örülök, hogy a Park Kiadó elhozta nekünk, már régóta nézegettem a külföldi bloggerek véleményét a könyvről, és én borítékolom előre, hogy szeretni fogom ezt a 2. világháborús történetet. Márciusban tervezem is elolvasni. Amúgy érdekes, hogy mennyire nem kapott el a könyvvásárlási láz idén, halál nyugiban elvagyok az eddigi könyveimmel, plusz a váróslista-csökkentős csapattal. Bár ... tegnap találtam olyan új Parkos megjelenéseket, amelyekre szeretnék lecsapni, szóval úgy tűnik idén ők lesznek rám veszélyesek. De majd ésszel csinálom és hallgatok a megérzéseimre.

Az olvasások tekintetében átlagos volt a hónap: 5 könyvet olvastam el és ebben volt egy monstrum monster is. Elsőként Dennis Lehane Az éjszaka törvénye került terítékre és úgy sajnálom ezt leírni Lehane-nel kapcsolatban, de csalódás volt. Aztán sorra került végre Eleanor Catton A fényességek című monstruma, ami amúgy egész könnyen és gyorsan olvasható, de szerintem fele ennyi oldalon sokkal klasszabb lett volna a sztori. A vcs-s könyvek közül két szuper olvasmányom volt februárban: az egyik a régóta halogatott A sündisznó eleganciája (istenem, micsoda kis intelligens gyöngyszem!), a másik pedig Orwelltől az Állatfarm (soha nem veszti el sajnos az aktualitását). És hallgatva a megérzésemre levettem a polcról Laura Barnett Variációk egy párra című könyvét, amelynél nagy meglepetésemre igazán élvezetes és gondolatébresztő, három szálon futó történetet kaptam két ember kapcsolatáról. Nem is értem, miért nem kapott nagyobb reklámot ez a könyv. Egyelőre egyik könyvről sem született poszt, kicsit elcsúsztam velük, de szeretnék mindegyikről írni majd. Bár felemás volt ez az 5-ös csapat, azért 3-ra igazán jó visszagondolni.

Márciust nagyon vártam már, érzem, hogy a tavasz, a tavaszi szél elfújja a téli szürkeséget, tespedtséget és új dolgok várnak majd rám, meg új könyvek és általuk új élmények. Továbbra is tartanám magam a kevés beszerzés - normál mennyiségű olvasás kombinációjához, de ha borul ez a számomra egyensúlyi helyzet, hát akkor sem dől össze a világ.

A többiek februárja:

Heloise

Amadea

Kata

PuPilla

Nita

Dóri

Úton

Charles Frazier: Hideghegy

Középiskolában mire eljutottunk az amerikai polgárháború történetéhez, én már kívülről fújtam azt. Azt hiszem e kor iránti rajongásom az Elfújta a széllel kezdődött, majd megkaptam John Jakes Észak és Dél trilógiájának mindhárom kötetét. A Hideghegyet az azóta bezárt kedvenc mozim kistermében néztem meg, és amikor később ráeszméltem, hogy ez könyvön alapszik már nem tudtam beszerezni. Eme hiányosságomat 2013-ban, egy antikváriumi nézelődésem során pótoltam, lecsaptam rá, boldogan hoztam haza, hogy közel 4 évet várjon arra, hogy elolvassam. Kérdés az, hogy megérte-e? Teljes mértékben!

"A háború kiragadta az embert a szabályos élet körforgásából, és külön évszakot teremtett magának, amely nemigen függ semmitől."

Az amerikai polgárháborúban játszódó könyv három ember története. Inmané, a Hideghegy lábánál élő fiatalemberé, aki lelkesen megy el katonának, hisz csak pár csatára számítanak, amelynek néhány ütközet alatt vége kell, hogy legyen. Adáé, az igazi déli szépségé, a lelkész széltől is óvott lányáé, aki idős apját követve köt ki Hideghegy egyik csodálatos, ámde elhanyagolt birtokán, hogy édesapja halála után egyedül találja magát egy olyan világban, ahol az életerős férfiak távollétében a nőknek kétszer annyira életrevalónak kell lenniük, mint korábban. Ada esetében esélytelen harcnak tűnik mindez. Egészen addig, amíg fel nem tűnik a harmadik szereplő, Ruby, a vad föld szülötte, egy vadóc lány, aki apjának csak kolonc volt a nyakán és életének legnagyobb részében egyedül boldogult a földről, növényekről és állatokról szerzett tudása alapján. 

Hármójuk összefonódó sorsán keresztül vezet végig minket Frazier a polgárháború utolsó, legkegyetlenebb idejének poklán. Inman egy sebesülés után úgy dönt, hogy ha ember akar maradni, akkor nem a harctérre tér vissza, hanem Hideghegyre Adához, akivel távozása előtti hetekben romantikus érzelmeket kezdtek el egymás iránt táplálni, és akihez azóta folyamatosan írja leveleit a frontról. 

Olvasás közben végig azt gondoltam, hogy mindhárom főszereplő úton van. Inman fizikailag is rója az Adához vezető kilométereket, miközben hihetetlen és borzalmas, helyenként pedig szívszorító és megdöbbentő eseményekben van része. Úton van a fiú, a férfivá és emberré való átalakulás útján, aki úgy akar élete hátralévő részében élni, hogy nem fog többé fegyvert senki emberfiára.

"Vagy így, vagy úgy, de hazatérek, de nem tudom, hogyan állnak a dolgok kettőnk között. Először az volt a szándékom, hogy ebben a levélben megírok mindent, amit tettem, és amit láttam, hogy világosan lássa, ki és mi vagyok, még mielőtt hazatérnék. De aztán rájöttem, ahhoz, hogy mindazt, ami velem történt, papírra vessem, akkora levélpapírra lenne szükségem, mint maga a mennyboltozat, és különben sincs meg hozzá bennem az akarat vagy az erő. Emlékszik még arra az estére, négy évvel ezelőtt, karácsonykor, amikor az ölembe ült a konyhában a tűzhely mellett? Akkor azt mondta, szeretne mindörökre így maradni, az ölemben ülve és a vállamon nyugtatva a fejét? Ma azonban nem tudom elűzni szívemből a keserű bizonyosságot, hogy ha mindazt tudná rólam, amit azóta láttam és cselekedtem, nem merné többé megtenni, amit akkor, azon az estén…"

Ada is úton van, holott nem mozdul ki Hideghegyről. Ő a felnőtté válás útjára kellett hogy rálépjen, le kellett vetni a kifinomult déli úrihölgy fodros ruházatát, és magára kellett öltenie a férfi nadrágot, hogy ne haljon éhen. Kicsit úgy éreztem, hogy Ada maga Dél - idealista, álmodozó, aki óriási pofont kap az élettől (Északtól) és összeomlik körülötte minden, amit addig biztosnak vélt, amire addigi életét alapozta.

És persze Ruby is úton van, ő szerintem egy belső utazáson vesz részt, amelynek a lényege, hogy saját erejét és értékét ismerje meg, hogy elengedje az apja iránti sérelmeit, hogy közel engedjen magához egy másik emberi lényt Ada személyében és hogy Adán keresztül ne csak a birtok virágozzon fel, hanem Ruby lelke is.

"Már régen eldöntötte, hogy nem sok értelme van azon töprengeni, mit fog hozni a nap. Az ember egyaránt tévedhet mindkét irányban: vagy a kelleténél jobban fél, vagy a kelleténél jobban reménykedik."

Nem volt gyors olvasás, de nem is illene az ehhez a könyvhöz. Le kell lassulni, fel kell venni ezt a hömpölygő, andalító elmesélést, amelybe Ruby és a fejezetenként váltakozó elbeszélés (egy fejezet Inman, egy fejezet Ada és Ruby története) hozott egyfajta dinamikát. Azt hiszem, hogy a végére annyira megszerettem, hogy pár év múlva majd újra lekerül a könyvespolcomról Frazier története. Addig is nagyon jó szívvel fogok rá visszagondolni, nagyon szép élményt kaptam tőle.

Kiadó: Magvető

Kiadási év: 1999

Fordította: Rakovszky Zsuzsa

Visszahúz a múlt

Nora Roberts: Megszállottság

A múltkori régi és új kedvencek kapcsán gondoltam egyet és a régi kedvencek íróitól választottam egy új könyvet. Kíváncsi voltam, hogy vajon milyen lesz, ad-e valami újat, mást érzek-e, mint régebben még a nagy rajongás idején. Első körben Nora Roberts mellett tettem le a voksom és tőle egy romantikus krimit néztem ki magamnak, a Megszállottságot. Nem akartam a romantikát túltolni, inkább egy kis borzongásra vágytam, úgyhogy belecsaptam a "kísérletbe".

Amit először éreztem az az, hogy Nora Roberts olyan, mintha alapos kutatómunkával kidolgozta volna a könnyed, romantikus krimik receptjét. Legyen benne egy erős női karakter, aki nem ijed meg az árnyékától, de azért jó ha erős férfikezek is támogatják néha. Legyen kemény múltja, valami nagy tragédia vagy nagy titok, és ennek következtében vagy nagyon összetartó családja vagy totális széthullott régi élete. És ilyenkor általában jön egy új helyszín, egy új élet felépítése, ahol új barátokra lel, meg persze szerelemre, de hogy a krimi szál legyen a hangsúlyos, történjenek újabb gyilkosságok, borzalmak, amik mind visszahozzák a régi élet emlékét. Ezeket az alapvető hozzávalókat patikamérlegen kiméri az írónő és mindebből születik egy szórakoztató, pár órás olvasásélmény. Ráadásul szerintem Nora Roberts még viszonylag jól is ír, csak valahogy most annyira éreztem ezt a pontos recept szerint haladunk érzést végig a könyvön.

Ami amúgy jó volt, meg szerettem a könnyedségét, sőt, szerettem benne azt, hogy a romantikus része még talán háttérbe is szorult és igazából a főszereplő nő, Naomi Carson életének újjáépítésére, a korábbi traumának feldolgozására helyezte a hangsúlyt. Naomi gyerekként apja után osonva az erdőbe megment egy, az apja által megerőszakolt és fogva tartott lányt, aminek következtében egész élete megváltozik. Kiderül, hogy az apjának nem ez volt az első esete, elítélik, börtönbe kerül, a család pedig hátrahagyja az életét és a sajtó elől menekülve a lány nagybátyjáéknál találnak menedéket. A könyv első részén végigkövethetjük ezt a traumatikus utat: a döbbenetet, a hitetlenséget, a családtagok eltérő hozzáállását, a sajtó nyomását és a beilleszkedni vágyás kudarcra ítélt útját, hisz egy ilyen múlt előbb vagy utóbb utoléri a családtagokat. 

 

"Fogalma sem volt, mitől riadt fel, és nem is jött rá soha, akárhányszor élte is át újra azt az éjszakát, bármerre hajszolta-űzte is rémálma."

Felnőttként a lány a szabadúszó fotósok vándormadár életét éli, mígnem egy városkában bele nem szeret egy hatalmas házba és nem dönt úgy, hogy ideje letelepednie. Felújítja a házat, szert tesz egy kutyára (legcukibb szereplő), és persze összebarátkozik a város szakijaival, no meg egy igen helyes kétkezi munkát végző fickóval, aki szabadidejében zenél a helyi srácokkal alakított bandában és olyan könyvespolca van, hogy arra még én is irigy lettem (és még Jane Austent is olvas a pasi - mondom én, hogy tudja Nora Roberts, hogy mitől döglik a légy). De aztán az idilli helyzetnek vége szakad, fiatal nők tűnnek el, majd holtan kerülnek elő és a gyilkosságok hasonló képet mutatnak, mint anno Naomi apja esetében. Vajon egy "rajongóról" van szó, vagy valaki a múltból nyúl a lány után? Számomra ez nem is volt sokáig kérdés, mert elég könnyen rá lehetett jönni a megoldásra és talán a krimi vonallal ezért nem voltam túl elégedett.

A romantika szála egész aranyos volt, nem voltak nagy és csöpögős jelenetek, volt pár "násztáncot" járunk esemény (tudjátok, amikor mindkét fél tudja, hogy ebből lesz valami, de még húzzák egymás agyát), volt pár egymásnak feszülünk eset (amikor ne mond meg nekem, hogy mit csináljak, hiszen évekig elvoltam pasi nélkül), de összességében jó volt olvasni, ahogy közel kerültek egymáshoz és bízni kezdtek a másikban. Mondjuk jobban örültem volna ha a pasi zenélni nem tud, ezzel túlontúl kiérdemelte a helyi legvagányabb fickó címét nálam. Szeretem ha a fickó nem tökéletes (hello, Mr. Rochester!).

Viszont ami valóban elgondolkodtatott olvasás közben az az alapszituáció, ami Naomi életét meghatározza gyerekként. Fel lehet dolgozni valaha is egy ilyen traumatikus élményt? Hogy az az ember, akit addig a nagy és sérthetetlen apádnak tartasz, egy nőket erőszakoló sorozatgyilkos? Hogy Te vagy az a személy, aki lebuktatja? Hogy anyád nem tudja ezt elfogadni és apádat sem tudja elengedni, majdhogynem téged hibáztat ebben? Szóval sokat filóztam ezeken a kérdéseken és ez hihetetlen bonyolult lehet, és az nagyon tetszett, hogy a 4 érintett családtag másképpen dolgozta fel ezt (ha egyáltalán fel tudta dolgozni) és másként hatott mindegyikük jövőjére ez a múltbeli esemény.

"– Ha az ember túlteszi magát valamin, akkor onnantól fogva az a dolog mögötte lesz. Én inkább szem előtt tartanám, hadd lássam mindig, merre tart éppen."

Végeredményben érdekes volt újra NR-krimit olvasni: kritikusabb lettem, helyenként húztam a szám, de valóban olvasmányos, könnyed, pár órás szórakozást tudott nyújtani, szerintem strandra, nyaralásra ha valaki csajos olvasmányra vágyik, akkor jó választás. Én mindenesetre örülök, hogy már nyitottam mások felé, megyek is visszabújni A fényességekbe, ami meglepő módon egész klasszul alakul és érdekel is merre haladunk.

Kiadó: Gabo

Kiadási év: 2016

Fordította: Gázsity Mila

Monstrum Monster

A 2017-es évre nem sok tervet állítottam fel magamnak könyves szempontból, de egy fontosat igen. Szeretném legyőzni a Monstrum Monstert! Én nem tudom, hogy mikor történt, de jó pár éve kellő távolságból figyelem a polcomon sorakozó és korábban nagy lelkesedéssel beszerzett monstrumokat. Az én szótáramban a monstrum az 500+-os oldalszámmal rendelkező könyveket jelenti. Tényleg nem tudom mi okozta bennem ezt a változást, hisz régebben eltöltöttem majdnem egy hónapot Alexandre Dumas Monte Cristo grófjának olvasásával (az én kiadásom 3 kötetes és több mint 1000 oldal) vagy éppen a sorozat után vettem kézbe (és gyúrtam karizomra) Ken Follett A katedrális című monumentális alkotását (szintén 1000 oldal körüli). Ez utóbbit még utaztattam is, azaz vittem magammal munkába és olvastam közlekedés közben is. 

Az utóbbi időkre pedig az lett a jellemző ahogy megfigyeltem magamat, hogy a komfortzónám az oldalszámokat tekintve olyan 250-350 oldal körül mozog. Arra tudok gondolni csak, hogy valami miatt a könyvmoly énemnek fontos az, hogy egy hónapban nem egy darab 1000-1200 oldal körüli nagyregényt olvas el, hanem legalább elmondhatom, hogy 4-5 könyvet sikeresen teljesítettem. Mintha ez valami verseny lenne, ami tök hülyeség. Tudom, hogy felgyorsult a világunk is és biztos, hogy ennek is köszönhető az, hogy nem szeretek leragadni egy-egy történetnél egy, maximum másfél hétnél tovább, ami szintén egy nagy marhaság. És erre most ékes bizonyíték volt Charles Frazier Hideghegy című regénye. Bár oldalszámát tekintve csak 400 oldal körüli, nekem mégis ő is egy mumus volt, mert főleg leíró részeket tartalmaz ráadásul nagyon sűrűn szedve. Mit ne mondjak, félve kezdtem bele, aztán annyira jól esett vele a lelassulás, hogy úgy gondolom az év elejei tervemből lesz egy-két kézzel fogható eredmény is, szóval érzem magamban az erőt, hogy nekifussak a monstrumoknak. 

Ezek várják az olvasást (és a lista nem teljes ám):

1. Mika Waltari: Szinuhe  - őt még ajándékba kaptam és már volt a várólista-csökkentés csapatában is, de aztán a mérete valóban elriasztott, pedig ez puhafedeles (azaz könnyebb) és még kisebb alakú is a többihez képest. Történetét tekintve pedig jónak ígérkezik.

2. Maria Dueńas: Öltések közt az idő - szintén ajándék volt kedves barátaimtól, ráadásul még én sugalltam, plusz világháborús, ami nálam nagy favorit, mégis a polcomon figyel egy ideje. Tudom, hogy az is a bajom vele, hogy ez is baromi sűrűn szedett, hiába no, fárad az ember szeme ahogy idősödik. Mivel a sorozatot szeretném megnézni hamarosan, tényleg itt az ideje az olvasásának, mert nálam az első a könyv.

3. Eleanor Catton: A fényességek - nagyon rá voltam készülve erre a könyvre és rögtön lecsaptam rá a megjelenésekor. És azóta sem történt semmi. De a februári terveim között pont az szerepel, hogy változtatok ezen, vele kezdeném ezt a válogatást. Már kézbe is vettem párszor (gyúrok rá lélekben) és kellően szellős, viszonylag jó kiadás, úgyhogy hamarosan neki is fogok futni.

4. Elizabeth Kostova: A történész - jó pár éve, hogy ezt is beszereztem a nagy nyári Szandis akció keretében. Imádtam tőle a Hattyútolvajokat, és erről is egész jó kritikákat olvastam. Többször is megemlítettem már itt a blogon is, hogy saját magamnak adjak egy lökést, illetve ősszel mindig érzem a késztetést az olvasására, aztán soha nem lesz belőle semmi. Elég nagy alakja van, de amúgy könnyen olvashatónak tűnik.

5. Abraham Verghese: Könnyek kapuja - azt hiszem ezt is majdnem a megjelenésével egy időben szereztem be, ami 2012, így - te jó ég! - legalább 4 éve áll a polcomon. A története nagyon érdekel, a helyszín is, fogalmam sincs itt is mi tartott még vissza. (Mondjuk a védőborítója elég szörnyű, de ha nem akarom nézni, akkor leveszem és alatt egy szép, világos kék fedél fogad.)

Tehát 2017-re ez a nagy projektjeim egyike. Mindegyik könyv nagyon érdekel és mint fentebb említettem, nem csak ezek vannak a listámon, talán ezek élveznek csak elsőbbséget. Tervezem hamarosan Az Aranypintyet is beszerezni, így jó lenne ha az idei évben valóban le tudnám győzni a Mostrum Monstert, hogy annak ne kelljen már éveket várnia.

Nektek van valamilyen 500+os vagy 1000+-os monstrumotok, amit évek óta toltok magatok előtt?

Ellenállók

John Steinbeck: Lement a Hold

Steinbecket először az Édentől keletre című regényén keresztül ismerhettem meg, tavaly pedig a Csatangolások Charleyval olvasása során a wanderlust érzésemet enyhítették az általa papírra vetett utazási kalandok. Sokat olvastam már róla Robert Capa tolmácsolásában, láttam őket közös fotókon, és persze az Orosz naplót is rég szeretném a kezembe venni, de a radaromon a Lement a Hold már sokkal régebb óta megtalálható. Így idén fix helye volt a várólista-csökkentési 12-esben.

Ez a balladai tömörségű kisregény 1942-ben született, amikor is a legsötétebb éveket élte a világ. Már senki nem hitte el akkor, hogy a világháborúnak gyorsan vége lesz, sőt, egyre elkeseredettebben dúltak a harcok, és egyre több színhely, ország lett benne érintett. Ha a könyvre rákeresek az interneten, sok helyen megtalálom azt, hogy a könyvárusok anno a pult alól árulták. Nem is csodálom! Olyan ez a pár oldal, mint valami röpirat, ami arra buzdítja az embereket, hogy ne adják fel a harcot és a reményt, és hogy a legkisebb emberekből és ellenállásokból születhetnek a legnagyobb hősök és tettek.

"Van egy kis jogunk az életre, ebben a nagy halálban."

Számomra ez a történet tényleg az ellenállókról szólt, és a megszállók, a "hódítók" kegyetlenségeiről, illetve félelmeikről. Igen, a félelmeikről is, mert a kezdeti szívélyes megszállás, amivel beveszik a könyvbéli kis falucska lakosságát és szénbányáját, hamarosan megtorlásokhoz vezet. Hiszen a falu, élén a polgármesterével és doktorával, olyan csendes, összehangolt harcba kezd, ami aláássa a német megszállók terveit és határozott fellépésüket. Hirtelen eltűnik a legnagyobb besúgó a faluból, megfogyatkozik a német katonák száma egy-egy rajtaütéstől, a fiatal férfiak a biztos halál elől menekülve az éj leple alatt eltűnnek a faluból, naponta megrongálódik a szénbánya vasútvonala és a bizony a szénbányászok sem úgy dolgoznak, illetve az asszonyok sem készítenek a megszállóknak ízletes vacsorát. Igazából megkapnak a németek mindent, amit kérnek, de mégsem. A sok egyszerű ember megmutatja, hogy milyen félelemben élni, mindig a hátad mögé tekinteni a sötét éjszakában, és bár az ő kezükben nincs fegyver, a tettek is ugyanannyira félelmetesek tudnak lenni, mint egy-egy jól irányzott, halálos golyó.

"– Nehéz feladatot kaptunk mi, ugye?
– Igen – mondta a polgármester –, az egyetlen feladatot a világon, ami lehetetlen, az egyetlen dolgot, amit nem lehet megtenni.

– Éspedig?
– Az emberi szellemet tartósan elnyomni."

Biztos vagyok benne, hogy annak idején ha valaki a megjelenéskor hozzá tudott jutni Steinbeck írásához reményt talált benne. Meg hitet. Hitet abban, hogy egyszer ennek az egész szörnyűségnek vége lesz, és még akkor is lesznek olyan emberek, akik emberek maradtak, akikben nem tudták azt a bizonyos emberi szellemet tartósan elnyomni a világháború zavaros poklában. 

Kiadó: Európa-Fabula

Fordította: Vas István

Januári egyeske és néhány jó könyv

Nézve a többiek januári zárását, ahol mindenki jó kislány volt, azt hiszem nekem sincs okom szégyenkezni, mert csak egy darab könyvet szereztem be. Ez pedig az Agavétől a legújabb Dennis Lehane történet. Tudtam, hogy kell nekem ez a könyv, úgyhogy lelkiismeret-furdalás nélkül nyomtam rá Az éjszaka törvényénél a megrendelem gombra. Jelenleg éppen ezt olvasom, szóval nem növeltem vele a várólistám.

Ami amúgy januárban egészen szép számmal, pontosan 6 könyvvel csökkent, ennyit olvastam és úgy nagyjából ennyit is tervezek átlagban havonta erre az évre. Ebben a 6-ban volt rögtön 3 várólistacsökkentő könyv: olvastam Henry Gideltől Coco Chanel életéről, majd Nyáry Krisztiántól az Így szerettek ők második része is sorra került végre, és John Steinbeck Lement a Hold című kisregényét is megismertem. Ebből a hármasból talán Coco Chanel története volt a leggyengébb, de eddig jó kis vcs-s könyvek voltak ezek és mint látszik, ilyenkor év elején még nagy lendülettel vetem bele magam az összeválogatott csapatba.

Amúgy az évet a Brooklynnal nyitottam Colm Toibíntől, amit még karácsonyra kaptam. Szerettem, jó volt a maga egyszerűségében. Majd egy régóta tologatott könyvet vettem le végre a polcról, ez pedig a Hideghegy volt. Már többször szerettem volna elkezdeni, de mindig halogattam, meg bevallom kicsit féltem a tömörségétől. Nem kellett volna, hiszen nagyon jó maga a történet és most valóban jól esett felvennem azt a régi típusú, lelassulós, belemerülős olvasási ritmust. A hónapot egy könnyedebb olvasmánnyal zártam, Nora Robertstől olvastam egy krimit, a Megszállottságot. Nem volt ez rossz, az alapszituáció el is gondolkodtatott, de nem dobtam magam hanyatt a könyvtől.

2017 első hónapja azt hiszem nálam arról szólt, hogy tartsak ki az elképzeléseim mellett és ha valami nem olyan gyorsan jön össze, mint ahogy terveztem, akkor se heverjek romokban. Jó dolgokhoz idő kell, most ezt igyekszem magamban mondogatni. Meg újra csak megerősödött a hitem a barátaimban, sok támogatást kapok tőlük, ami nagyon sokat jelent. És persze a könyvek és a történetek is mindig ott vannak, ha az ember el szeretne egy kicsit menekülni a világ történései elől.

A többiek zárása:

Dóri

Nita
Amadea
Heloise
katacita
PuPilla