Csokival tálalt könyvek

Pár napja kaptam Amadeától egy kérdőívet, amelyben a csokikról és a könyvekről esik szó. Nagyon jó kis kombináció ez, nekem már csak az lenne jobb ha kávékról és könyvekről kellene egy hasonlót kitöltenem :)

Nézzük a listát, hogy milyen csokik azaz könyvek szerepelnek az én menümön:

Étcsokoládé - egy sötét témájú könyv

Mivel nemrég olvastam és annyira, de annyira sötét témájúnak tartom, ezért nem is kellett ennél a pontnál sokat gondolkoznom, mert egyértelmű, hogy nálam ez most Benyák Zoltán Csavargók dala c. könyve.

Fehér csokoládé - egy vidám könyv

Itt rögtön Marcello D'Orta Rómeó alulról jegyezte el Júliát c. könyve ugrik be. Azt hiszem ezt volt az a könyv, amelyet néha úgy olvastam, hogy a nevetéstől potyogó könnyeimtől alig láttam a szöveget :) Illetve próbáltam a családnak felolvasni belőle részeket és a röhögéstől nem igazán ment.

Tejcsokoládé - egy népszerű könyv, amit nagyon el akarsz olvasni

Hogy mennyire népszerű azt nem tudom, de sok olyan ember olvasta el, akiknek az ízlésében megbízom, úgyhogy már elég régóta piszkál Lionel Shrivertől a Születésnap után. 

Csokoládé, aminek karamell van a közepén - egy könyv, ami ellágyított

Ide mindenképpen egy kedvenc könyvem kívánkozik, ráadásul mostanában többször is az eszembe jutott, mert december folyamán tervezem, hogy immár sokadjára elolvasom majd: Marisa de los Santos És besétált a szerelem.

Ostyamentes kit-kat - egy könyv, ami meglepett téged

Az idei év nagy meglepetése volt számomra életem első sci-fije: John Scalzi Vének háborúja. Annyira bejött, hogy szívem szerint rögtön folytattam volna a sorozatot, pedig a sci-fi számomra eddig egy mumus műfaj volt, de ez a kötet valami eszméletlen jó, a tökéletes szórakozás élményét kaptam tőle.

Snickers - egy könyv, amiért megőrülsz (a book you're going "nuts" about - így érted a csokiválasztást:):

Na, most ez a legnehezebb kérdés. Oké, sokszor oda meg vissza vagyok egy könyvért és rettenetesen elfog az érzés, hogy azonnal és most rögtön olvasni akarom és birtokolni, azért ezt a fajta "őrületet" még tudom kezelni. De ha arra gondolok és az őrületet ahhoz hasonlítom, mondjuk, hogy mi az a könyv, ami kiforgatott egy kicsit a világomból az egyértelműen Margaret Mazzantini Újjászületés c. regénye volt.

Forrócsokoládé tejszínhabbal és pillecukorral - egy könyv, amit bármikor újraolvasol (comfort read):

Azt hiszem az én esetemben valamelyik Szilvási-kötetnek kell, hogy itt szerepeljen. Mivel most ősz van és ez is ősszel játszódik az Egyszer-volt szerelem című regényt választom.

Bonbon - egy sorozat, aminek olyan tulajdonságai vannak, amiket sokféle olvasó szerethet:

Sok helyen láttam a Harry Pottert és egyet is értek vele, de mivel én még nem olvastam végig a sorozatot, nem ezt ajánlanám ide. Szerintem A szingli fejvadász sorozat is elég népszerű lehetne (pláne ha folytatnák is!) és nemcsak a női olvasók táborában. Vicces, könnyen olvasható, jópofa karakterek szerepelnek benne, szóval tökéletes szórakozásnak gondolom és bátran ajánlanám mindenkinek!

Köszönöm szépen a jelölést, érdekes volt ilyen témák szerint átgondolni a könyveket. :)

Egy pad, egy kávé és egy könyv #8

Nemrég katacita szóvá tette, hogy régen volt már Egy pad, egy kávé és egy könyv bejegyzésem. Most, hogy végre ezt a témát folytatnám, utána néztem és magam is megdöbbentem, hogy majdnem egy éve, hogy ezzel kapcsolatban írtam utoljára. Pedig higgyétek el kávézom én azóta is rendszeresen, nemcsak itthon, hanem kávézókban és még fotózom is az épp aktuálisat, csak mire nyugiban gépközelbe kerülök eltelik pár nap, egy hét és olyankor már kicsit megkopott ez élmény. 

Ezzel szemben ma végre van miről írnom, bár nem kávéházi, hanem home made verzióról tudok beszámolni Nektek. Odakint csodás napsütés van, én mégis itthon kuksolok, hiába mondják a meteorológusok, hogy lehet, ez lesz az utolsó szép őszi hétvégénk, én ma a maradásra voksoltam. Szóval mielőtt elkezdeném a vasárnap délutánom, estém azon részét, amelyet csak a hétfői rákészülésnek hívok (és nem épp a kedvenc szakaszom a hétből) csaptam egy jó kis kávés olvasást itthon. Így a padtól tekintsetek kérlek most el, marad a jól bejáratott olvasósarok, viszont kipróbáltam egy új kávét. Méghozzá a szegfűszeges-fahéjas verziót. Semmi ördöngösségre ne gondoljatok, mert egyszerűen a tejet pár darab szegfűszeggel és egy csipetnyi fahéjjal forrósítottam meg, majd egy szűrőn keresztül öntöttem a bögrémbe. Aztán a jó öreg tejhabosító olyan habot rittyentett nekem, hogy ihaj és már ekkor éreztem a finom illatokat. Mehet utána bele a sima feketekávé és egy kis fahéj díszítésnek a tetejére. Mivel én mindig cukor/édesítőszer nélkül iszom a kávét, ezt is így készítettem, de az első korty után úgy döntöttem, hogy ez most bizony megkíván egy kis mézet, úgyhogy utólag még ezzel turbóztam fel. Szerintem nagyon finom lett a végeredmény, nyugodtan próbáljátok ki, igazi őszi meleg csábítás ez! :)

A Könyvet most nem volt nehéz kiválasztanom. A nem éppen kellemes hetem legszebb pontja az lett, amikor beszerezhettem végre Anna Gavalda Édes életünk c. új könyvét, ezzel kényeztetem magam a mostani hétvégén. Az első történeten már túl vagyok és olvasás közben jöttem rá, hogy mennyire ki voltam már éhezve valami hasonlóra, valami Gavaldásra :) Szóval most a szegfűszeges kávé és Gavalda lett a tökéletes kombináció. 

Ti mivel kényeztettétek magatokat mostanában?

"Csak a történeteink maradnak, ha elmegyünk."

Benyák Zoltán: Csavargók dala

Van úgy, hogy az embernek nagyon rossz a kedve és nem találja a helyét ebben a világban. Van úgy, hogy ilyenkor olyan könyvekért nyúl, amelyek a boldogság, az öröm, a könnyedség üzenetét közvetítik leöntve egy kis cukormázzal és rózsaszín pudinggal. De van úgy, hogy nem erre van szüksége ilyenkor. Hanem egy oly történetre, amely még mélyebbre rántja, amellyel - ha csak képletesen is, de - megjárja a poklot, és amely felnyitja a szemét, felrázza ebből a napok óta tartó állapotból és megmutatja, hogy rossz kedvével együtt ő bizony egy szerencsés ember. Nekem ez a könyv volt a Csavargók dala.

Most fejeztem be ezt a könyvet és még keresem a szavakat, hogy mit is lehetne róla írni. Már a fülszöveg elolvasásakor tudtam, hogy valamikor biztos a kezembe veszem, mert azért valljuk be, nem mindennapi sztori az, hogy három csavargó a szemétben talál egy kidobott gyermeket. Méghozzá három ennyire eltérő jellemű és hátterű csavargó, mint ezek: Priusz, aki a csavargók között a legjobban öltözöttnek számít, viszont életének legnagyobb részét a börtönrácsok között töltötte, vagy éppen Flúg, aki életét szintén "nem akart" gyermekként kezdte és óriási termetével, erejével kereste meg az utcán a betevőre valót, ellenben csekély értelmi képességei miatt egész életében csak megalázták, kihasználták és egy emberi szörny vált belőle, vagy éppen Kócos, aki a legfiatalabb, múltját tekintve pedig a legtitokzatosabb a három közül és soha nem fedi fel testét, nem veti le kirongyolódott pulóverét.

Valami mozgott a szemétben.
Nem a szél volt az.

Ez a hármas egy nap pár hónapos gyermeket talál a szemétben. Mivel csapatuk létezésének alappillére az, hogy mindenen osztozkodnak, amit együtt találnak, így a gyermeket is közösen veszik a szárnyaik alá. De ahogy az ilyenkor lenni szokott, mindegyiküket eltérő okok és indokok vezérlik. Eleinte úgy gondolják, hogy majd megkeresik az anyját, de hamar kiderül számukra, hogy ez már veszett fejsze nyele. Egy idő után pedig a gyermek feletti közösködés megbontja az egységüket és dönteni kell, hogy kivel maradjon Kölyök. Ahogy a hármas megbomlik, az események úgy lesznek egyre komorabbak, sötétebbek, mi olvasók pedig úgy süllyedünk egyre mélyebbre főhőseinkkel.

Nem tudok és nem is akarok többet írni a cselekményről, mert ezt elmondani nem lehet, inkább olvasni kell. Annyira komplex és összetett ez a történet, és én erre igazából az utolsó oldal befejezésével jöttem rá. Nemcsak a három csavargó történetét ismerjük meg, illetve nemcsak a Kölyök sorsáért izgulhatunk. Ahogy vándorolnak a csavargók cementgyárból az utcára, utcáról kalyibákba, úgy találkozunk újabb és újabb csavargókkal, azaz emberi sorsokkal. Sorsokkal, amelyek valamilyen úton-módon a sötétben, a névtelenek, az arctalanok között kötöttek ki. Itt nem Jánosok és Lászlók tengetik életüket, itt olyan lények élnek, akik nevüket eldobva már csak úgy ismertek, mint Mázli, Batár, Csiribá. És esténként, amikor a sors egy olajoshordó mellé tereli őket, amikor a tűz fénye és melege mellett megerednek a nyelvek, megismerjük a már csak valamilyen tulajdonsággal azonosított nevű csavargók történetét, mert "csak a történeteink maradnak, ha elmegyünk".

Ezeket a történeteket néhány fejezetenként megszakítják a Csavargó Költő egysorosai, vagy feljegyzései, illetve egy bizonyos bankó útja is. A könyv végén ezek az apró, mozaikkockaként feltűnő történetek is megtalálják helyüket ebben a tablóban, kerek egésszé téve ezt az egész mélyre szállást.

"Gyereksírás. Lélegző, bömbölő élet. Ez volt a szemétben. Valaki kidobta a legértékesebbet. Azt, amiért szokás mindent odaadni és feláldozni. Rúgkapál és visít. Az élet mindenekfelett élni akar. Akkor is, ha méltatlannak ítélték, ha érdemtelennek gondolták. Őszinte. A világban, ahol minden okokra és okozatokra épít, ahol minden mögött terv sejlik, az élet önmagáért akar lenni. Egy csoda. És ma valaki kidobta ezt a csodát a szemétbe."

A könyv atmoszférája iszonyat sötétséget áraszt magából. Ha színnel kellene jellemezzem akkor azt mondanám, hogy a feketénél is feketébb. Minden kép húsbavágó, némely gyomorforgató, kegyetlenül őszinte és őszintén kegyetlen. Mint főszereplőink teste a történet is mocskos, bűzös, bemászik az ember elméjébe, fészket rak és nem hagy nyugtot. Legalábbis engem nem eresztett: őrlődtem, tipródtam a képeken, a szavakon, néha gyomron vágott, és ahogy már mondtam nagyon-nagyon mélyre vitt. De nem bántam. Engedtem, hadd vigyen. 

Véleményem szerint ez olyan történet, amelyet mindenkinek el kellene olvasnia, ugyanakkor tudom, hogy - bántás nélkül használva ezt a szót - a mimózalelkű olvasók pár fejezetnél tovább nem bírnának eljutni, pedig mindenkire ráférne csak egyszer az, hogy eltöprengjen ezen a témán, azokon a szavakon és karaktereken, amelyet Benyák Zoltán megalkotott. Az i-re egyébként a pontot az író utószava tette fel számomra, és remélem, hogy nemcsak nálam, de a többi olvasójánál is eléri majd a célját:

"Ha valaki azt kérdezi, hogy a Csavargók dalából mi a kitaláció és mi a valóság, akkor el kell keserítenem: ez a regény a valóság tégláiból épült, amelyek olyan nehezek, hogy sokszor azt hittem, rám omlanak. De azért csak raktam egymásra a szavakat. Végül már csak egy célom volt vele: a sok nehéz történetből valami olyat építeni, amivel legyőzzük mindannyiunk betegségét, a közönyt, és kíváncsiak leszünk egy idegen történetére is, megpróbáljuk jobban érteni egymást. Egy valós mesét, aminek a végén dereng egy kis fény."

Kiadó: Grafomán

Kiadási év: 2014

Könyvszaporulat - szeptember

Újabb hónap telt el, újabb mérleg és sajnos elég rég volt olyan, hogy azt mondhassam, hogy egy mérsékletes hónapot zárhatok. Azt hiszem, nem voltam kellően ügyes szeptemberben, hogy ellenálljak a könyveknek, de ebben a hónapban ezzel kényeztettem egy kicsit a lelkemet. 

Öt könyvnek (khm, igen, szinte látom, hogy az egyik vállamon tanyázó kisangyal szomorúan csóválja a fejét, de a másik vállamon ülő kisördög meg örömmel dörzsöli össze a tenyerét) lettem a gazdája. Ebből kettőre már nagyon vágytam, ezek voltak a Salamon király szorong és A Rosie-projekt. Utóbbit sikerült is már elolvasnom, nálam az idei év kedvenceiben simán helye lesz, viszont a csodaszép borítóval rendelkező Émile Ajar könyv még várat magára (de van egy olyan érzésem, hogy nem sokáig :)). 

Aztán elég rég nem történt velem olyan, hogy csak úgy "megkívántam" volna egy könyvet mindenféle előzetes tájékozódás vagy ajánlás nélkül. Pedig most Gerard von Emmerik Csibefiú c. könyve így került hozzám. Felfigyeltem a borítójára, elolvastam a fülszöveget és úgy döntöttem, hogy jön velem haza. Ráadásul azt hiszem, hogy holland szerzőtől még nem is olvastam, ennek is épp itt volt az ideje. Ezt is sikerült már szeptemberben elolvasnom és igazán egyedi történet volt, azt gondoltam, hogy majd milyen gyorsan befalom, de mivel elég nyomasztó volt, csak kis adagokban tudtam fogyasztani. Ennyit, összesen 3 könyvet garázdálkodtam össze saját magam. 

Csakhogy szeptemberben van a névnapom és a testvérem szokásos kérdésére én a szokásos választ adtam, azaz könyvet szeretnék ajándékba. Réa Obreht A Tigris asszonya volt az egyik ajándék, aminek igazán örültem, mert nagyon jókat olvastam eddig róla és a történet is kellően felpiszkált. A másik Mika Waltari Szinuhe c. regénye. Látnotok kellett volna az arcom, mert én bizony először egy picit fanyalogtam, kicsit mellényúlásnak gondoltam ezt a könyvet, de mivel ajándék lónak könyvnek ne nézd a fogát, ezért persze ennek is egy kicsit utána néztem. Meglepődve láttam, hogy mennyien olvasták és szeretik, szóval azt hiszem nem lesz ez egy rossz történet. Egyetlen szépséghibája a vastagsága, ez tuti nem magammal hordozós könyv lesz. Vagy ha igen, akkor karra eléggé rá kell gyúrnom majd, hogy ne legyen izomlázam.

Nem fogadok meg semmit sem a következő hónapokra, avagy az év hátralévő részére, mert ugye bármi megtörténhet és néha már annyira unom saját magamat, hogy lelkiismeret-furdalást érzek pár könyv miatt. Van ennél szerintem sokkal rosszabb szokás is, szóval hajrá könyvek és hajrá olvasás, élvezzük őket!

"... a kéz minden ujjának megvan a maga párja"

Dorit Rabinjan: Lakodalmaink

Azt hiszem ez a regény az a könyv lett volna, ami mellett simán elmegyek a boltban, ha előtte nem győz meg arról Amadea majd Dóri, hogy érdemes elolvasni. (Illetve ha nincs az Alexandra nyári akciója, amiben potom pénzért be lehet szerezni.) 

Nagyon érdekes érzelmi utazásban volt részem az izraeli írónő regénye által: anyák és lányaik, nővérek és szerelmeik sorsába nyerhettem betekintést. Szoli és Iráni Azizjan szerelmébe, illetve öt gyermekének életébe folytam bele pár nap elejéig. Szoli és Iráni fiatalon találtak egymásra, de olyan szerelem volt az övék, amelyet szerintem minden nő irigyel. Hiába teltek felettük az évek, hiába gyarapodott a családjuk, jöttek tragikus fordulatok az életükben, Szoli mindig ugyanúgy, ugyanolyan hőfokkal szerette az asszonyát, mint a kezdetekben.

"Mikor Irani az egyetlen hosszú, fehér fonálból készült, nehéz gyöngyruhában állt mellette, Szoli akkor is a mezítlábas, parton sétáló kislányt látta benne. S mikor a szép mellek anyatejjel teltek meg, hogy a gyermekeit táplálják, Szoli számára akkor is a kis tengerparti vándor maradt a felesége. És mikor megnőttek a lányai, szépségük betöltötte a lakást, s bőven túltettek anyjukon, Szolinak akkor is kiszáradt a szája és megbénult a nyelve, valahányszor megpillantotta asszonyát."

Első gyermekük fiú lesz, Maurice, akit óvon-féltőn nevel Iráni, ugyanis a meggyőződése az, hogy elsőszülöttjének sem könnyei nincsenek, sem szíve. A szívre vonatkozó rejtély hamar megoldódik: a kisfiúnak a másik oldalon dobog ez a létfontosságú szerve. Ennek szimbolikus jelentősége lesz a későbbiekben, hiszen felnőve Maurice egy magányos és megkeseredett férfivé válik, aki a nővérein való uralkodásával próbálja érzelmi ürességét kompenzálni.

Aztán sorban jönnek a lányok. Először Sophia, aki a legszebb lesz mindközül. Ő az, aki mindig álmos, állandóan aludna, aki tiniként éjszaka több centit nő álmai alatt, illetve akinek nagyon fontos a pénz. Nem véletlen, hogy egy 17 évvel idősebb, gazdag férfit választ párjául. De az igazi, a mindent felemésztő szerelem őt is elkerüli.

Sophiát Marcelle követi, aki pont a nővére ellentéte: nem jön álom a szemére, állandó éberségben tölti életét, "szomorú szemei folyvást nyitva" vannak. Gyerekkora óta rajongásig szeret egy fiút, mégis, évekig tartó sóvárgás és a házasságkötésük után, ő is újra szülei házában lel viszonylagos békére.

A harmadik lány, Lizi a legbujább a nővérei között. Neki a legforróbb a vére a családban, amely gyermekkora óta nem hagyja nyugodni a lányt. Felnőve ápolónőként dolgozik, de a kórház csak bujálkodásainak újabb helyszínévé válik. És hiába köt házasságot az egyik fiatal orvossal, a nászágy hideg marad, és mivel ösztönei és vágyai hajtják és máshol keres vigaszt, férjétől simogatások helyett csak pofonokat kap.

És itt van a legkisebb gyermek, szintén egy kislány, Mati, aki úgy jött világra, hogy közben fiú ikertestvére meghalt. Mati lelkében és fejében ez az ikertestvér egyáltalán nem halott, úgy éli mindennapjait, mintha Muni valóság lenne. A kislány különcségeit, másságát hiperaktivitásként kezelik, de aztán egyszerűen csak ráfogják, hogy bolond, majd egy majdnem tragikus esemény miatt intézetbe zárják.

Ha most visszagondolok erre a regényre még mindig beleborzongok a szépségébe. Egyszerűen elbűvölt. Imádtam a történet idősíkjait, mert a jelenben egy nap a történés, Mati 11. születésnapja három időpontra felosztva, de a múltba való kitekintéskor megismerjük minden gyermek megszületésének, felcserepedésének, majd később párválasztásának és lakodalmaiknak történetét.

Elbűvölt - mint már fent említettem - Szoli és Iráni szerelme is. Az első szeretkezésüket olyan gyönyörű szavakkal írta le az írónő, hogy ezerszer jobban belepirultam, mint eddig bármikor ilyen jelenet olvasása közben. A szereplők is mind egytől-egyig különlegesen egyediek voltak, mindnek volt valami egyáltalán nem hétköznapi tulajdonsága. Tetszett a testvérek, de főleg a lányok és az édesanyjuk, Iráni közötti kapcsolat. És bár egyáltalán nem volt boldog a jelenbeli szál, hisz valamilyen úton-módon minden gyermek újra a szülői házban kötött ki, mégsem éreztem teljes szomorúságot vagy reményvesztettséget olvasás közben. Hisz volt hová és kihez hazatérniük és a lányok is ott voltak egymásnak.

A regény atmoszférája pedig igazán egyedi: buja, fűszeres, egzotikus, olyan volt az egész, minta egy pókháló vékonyságú színes fátyolon keresztül néztem volna a történteket. Meg megmertem volna esküdni rá, hogy némely jelenetnél hallani vélem a lányok kacaját, a karperecek, bokaláncok csörgését, érzem a parfümök egzotikus és telt illatát. Telis-teli volt intenzív érzelmekkel, jelenetekkel, nagyon jól esett újra és újra elmerülni benne. Igazán nőknek való történet, hisz szerelmekről, csalódásokról, lányokról, asszonyokról szól érzékeny, érzékekre ható stílusban megírva. Manapság ez egy igazi gyöngyszem szerintem!

"Egyetlen, közös magzatburokban növekedtünk mind, gondolta, Anya méhében. Míg kicsi lányok voltunk, összefűzött minket az ereinkben folyó közös vér, egyazon verejték tapasztotta össze egy végből szabott bőrünk szövetét. Liszt, víz, só. Most pedig, gondolta (...), most ragacsos könnyeink kapcsolnak bennünket ismét egybe."

Kiadó: Európa

Kiadási év: 2004

Fordította: Liska Erzsébet

A hónap leg-leg-leg könyvei #26

Oké, nincs mit tenni, elrepült ez a nyár is. De nem kesergek ezen tény felett, és még nem is őszies poszttal tisztelgek a számomra egyik legkedvesebb évszak beköszönte előtt, hanem még gyorsan sorra veszem, mit is olvastam júliusban.

Vegyes hónap lett mind a műfajokat, mind a nemzetiségeket tekintve, bár két dolog azért szemet szúrt. Az olvasott könyveim - szám szerint 6 darab - fele Olaszország köré csoportosult. Ha már nem mentem nyaralni, akkor így pótoltam :) Illetve azon meglepődtem, hogy majdnem csak férfi szerzőtől olvastam. Ennek viszont örülök, mert volt olyan idő, amikor nagyon háttérbe szorultak a férfi írók.

1. Alessandro D'Avenia: Senki sem tudja: eddig számomra az idei új megjelenések között azt hiszem ez volt az a könyv, amire a legjobban vártam (oké, talán Dávid Veron újabb történetét is ilyen tűkön ülve böjtöltem ki). Egyébként annyira gyorsan elolvastam, hogy nem is született még róla bejegyzés, pedig a könyvet és D'Avenia stílusát annyira szeretem, hogy ha a pasi csak a bevásárlólistáját írná meg, én azért is odalennék. Szóval tervezem, hogy még idén, nem hajtva a történet végkifejlete által, szép nyugiban újra elmerülök benne.

2. Nógrádi Gábor: A mi Dózsánk: egy kis üdítő színfolt volt ez július folyamán, mert az egyik legviccesebb magyar ifjúsági történethez volt szerencsém. Szeretem Nógrádi Gábor könyveit, humorosak, tanulságosak, jó tudni, hogy vannak/születnek még manapság is ilyen kellemes regények a fiatal (és a már kevésbé fiatal) olvasóközönség számára.

3. Kosztolányi Dezső: Velence: az egyik legcsodásabb helyszín Velence. Talán azért voltam egy kicsit csalódott, mert rövid volt, úgy olvastam volna még, hisz nem lehet betelni ezzel a sokszínű, vízzel körbevett várossal. Azt hiszem, hogy a bakancslistám kiemelt helyén szerepel most már Velence is!

4. Khaled Hosseini: Ezeregy tündöklő nap: az egyik legszívszorítóbb női sorsokról szóló történet volt ez, mégsem éreztem egy percig sem hatásvadásznak. Hosseininek olyan stílusa van, hogy még a sok szörnyűségen keresztül is úgy tud Afganisztánról mesélni, mintha csak a csodás és egzotikus Keletet elevenítené még. A Papírsárkányokkal megvett már magának, ezzel a regénnyel pedig meggyőzött, hogy ott a helye az olvasmányaim között neki is.

5. Niccoló Ammaniti: Ahogy Isten parancsolja: azt hiszem az idei év legellentmondásosabb érzelmeket kiváltó könyve volt ez. Sokáig tologattam, már vagy 3 éve, hogy megvettem és Ammanitit nagyon szeretem, mégis, ettől a könyvétől nagyon tartottam a sok negatív vélemény miatt. Aztán olvasás közben egyszer csak megint eljutottam arra a pontra, amit a Magammal viszlek olvasása során éreztem, mégpedig, hogy utállak Ammaniti! És hogy miért? Azért, mert rám telepednek a szereplőid, befonnak a hálójukba, az elkeseredettségükbe, a magányukba és mégis azt érzem, hogy nem akarok ebből a hálóból szabadulni. A fene tudja, hogyan éred ezt el nálam, de mindig sikerül.

6. Julie James: It Happened One Wedding: a lelkiekben megterhelő Ammaniti-könyv után muszáj volt valami könnyed regényt olvasnom és erre a célra Julie James FBI/US Attorney sorozatának az ötödik kötete a legtökéletesebb választás volt. Hozta a szokásos macska-egér játékot a két főszereplő között és a nőnek a humora is a régi, szóval nagyon jól szórakoztam az újabb FBI-os macsó párra találásának történetén.

A Happy End után

Katarina Mazetti: Családi sírbolt

Nagyon kedves olvasmányként él bennem a mai napig a Pasi a szomszéd sír mellől. Emlékszem, hogy rettentő jókat nevettem a két teljesen eltérő jellemű főszereplő kalandjain, ráadásul a női karakterrel bizonyos szempontból még hasonlóságot is éreztem, így amikor hallottam, hogy lesz folytatása a könyvnek, tudtam, hogy majd egyszer azt is el fogom olvasni. Végre sikerült is, bár megmondom őszintén nem gondoltam volna, hogy az első részt túl tudja szárnyalni majd az írónő. A legnagyobb örömömre sikerült neki!

Kicsit féltem, hogy a könyv veszít majd a humorából, mert hogy a két karakter különbözősége miatt volt az első részben sok olyan helyzetkomikum, amin könnyesre nevettem magam, tehát a második részben nem lehetett már csak erre alapozni. És bár a második rész még életszagúbb lett, mint az első, és kevésbé rózsaszínes ha használhatom egyáltalán ezt a szót Katarina Mazetti könyveire, szerencsére a főszereplők új élethelyzete megint elegendő humorforrást nyújtott.

"Benny fogta az ollót, és közölte, hogy a tehenek farkát is ő vágja már évtizedek óta, csak le tudja vágni egyenletesen az én hajamat is. Nincs sok veszítenivalóm, gondoltam, és beleegyeztem. Hát, tehénfarkat tényleg jól vág."

Desireé és Benny története az első résznél ott ért véget, hogy eldöntötték, belevágnak egy babaprojektbe. Mondanom sem kell, hogy ennek a két embernek az életében ez sem megy olyan egyszerűen, és én már az első oldalon nevettem ezen. Aztán ahogy a terv megvalósulni látszik és nekik dönteni kell a hogyan továbbról úgy kezd bonyolódni a helyzet. Desireé összeköltözik Bennyvel (és a tehenekkel :)) a farmon, hirtelen kettő helyett hárman lesznek, tehát megkezdik a boldog családi életet. Csakhogy nem egyszerű út ám ez! És azt hiszem ez az, ami miatt szerettem Mazetti könyvét. Mert az amerikai filmekben mindig azt látjuk, hogy megtörténik a nagy egymásra találás, boldogan élnek míg meg nem halnak, aztán snitt és ugye mi meg azt gondoljuk, hogy milyen csodás élet vár rájuk. Hát egy frászt! Merthogy a kemény munka a kapcsolatért, a családért, a közös életért igazán itt kezdődik el. Ezt még nem tapasztaltból mondom ugyan, tehát még csak másodkézből kapott ismereteim vannak, de szerencsére van nekem egy legjobb barátnőm, aki egyszer annyit mondott, hogy felejtsem el a habos-babos amerikai filmeket, az élet nem ilyen és neki aztán két gyerkőc és egy férj mellett vannak tapasztalatai bőven. Benny és Desireé történetében sokszor ráismertem azokra a problémákra, amelyek a barátnőmet is foglalkoztatják. Folyamatosan hangsúlyozva van a könyvben az, hogy a két nem mennyire eltérően látja a dolgokat. Hogy mennyire másként éli meg a nő az anyává válást, hogy mennyire első helyre kerülnek hirtelen a gyerekek. Hogy az apának ezt eleinte mennyire nehéz feldolgozni. Hogy amikor a gyerekek naphosszat az anyán lógnak, akkor estére az ágy és az alvás luxusa felülírja az összebújás vágyát. Hogy milyen észrevehetetlenül lesznek a napok mókuskerekek, hogy mennyire könnyű ebben a szituációban egy idő után csak egymás mellett élni és elhidegülni attól az embertől, akiről úgy gondoltad eddig, hogy ez veletek soha nem fordulhat majd elő. Pedig de! És mindezekről az érzelmekről nyíltan ír Mazetti.

"November közepén eljött a nap, amikor újra munkába kellett állnom. Leadtam a kicsiket a bölcsiben, és a hirtelen támadt csöndben beautóztam a városba. Emlékszem, milyen luxusnak tűnt, hogy teljes nyugalomban jövök-megyek a folyosókon, még a fejemet se forgatom jobbra-balra, mint egy bagoly. Hogy ebédidőben újságot olvashatok … hogy egyedül lehetek a vécén…zavartalanul beszélgethetek a kollégáimmal."

***

"Hogy szeretem-e? Mit ért ezen? Ha a nők szerelemről beszélnek, az esküvő napja jár a fejükben meg a Valentin-nap, és az ember nyakába csimpaszkodva kérdezgetik: „Szeretsz?” Bengt-Göran új felnit vett Violetnek, én meg felépítettem a verandát!
Azt hiszem, a férfiak szerelmével ugyanaz a helyzet, mint a nők infarktusával. Észrevehetetlen, mert tünetmentes!"

Számomra a könyv legnagyobb tanulsága az, hogy ne tündérmesét várjunk az élettől, mert akkor aztán óriásit csalódunk. Abban sem hiszek, hogy manapság az anyukák amolyan "wonder woman"-ként 100%-ig meg tudják állni (vagy meg kell állniuk) egyszerre a helyüket, mint anyák, feleségek, szeretők, barátok, társak, mert valamelyik szerep kicsit nagyobb súlyt kíván attól függően, hogy melyik élethelyzetben vannak éppen. A lényeg, hogy ehhez megtalálja az ember a megfelelő társat, aki tud idomulni ezekhez a változó szerepekhez. Illetve ami Benny és Desireé esetében is rengetegszer előfordult az a kommunikáció hiánya, és itt most nem azt értem, hogy evett-e a gyerek, vagy ki viszi a lurkókat másnap az óvodába. Nem, itt arra a kommunikációra gondolok, amikor a másik félre, annak érzelmeire vagyunk kíváncsiak. Benny és Desireé kapcsolatában is volt egy pont, ahol simán elcsúsztak volna, ha egyik vagy a másik nem teszi meg azt a bizonyos lépést. 

Végeredményben egy nagyon szórakoztató, - három elolvasott könyv után már mondhatom, hogy - amolyan tipikus Mazetti-humorú történetet kaptam. Annak meg kimondhatatlanul örülök, hogy ő megírta a Happy End utáni folytatást is. Aki olvasta az első részt, annak mindenképpen ajánlom a folytatást, aki pedig nem, annak meg meleg szívvel javasolom, hogy vegye kezébe ezt a sorozatot, mert tartalmas kikapcsolódásban lesz része, és még az élet dolgairól is elgondolkodhat olvasás közben!

Kiadó: Park

Kiadási év. 2012

Fordította: Kertész Judit