Tovaszökő február

Kicsit az az érzésem ezzel a februárral kapcsolatban, hogy szegénynek elég cudar dolga van. Átvezet minket a télből a tavaszba, de mivel mindenki olyan türelmetlen már a napfényre, meg a zöldellő természetre várva, sokan csak annak szurkolnak, hogy legyen már vége. Én meg most itt ülök és pislogok, miközben azon gondolkozom, hová és hogyan is ment el az a 28+1 nap idén. Persze visszagondolva rájövök, hogy sok program és tennivaló tarkította, talán ezért nem tűnt fel az, hogy a végére értünk. Újra csak voltam moziban (Brooklyn - a könyvet nagyon várom, kár, hogy csak szeptemberben jelenik meg a Parknál), hosszú idő után színházban is jártam és több baráti találkozó is színesítette a munkás hétköznapok egyhangúságát.

Amúgy ebben a hónapban sem vettem könyvet. Fura, én, aki régen csak úgy hörcsög módjára gyűjtögettem őket most nagyban kerülöm az agyonreklámozott újdonságokat, valahogy egyik sem hoz annyira lázba, helyette régi jó kis könyvekre csodálkozom rá, olvasok a könyvtárból, csökkentem továbbra is a várólistám és így lekerülnek a polcomról az oly sok ideje beszerzett könyvek is. De most így a jó, ezt élvezem, ebben érzem jól magam. Persze azért a Könyvfesztiválra már gyúrok, szép kis listám lesz addigra!

Egyébként az, hogy nem vettem könyvet nem azt jelenti, hogy könyvek nélkül zárom februárt. Került hozzám három szépség, három angol nyelvű. A csoporttársaimnak lehetősége adódott egy kicsit kiélni könyvmoly énüket és lecsapni néhány angol nyelvű könyvre ingyen, és hoztak azoknak is, akik nem tudtak elmenni erre a kis gyűjtögetős programra. Amúgy látatlanban, és félig-meddig ismerve egymást tök jó könyveket kaptam tőlük. Lett egy csodálatos példányom Marcus Sedgwick The Foreshadowing c. regényéből, egy Najaf Mazari - Robert Hillman The Honey Thief c. afgán világot bemutató rövid történeteket tartalmazó könyvéből (a címbe szerelmes lettem), és egy Sallie Muirden A Woman of Seville c. regényből.

Egyelőre olvasás tekintetében sem panaszkodhatom, ugyan volt egy megbicsaklásom, de hát nem minden jöhet be. 7 könyvet olvastam el, és egyet hagytam félbe. Ez az egy a Harry August csodálatos élete volt. Vagy 200 oldalt legyűrtem belőle, de nem kapott el. Nagyon komplex, nagyon szerteágazó, nem tudtam ráhangolódni és nem is élveztem, inkább szenvedtem esténként fáradt aggyal vele, úgyhogy szépen vissza is vittem a könyvtárba. De utána egész jók kerültek terítékre.

Priya Parmar: Vanessa és Virginia: nagyon szerettem, öröm volt megismerkedni számomra a Bloomsbury-körbe tartozó tehetséges emberekkel és a két Stepens-lánnyal. És Virginia Woolfra illetve az életművére csak még kíváncsibb lettem.

Joanne Harris: Kékszeműfiú: benne lesz a 2016-os legjobbak között. Harris szerintem kaján mosollyal az arcán írta meg a darkos vonalba tartozó kicsit pszichós hátterű regényét, amelyben újra feltűnik a St. Oswald elit iskola (Urak és játékosok helyszíne). Annyira, de annyira átvert, ráadásul nem is egyszer. Jön majd róla poszt, bár egyelőre nem is tudom mit fogok mondani a regényről...

Alice Hoffman: Hetedik mennyország: Harris meggyúrta egy kicsit a lelkivilágom, gondoltam majd Hoffman egy kicsit megsimogatja. A fenéket! Hoffman is az orrom alá dörgölte az emberek gyarlóságát és újra emlékeztetett arra, hogy nem tudjuk a csillogó felszín alatt milyen érzések és indulatok feszülnek, pláne ha ez a felszín kívülről nézve tökéletes. Mint a Stepfordi feleségek c. filmben.

Dennis Lehane: Vihar-sziget: és akkor ezek után jött Lehane és kaptam még egyet az arcomba. Azt hiszem, ez a hónap az ilyen könyvekről szólt. Lehane számomra most már végérvényesen kedvenc lett és rájöttem, hogy ő is nagyon ismerheti az emberi lélek legsötétebb részeit. Olyan érzéseket hoz mindig a felszínre, olyan témákhoz nyúl, ami nem egykönnyen emészthető. (Tegnap este megnéztem a filmet. Nem tetszett, a vége miatt, de szerintem Lehan könyvben jó, sokkal jobban üt mint filmen nézve.)

Brynulf Jung Tyønn: A világ legszebb mosolya: nagyon rövid kisregény, fontos témával, és elhiszem, hogy sokaknak tetszett, meg a fiataloknak jó téma, amit mondjuk egy osztályfőnöki órán komolyabban meg lehet beszélni, de nekem nagyon kevés volt. Hasonló témában olvastam ennél sokkal jobbat már.

Bagdy Emőke: Pszichofitness: a non-fiction kategóriában elég gyérül állok és internetes keresgélésem közepette rátaláltam erre a könyvre, amely a címével már rögtön megragadta a figyelmemet. Nagyon tetszett, szerintem kategóriájában az egyik legjobb könyv, aminek a végén praktikus tanácsokat is kapunk napi relaxációs gyakorlatokra vonatkozóan.

Marcus Sedgwick: The Foreshadowing: és akkor a havi három szerzeményből rögtön el is olvastam egyet. Nagyon könnyen lehetett vele haladni, és ahogy elkezdtem, rájöttem, hogy mennyire hiányzott már az angol nyelven való olvasás. Ráadásul a témáját tekintve is igazi telitalálat, hisz 1. világháborús történet.

Márciusban valószínűleg nem lesz ennyi olvasásom, már most látom, hogy a szakdolgozat miatt szakkönyvek kerülnek majd a kezembe. De azért van pár szórakoztató könyv a listámon és egy könyvet már én is kinéztem magamnak. A többi meg majd kiderül egy hónap múlva.

Ti hogy zártátok a februárt?

Akik már írtak róla:

Amadea

katacita 
Nita 
Dóri 
PuPilla 

Ami az esőről eszembe jut...

... az az, hogy tudom, mindenkinek elege van már belőle és mindenki rettentő mód várja már a tavasz beköszöntét, a napsütést, a jó időt. Érdekes módon én most egész jól bírom ezt helyzetet. Fene tudja minek köszönhető (bár szerintem bennem amúgy is van egy kicsit pozitívabb kapocs beállítva a vizes dolgokhoz), de most nem borít ki annyira, hogy esik. Napok, hetek óta kisebb-nagyobb megszakításokkal. Hol ömlik, hol csak csepereg. Én meg egész nap azzal trénelem az agyam (azt hiszem ez a Pszichofitness című épp olvasott könyvemnek köszönhetem), hogy szerintem a könyvmolyoknak ez az idő AZ az idő, amikor megvan az indok (persze amúgy nem kell, én már rég nem indoklom meg a döntéseimet senkinek) arra, hogy miért kuckózzunk be otthon egy könyvvel akár egész hétvégére. Szóval én úgy döntöttem, hogy ezt a pici időt, amit hátra van még a napsütéses tavaszig (mert higgyétek el, már itt kopogtat, már csicseregnek ezerrel a madarak) kihasználom az otthoni "kényelmes-ruhában-felszerelkezve-egy-jó-könyvvel" való időtöltésre. Azt hiszem majd a nyári negyven fokos kánikulában jó lesz erre az időszakra visszagondolni. Nem tudom ti hogy viselitek ezt az időt, de remélem jól!

Nekem csak ennyi tervem van a hétvégére:

Cuki bögrében valami finom forró ital

Meleg és kényelmes ruha + egy csendes sarok

Kedvenc takarómmal betakarózni

Olvasni kifulladásig!

Ha ilyen eső esne azért nem panaszkodnánk!

Képek forrása: pinterest

A tehetséges Miss V. Stephens

Priya Parmar: Vanessa és Virginia

Igen ám, de melyik Miss V. Stephens? Természetesen mindkettő, de Parmar könyvének középpontjában Virginia Woolf nővére, Vanessa Bell áll. Ettől függetlenül úgy gondolom, hogy ez a regény mindkét Stephens lány regénye, hisz sorsuk olyan sok ponton összefonódott azon túlmenően is, hogy testvérek voltak.

A megjelenés beharangozásának pillanatától nagyon vártam, hogy kézbe vehessem ezt a regényt, mert rájöttem, hogy ezek a fél-fiction történetek nekem az igazi kikapcsolódást tudják nyújtani, ugyanakkor kellően érdekesek ahhoz, hogy felpiszkálják az érdeklődésemet az adott kor vagy a központba állított személyek iránt. Anno így találtam meg magamnak Robert Capát az Ingrid Bergman megkísértése c. könyv elolvasása után, vagy így kattantam rá Hemingwayre A párizsi feleség és a Mrs. Hemingway elolvasása után. 

Bevallom őszintén nem vagyok Virginia Woolf rajongó. Eddig csak a Flush-t olvastam tőle, ami nagyon tetszett, de azóta nem folytattam az életművét. Priya Parmar regényéből nem ismerjük meg igazán az író Virginiát, hanem egy mentális problémákkal küszködő, féltékeny lánytestvér képe születik meg bennünk. Nem hiszem, hogy Parmar célja ez lett volna, inkább Vanessa érdemeit szerette volna kidomborítani, és engem nem is tántorított el attól, hogy tovább ismerkedjek Woolffal. Sőt, csak még inkább az érdeklődésem középpontjába került. Hiszen olyan kettős személyiség lehet ő: egyrészt az életben egy betegségektől, veszteségektől ideggyenge nő képe vetül elénk, másrészt lépten-nyomon azt olvastam róla, hogy írói zsenialitását senki nem vitatja, vitathatja.

"Virginiát az írás élteti. Amikor ír, tökéletesen céltudatosan cselekszik. Szertelenségének, szétszórtságának nyoma sincs ilyenkor. Az összpontosítás egészen addig kitart, míg az írás elkészül. Akkor aztán újra darabjaira hullik."

Ha ezeket figyelembe veszem akkor azt kell, hogy mondjam ezek a Stephens-lányok nem semmik voltak. Mert Vanessa legalább olyan érdekes személyiség lett számomra ezen könyv alapján mint Virginia. Tehetséges festőművész, aki ideje korán fel kellett, hogy nőjön hogy átvegye a családfő szerepét. Terelgette a testvéreit az életben, otthont adott és megalapította a testvéreivel a Bloomsbury-kört. Pezsgő társadalmi életet életek, és lázadtak a viktoriánus kor konvenciói ellen. Elég nagyok pislogtam olvasás közben, amikor próbáltam nyomon követni, hogy a baráti társaságban ki kivel és hányszor került intim viszonyba. És még mi hívjuk az angolokat prűdeknek!

Azt hiszem számomra az igazi csemege ebben a könyvben a Bloomsbury-kör és azok tagjai voltak. Sokat ismertem közülük, de volt olyan, akinek a neve nem mondott sajnos sokat számomra, így olvasás közben és után a wikipédia megint csak jó barátommá vált. A legjobban közgazdászként azt élveztem, amikor rájöttem, hogy ez a Keynes az a Keynes, akiről annyi közgáz órán tanultam anno a suliban és a főiskolán. 

Ami miatt pedig még jobban el tudtam merülni a sorokban az Nessa személyisége volt, az út, ahogy kiteljesedett mint művész, az út, amit bejárt mint nő, családanya és feleség. És az, ahogy ezt az egész kort, ezt a családot, ezt a bohém társaságot az ő művész szemén keresztül láthattam. Egyik-másik jelenet, érzés leírása számomra felért egy mozgalmas festmény színeivel, alakjaival.

"A házasság kötelék, mely a megszokás és a bizalom rostjaiból fonódik össze. A szerelem viszont nem tűri a zablát, fékezhetetlen és sebezhető. A házasság kötelékébe vissza tudom szőni a kihúzott szálat, gondosan ügyelve arra, hogy megtartsam az eredeti formát."

Remélem, hogy idén még sok ilyen jó (főleg nőknek szóló) fiktív dokumentumregényhez lesz szerencsém. A Napkeringő már a polcomon vár, tőle is legalább ilyen hasonló élményt várok. Addig is, akit érdekel ez a kor, az ne hagyja ki a Vanessa és Virginiát!

Kiadó: Alexandra

Kiadási év: 2015

Fordította: Getto Katalin

Megfakult életek

Alice Hoffman: Hetedik mennyország

Alice Hoffmant olvasni számomra legalább oly annyira nagy élvezet mint Joanne Harrist. Mindig úgy érzem mintha hazatérnék velük a nyugalmas otthonomba egy fárasztó nap után. Azt nyújtják nekem, ami a legjobban kikapcsol: szavakat, amelyek mágikus képekké, ízekké, hangulatokká állnak össze és tobzódhatom az általuk megteremtett világokban. Ugyanakkor mindkettőnek van egy sötétebb része is, valahogy meg tudják mutatni az emberi lélek cseppet sem csillogó vagy vonzó oldalát. Sokan nem szeretik például Hoffmantól az Itt a Földön c. regényét, mert nem az a bűbájos történet köszön vissza benne mint mondjuk az Átkozott boszorkákban. A Hetedik mennyországot valahogy e két történet közé tudnám elhelyezni, van benne egy kicsi ebből és egy kicsi abból is.

Egy kisvárosi milliő a helyszín, néha egy-egy mágikusabb jelenettel a boszorkányosabb Hoffmant megcsillantva, de az egész egy porlepte, borús hangulattal van megtűzdelve. Mintha rothadó érzelmekkel és csupa boldogtalan életekkel lenne tele ez a hely. De ez csak a könyv első harmada után derül ki az olvasó számára. Addig azt gondoljuk, hogy ez az 1959-60-as évekbeli Long Islandi kertváros a családosok álmainak netovábbja. Ám amint megürül egy haláleset következtében az egyik ház és annak új lakója, Nora beköltözik szép lassan minden és mindenki megmutatja az igazi arcát, elindulnak a mélyben és a felszínen is a változások. Nora már azzal felkavarja a kedélyeket, hogy elvált nőként érkezik ide két kisfiúval, akik közül az egyik még csak csecsemő. Ráadásul nem úgy viselkedik és nem úgy öltözködik mint egy átlagos anyuka vagy kertvárosi feleség. Testhez tapadó ruhák, piros körmök és az Elvis iránti rajongás jellemzi ezt a fiatal nőt, aki egy boldogtalan házasságból lépett ki.

"A jó szomszédság fenntartása két íratlan szabályon alapult: ne üsd az orrod mások dolgába, és rendesen gondozd a pázsitodat."

Nora érkezésével minden megváltozik. Az eddig mintaértékű életet élő emberek megbolondulnak vagy csak végre önmaguk lesznek. A példás családapa és rendőr fülig belezúg az új lakóba, ugyanakkor a felesége pont a nő segítségével kap észbe hogy hogyan tudná a házasságukba visszacsempészni a rég megkopott tüzet. A túlsúlyos és elnyomott családanya kezébe veszi életét, hátrahagyja férjét és gyermekeit végre megtalálja azt az utat, amin járni szeretne. A végzős osztályba járó lányok és fiúk szerelmi élete nem úgy alakul ahogy első körben gondoltuk volna; álmok törnek össze és új álmok születnek; a lázadók lecsendesednek, a csendesek fellázadnak. Nora is a legvalószínűtlenebb partnerre talál rá, de kölcsönösen megváltoztatják egymás életét, egy életre meghatározzák a másik számára a továbblépést. Egyszóval felbolydul a hangyaboly, az addig nyugodtan tűnő környezetben pattanásig feszül a hangulat a zárt ajtók mögött, a csillogónak hitt családi idillekről, életekről pedig kiderül, hogy már régen bomlásnak indult minden.

"Szülővárosa kis híján megfojtotta, és most alig várta, hogy kilépjen a világba, ami több a biztonságos, szűkös külvárosnál (...)."

A könyv befejeztével rájöttem, hogy Hoffman ezen oldalát is nagyon szeretem. Az ember orra alá dörgöli a kegyetlen és szürke valóságot. Megmutatja, hogy egy külső szemlélő elsőnek mit gondol egy ilyen környezetről, aztán szép apránként lefejti a csillogó rétegeket és elénk tárja a lecsupaszított, megkopott igazságot. Ezeket a típusú regényeket én nagyon magamévá tudom tenni, szerintem mi is így éljük az életünket, nem? Rögtön ítélünk a szomszédunkról, aztán ki tudja, hogy mi zajlik a zárt ajtók mögött. Mi azt gondoljuk, hogy tökéletes az életük, aztán ha belelátnánk a színfalak mögé valószínűleg nem cserélnénk el a miénket velük, a mi saját hetedik mennyországunkat.

Kiadó: 1998

Kiadási év: Európa

Néhány szót muszáj írnom erről az 1998-as magyar kiadásról, mert elég borzalmasra sikerült. Egyrészt a borítón egy olyan filmből való részlet látható, amelynek semmi, de semmi köze a könyvhöz, még csak a szereplőkhöz sem (ezért én most a szerintem legjobban sikerült külföldit használtam itt). Másrészt nagyon sok hibát, elírást találtam benne, ami jelentősen levont a történet élvezeti értékéből. Úgyhogy nagyon örülök, hogy mostanában a Maxim felkarolta az írónőt, mert remek regényei vannak, amelyek csak arra várnak, hogy a magyar olvasók kezébe kerüljenek méltó köntösben.

Életösztön

Gárdos Péter: Hajnali láz

"Annyi borzalmat éltem át. Olyan sokszor feladtam. De élek. Vagyok."

Még karácsony közeledtével egyik nap Anyukám megemlített nekem egy könyvet, amelyről éjszaka hallott a rádióban. Igaz történet, két ember szerelméről, akik holokauszt-túlélők és most a fiuk megírta a szülők egymásra találásának történetét a levelezésük alapján. Hallottam-e róla? Merthogy ő nagyon szeretné elolvasni. Természetesen ezek után már tudtam, hogy mivel lepem meg őt karácsonyra, ahogy azt is, hogy majd én is elolvasom a könyvet.

Elvárások nélkül kezdtem bele a Hajnali lázba és egy délután, este alatt szinte a végére is jutottam, hisz könnyen, gyorsan lehet vele haladni, illetve az embert fűti valami, hogy ne eressze el a két főszereplő kezét miután az első oldalakon olyan gyorsan egymásra talált velük. Sokan attól félnek, hogy túl sok kegyetlenség lesz a könyvben, hiszen kapcsolódik a holokauszthoz, mert mindkét főszereplő, Miklós és Lili is megjárta azt a poklot. Ehhez képest a könyv első felét finoman mosolyogva olvastam, mert nem a szörnyűségeken van a legnagyobb hangsúly, hanem Miklós és Lili újrakezdés iránti vágyán, a testi és lelki felépülésen és természetesen a levelezésen, majd a személyes találkozókon keresztüli egymásra találásukon. Ám megjelennek a borzalmak is, de mindez valahogy úgy van beleszőve, hogy csak egy-egy mondat, egy-egy elejtett utalás, egy-egy kép a múltból, de épp ezek miatt még érzékletesebb, még jobban hat az emberre olvasás közben.

Nagyon hálás vagyok, hogy végre egy olyan könyvet olvashattam, ami megmutatta, hogy mi történt "azután", mi történt a túlélőkkel, hogyan lehetett ezt egyáltalán a túlélés után is túlélni. Én egész végig ezen gondolkoztam, hogy micsoda életösztöne lehetett ezeknek az embereknek, amikor úgy kerültek vissza a normális létbe egy-egy koncentrációs tábor felszabadítása után mint élő emberi roncsok, és volt, aki egyes-egyedül maradt a nagyvilágban. Van, aki nem tudott így tovább élni, de van aki igen. Akik az életet választották azokban óriási erők dolgozhattak, fogalmam sincs milyen mélyre kellett lenyúlniuk, hogy újra tudják kezdeni. Főleg Miklós esetében, aki Svédországban a túlélőknek felállított táborban az egészségével kapcsolatban szörnyű diagnózist kap, ám nem adja fel, szinte tagadja, hogy mindazok után amit túlélt, érte jöhet egy betegség miatt a halál. Ő az életet, a szerelmet, a társra találást választja.

"Itt végképp eltévedt. Nem mintha ez felizgatta volna. Jólesett járni, kicsit élvezte is, hogy a halállal cimborál. A nagy kaszással. Megdöglik, na és. Élt, szeretett, ennyi volt." 

Nekem nagyon tetszett a mód, ahogy a két fiatal egymásra talált, talán azért mert a szívem mélyén régimódi vagyok, de ezzel a levelezéssel engem levettek a lábamról. Az első telefonhívás, amikor a vonal végén ott a levelekből megismert szeretett ember hangja, az első találkozás, amikor a külsőségek lehet, hogy mást mutatnak, mint amit elképzeltél - ezek mind-mind olyan részek voltak, amit én is izgalommal olvastam, mert szorítottam értük. Szerettem a kiragadott levélrészleteket olvasni, sokkal közelebb kerültek így hozzám a főszereplők, sokkal intimebb olvasási élményt kaptam.

Nem mondom, hogy hibátlan könyv, viszont az igaz története miatt hitet ad az embernek. Hitet abban, hogy működnek bennünk, emberekben bizonyos erők és a rossz után is fel lehet állni, meg lehet találni a jót, a szépet az életben. Hitet, hogy mindig van remény, még az utolsó utáni pillanatban is. Úgy fejezetem be az utolsó oldalt, hogy remélem, sok ilyen elhallgatott, dobozokba elzárt, porosodó levélkupacban megbújó életigenlő történet van még a világon. Mert akkor valóban van még remény a sok csúfság közepette.

Kiadó: Libri

Kiadási év: 2015

Egy pad, egy kávé és egy könyv #15

Imádom azt az érzést amikor felszabadul egy órám egy olyan napból amelyikről azt gondoltam, hogy minden perce be lesz táblázva. Ezt már csak az überelheti ha ez péntekre esik és munka után van. A minap pont így jártam. És aki olvas már egy ideje az tudja, hogy ilyenkor rögtön rápörgök a lehetőségre, hogy beüljek valahová egy kávéra és egy kis olvasásra és csak üljek és bambuljak, meg gondolkozzak, meg leeresszek a hetek óta tartó pörgés után.

Most szinte pillanatok alatt el is döntöttem, hogy hová szeretnék beülni. A Pozsonyi utca környékén volt dolgom, ahol tavaly ősszel figyeltem fel egy egyszerű, de annál nagyszerűbbnek tűnő kávézóra a My Green Cup-ra. Azóta egy barátnőmmel ketten egyszer már a kipróbáltuk a helyet, de most egyedül tértem be ide és csak azon drukkoltam, hogy legyen üres asztal, mert akármikor arra járok legtöbbször azt látom, hogy maximálisan ki van használva a kávézó. Nyert ügyem volt, még válogathattam is éppen hová tegyem le magam. Amúgy olyan ez a kávézó, amilyet egyszer én is szeretnék: letisztult design (imádom a színeiket, a zöldet és a barnát, kis szürkével, sárgával), isteni kávék, finom sütik, pont egy olyan hely, ahol két rohanás között szusszanhat az ember vagy ahol napközben megejthet egy céges/baráti találkát.

A lányok a pultnál extra kedvesek voltak, mert amint beléptem a kávézóba a szemüvegem bepárásodott, úgyhogy abban is segítettek a vakegérnek, hogy mi az aktuális sütifelhozatal. A mandulával megszórt almatortára esett a választásom a szokásos lattém mellett, ami olyan isteni volt, hogy legszívesebben kértem volna még egyet (mind a kávéból, mind a sütiből). A kávé csodás ízvilágú, pont olyan ami nekem a legjobban fekszik, és be kell valljam, hogy a zöld csészékért és a csodás latte art-ért is oda meg vissza vagyok.

Olyan helyet találtam, hogy mellettem az ablaknál egy srác dolgozott állatira a laptopján, a másik oldalamon pedig két lányka nevetgélt és hallgatott zenét egy közös fülesen keresztül, szóval totál vegyes a vendégkör. Láttam randizós párocskát, anya-lánya vásárlás után megpihenő kettősét, meg egy cuki kis barátnős hármast, akik munkahelyi és egyéb fontos problémákat tárgyaltak meg így késő péntek délután. Én meg csak ültem ott egymagam, élveztem a helyet, az atmoszférát, háttérben tök jó zenék mentek, visszafogtam magam, hogy ne egy szuszra faljam be a tortát és felcsaptam Vanessa és Virginia történetét. Halljátok, seperc alatt egy másik világban voltam! Költők, írók, festők társaságában és a kávézó halk moraja tökéletes hátteréül szolgált a két Stephen-lány történetének. Rájöttem, hogy mostanában igazán közel ezek a nívósabb női fél-fiction regények állnak a szívemhez. Egyrészt sokat tanulok az adott korról és a főszereplőkről, másrészt olyanok ezek a könyvek, hogy nem egy száraz önéletrajzot tolnak az arcomba, hanem egy regényt, ami viszi magával az olvasót fejezetről fejezetre.

Aztán lassan letelt a nyert órám, mennem kellett tovább, de újfent meg kellett állapítanom, hogy engem ezek a "lopott idők" - amikor azt tehetem ami nekem jó - még mindig nagyon fel tudnak tölteni. Mosolyogva léptem ki a kávézóból és vetettem bele magam a már sötétbe borult pesti utca nyüzsgésébe.

A My Green Cup-ot meg próbáljátok ki ha van rá lehetőségetek, mert nagyon klassz kis hely!

Mili és Richárd újra nyomoznak

Böszörményi Gyula: A Rudnay-gyilkosságok

Nagyon ritka manapság már az szerintem, amikor egy sorozat második kötete teljes mértékben hozza az első kötet színvonalát. És nem csak hogy hozza, hanem messze túl is szárnyalja azt. Számomra Böszörményi Gyula Ambrózy-báró esetei sorozatának 2. kötete az idei évem (oké, tudom, hogy csak pár héten vagyunk túl, de majd az év végi összegzőben is meg fogom említeni) egyik legjobb és legkedvesebb olvasmányélménye volt. Olyannyira, hogy azt hiszem azóta is maradt bennem egy pici űr, hogy el kellett engednem Mili és a báró kezét.

Aki olvasta az első kötetet, azt tudja, hogy függővéggel zárult. A második kötet ott folytatódik ahol az első, és szerintem az olvasók nagy örömére Gerlice szála is tovább bonyolódik, ám már nem Gerliceként. Úgy gondolom, hogy a két Hangay-lányt nem ejtették a feje tetejére. Az idősebbik, Emma, most már sokadik álarcának felvételére kényszerül és mint ahogy az első részben a cirkuszban, most sem éppen szokványos szerep(ek)ben kell megállnia a helyét és talpraesettségét bizonyítania.

A fiatalabb lány, Mili az első kötet után továbbra is az Ambrózy-villa és Agáta mama, no meg a személyzet vendégszeretetét élvezi és minden erejével azon lenne, hogy Emma nővérét felkutassa, mert ugyan a bizonyítékok szerint a haláláról kapnak hírt, sem a lány, sem az édesapjuk nem hisznek ebben. Ám Mili nővérének ügye háttérbe szorul, amikor Richárdot Rudnay Béla rendőrfőkapitány hét megoldatlan és furcsa bűnügy felderítésére kéri fel. Ambrózy báró természetesen igent mond és nyomban bele is veti magát az ügyekbe, csak Milivel nem számolt. Azzal, hogy bizony ebből sem hagyhatja ki ezt a Mindenlébenkanál Kisasszonyt és egyre másra bebizonyosodó jó megérzéseit.

"– Na de báró úr! – Most tényleg megsértődtem. – Minek néz maga engem?
– Örökké kíváncsiskodó, nyughatatlan kishölgynek, aki folyton épp az ellenkezőjét teszi annak, mint amit kérnek tőle – felelte tárgyilagosan, majd egy másik bérkocsi után intett."

Azt kell, hogy mondjam, amikor megvettem a könyvet és megláttam, hogy majdnem 600 oldal fogalmam sem volt, hogy mit lehet erről a történetről még ennyit írni. Kérem szépen, lehet, sőt, amikor befejeztem azt éreztem, hogy még legalább 600 oldalon keresztül olvasnám tovább.

Egyrészt az alaptörténet, a valóban megtörtént 7 bűneset és azok fiktív összekapcsolása és megoldása szerintem zseniális ötlet volt és okos koponyára vall. Nagyon tetszett, hogy bár a valós életben ezeknek a bűntényeknek semmi közük nem volt egymáshoz, mi kaptunk egy olyan megoldást, ami nem volt szokványos, ugyanakkor eléggé elborzasztó és hihető volt és jó sok kalamajkát és kalandot okozott a főhőseink életében a felderítése. Richárd, de legfőképpen Mili olyan helyekre jut el és olyan események szemtanúja, aktív részese lesz, amire ez a kislány, aki egyre kevésbé lány, hanem inkább felnőtt ifjú hölgy, szóval aki erre nem egészen volt eddig felkészülve. De veszi az akadályt, sőt, teljes mértékben felnő a feladathoz. És azt hiszem ez a második ok, ami miatt kedvencemmé vált a könyv és maga a sorozat is.

"Az íróasztal alatt négykézláb kuporogva két dolog járt a fejemben. Az egyik, hogy miként is keveredhettem ilyen ostoba helyzetbe. A válasz persze egyértelmű: sosem bírom fékezni a kíváncsiságomat."

Fejlődnek, alakulnak a karakterek. Mili vidéki kis tapasztalatlan csitriből lassan egy határozott, a véleményéért és igazáért, no meg a szeretett emberekért a végsőkig elmenő fiatal hölgy lesz, aki nem fél a sznob budapesti hölgyelitnek sem a szeme közé mondani a véleményét. Richárd faragatlanságát is egyre jobban kezeli, sőt azt hiszem azok az érzelmek a férfi felé, amelyekre mi olvasók már korábban fentük a fogunkat, Mili számára is egyre nyilvánvalóbbak lesznek, csak még nem tudja, hogy hogyan is lépjen ennek érdekében.

Ambrózy Richárd... ő nekem olyan mint Lizzie-nek Mr. Darcy, vagy Jane-nek Mr. Rocherster. Imádom! Tőlem lehet nőgyűlölő (nem az!), morózus (oké, sokszor), karót nyelt (jaj, ugyanmár!) de szíve mélyén csak egy megsebzett férfi, aki fizikai hiányosságát tűéles eszével igyekszik kompenzálni és akárki akármit mond igenis nyiladozik a szívében egy kis rész Mili iránt (én nem veszem be a testvéri szeretet dumáját!).

A többi szereplő is mind-mind nagyon jól eltalált karakterek: a tabáni alvilág, a korrupt rendőrök, az Ambrózy-ház szolgái, Gerlice-Cili társai a bajban, no és persze Tarján Vili is, a riporterünk, aki Milinek és persze Richárdnak is ott segít ahol tud. Sok szereplővel dolgozik a regény, de ez csak az előnyére válik.

"Bár ki soha nem mutatta, olykor neki is szüksége volt némi melegségre, gondoskodásra, valamint borzalmaktól, aljas indokoktól, önzéstől és gyilkos ösztönöktől mentes, egyszerű emberi gesztusokra, mint például az anyja csendes figyelme, vagy épp az én bosszantó jelenlétem."

Jó érzékkel ötvözi Böszörményi Gyula a két lány sorsát. Hol egy fejezet Miliről, hol egy Gerlice-Ciliről, hogy persze a végére a történések megint összeérjenek, amikor is abba fut bele az olvasó: folyt.köv. Már megint! Én meg teljesen oda és vissza vagyok, mert nem lehet elég gyorsan itt a december (karácsony), amikorra is a hírek szerint érkezik a sorozat befejező része.

Még mindig csak egyetlen egy dolgot tudok megemlíteni, ami zavaró, bár megértem az írót, hisz a végén megmagyarázza, hogy miért döntött így. Nevezetesen a lábjegyzetek. Nagyon sok (ami köszönhető az alapos kutatómunkának) és engem megakasztott az olvasás lendületében. Úgyhogy egy idő után nem is néztem őket, csak amikor nyelvi kifejezéseket magyarázott meg.

De ezen kívül én biza semmibe nem tudok és nem is akarok belekötni, elejétől a végéig imádtam az egész könyvet. Tűkön ülve várom a folytatást és remélem olyan irányba kanyarodnak majd Mili, Richárd és Emma kalandjai, amire mi olvasók titkon számítunk. Én bízom Böszörményi Gyulában, szerintem a harmadik kötet még a másodikat is le fogja majd körözni!

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadási év: 2015

Képzeljétek! Ambrózy báróhoz kapcsolódóan létrejött egy facebook oldal, ahol további csemegézni valót találhatunk magunknak ITT

Illetve az író az alábbi karcában egy esetleges megfilmesítés lehetőségét is felvetette ITT. Aminek ugyan örülök, de azóta azon kattogok, hogy kit tudnék elképzelni a főszerepekben. Az én kisfilmem, ami a fejemben van, ragaszkodik a saját elgondolásához, így nem találok ideális jelölteket.

Köszi, megvagyok, de így is jó.

Gretchen Rubin: Jobban, mint valaha

Ezer meg egy éve kacérkodom a Boldogságterv elolvasásával. Sok helyről sok jót olvastam róla. Valami miatt úgy gondoltam, hogy inkább a Jobban, mint valaha könyvével kezdek Gretchennek, mert a fülszöveg szerint szokásformálási stratégiákat kapunk, amelynek segítségével elindulhatunk a saját szokásaink megreformálásának, újak felvételének, rosszak elhagyásának az útján. Hű, ez kell nekem! Legalábbis első gondolatom ez volt. Most, hogy elolvastam jobban nem lettem tőle, bár az elején elég sok helyütt bólogattam és találtam benne érdekes gondolatokat is, viszont a végére már igen csak elegem lett az egész témából.

Amik tetszettek:

- Gretchen által felállított tematika szerint az emberek a szokásokhoz való hozzáállásuk szerint négy kategóriába sorolhatóak: fenntartó, kérdésfeltevő, engedelmeskedő, lázadó. Épp ezért nem lehet egy sablont mindenkire ráhúzni. Bizonyos stratégia az egyik embernél működik (pl. a határidő, vagy a kontroll általi nyomás egy engedelmeskedőnél), másnál ez fabatkát sem ér (pl. egy lázadónál).

- saját magamra nézve fel tudtam végre ismerni azt, hogy a reggeli testmozgást nem nekem találták ki. Tudjátok, van olyan ember, aki megkérdezi a környezetemben, hogy miért nem megyek reggel sportolni, ha délutánonként olyan bizonytalan mikor végzek a munkában. Azért kedves kérdező, mert nem vagyok hajlandó hajnalok hajnalán felkelni. És azért nem, mert én bagoly típusú ember vagyok. Pont. Ennyi. Nem fogok küszködni azért, hogy felkeljek reggel, megyek úszni, sportolni délután, vagy esetemben a vasárnap délelőtt tökéletesen bevált erre a célra. De a tantusz ennél a pontnál Gretchen miatt esett le, ő írta le, hogy egy bagoly típust felesleges a kora reggeli sportmozgással zaklatni.

- azzal a gondolattal is egyetértek, hogy nem lehet mindent mindenkinek ugyanúgy elkezdni. Azaz vannak olyan emberek, akik egy új dologba 110%-osan egy nagy lépéssel ugranak bele, mások pedig apránként, körüljárva és apró lépésekkel (ez utóbbi vagyok én pl.).

"A kis lépések különösen jól jöhetnek, amikor valami olyan dolgot próbálunk megtenni, ami nagyon nyomasztónak tűnik. Ha rá bírom venni magam annak az első kis lépésnek a megtételére, utána rendszerint rájövök, hogy tovább tudom vinni."

És amik nem:

- azt hiszem a végére megértettem, hogy a fő bajom a könyvvel az, hogy Gretchen amerikai, én meg itt élek Magyarországon. Igen, nagyon szeretném úgy kezdeni a napom, mint ő (otthon ír, a saját irodájában), azaz az első órát az internetes hírek olvasásával, az e-mailek megválaszolásával tölteni. De ez esetemben elképzelhetetlen, amikor is reggel alig veszem le a kabátom, máris letámadnak a feladatokkal. Kíváncsi lennék, mit szólna a főnököm, ha közölném, hogy "bocs, új szokásom van és várj egy órát, utána beszélünk".

- a négy típusra nézve a végén van egy teszt, állításokról kell eldöntened, hogy igaz-e rád vagy sem. Na, ezek alapján nem derült ki, hogy én hová esem, mert mindegyikben hasonló igenem volt, azaz mind a négy kategóriából van bennem valami? És szerintem igen, csak ezt Gretchen kicsit kisarkította a könyvében. Mert pl. munkahelyen valószínűleg mint beosztott az engedelmeskedő típusba esem, de a magánéletben van bennem ebből is egy kicsi és abból is egy kicsi, tehát nem mindegy, hogy hol szeretnénk egy új szokást meghonosítani.

- ami kiütötte nálam a biztosítékot az Gretchen véleménye a folyadékfogyasztásról. Szerinte erre nem kell odafigyelni, majd a test jelez. Javítsatok ki de nekem orvosaim, a kozmetikusom, az internet, szóval a legtöbb csatorna azt javasolja, hogy fogyasszunk min. 2 liter folyadékot naponta, lehetőleg vizet, és ha már szomjasak vagyunk, akkor az már régen rossz. Erre azért is vagyok háklis, mert nekem ez a gyenge pontom, és valóban igyekszem szokásként felfogni, sőt, észre is vettem, hogy ha figyelek erre, kiegyensúlyozottabb vagyok, kevesebbet fáj (vagy egyáltalán nem) a fejem, és a bőrömön is meglátszik a hatása.

- Ja, meg a kedvencem. Gretchen, hogy időt spóroljon, amikor az olvasói levelekre válaszol, vagy éppen e-mailekre, akkor nem ír megszólítást és nem köszön el. Gondoljatok ósdinak, de nekem ez nem bejövős stratégia. Még ha annak a kollégámnak írok, aki a szomszéd irodában ül, akkor is beleírom, hogy szia, kedves, vagy helló, vagy épp jó reggelt és mennyi ideig tart a végére odabiggyeszteni egy üdv vagy köszi, N. aláírást. (Nem mellesleg ezt automatikusan is be tudjuk állítani a levelekhez.)

- G. szerint ha egy új szokást megakasztunk valamivel (pl. mondjuk közbejön egy betegség), akkor utána vagy elhagyjuk a szokást vagy nagyon nehezen kezdünk bele újra. Ezzel sem értek egyet. Egyrészt egy betegség pont egy olyan dolog, amire nem vagy ráhatással, hisz jön a megfázás, leteper, ki kell pihenni. Na, ilyenkor pont nem azon fogok görcsölni, hogy a fene, így nem fogok tudni vasárnap délelőtt elmenni úszni. Helyette meggyógyulok mindenféle stressz nélkül és következő héten elmegyek úszni. No para.

- G. kismillió helyen elmondja magáról, hogy 1) nem szeret vásárolni 2) nagyon figyel a súlyára, az étkezésére, a testmozgására. Ez teljesen rendben van. Egyszer. Akkor felfogom, megjegyzem. De ez hogy hányszor elő nem került! Már a falra másztam tőle (nem mellesleg megnéztem a neten, és tök vékony ez a nő, bár azt nem tudom, hogy milyen volt korábban).

- és azt hiszem maga a könyvben szerepeltetett gondolatok sok helyen vagy túl tudományosak voltak, vagy arról szóltak, hogy Gretchen olvasói ezt vagy azt kommentálták a blogjára. Nekem ez így nagyon kevés volt. Illetve rájöttem, hogy nem akarom, hogy minden napom a szokásaim által legyenek behatárolva. Hogy perce pontosan beosszam magamnak, hogy mikor kivel és mit csinálok. Szeretek néha spontán lenni. És szerintem kell is ez, ez a legjobb dolog néha az életben. A könyvet olvasva végig az járt a fejemben, hogy ha nem a szokásaimhoz ragaszkodom, akkor már nem is élem jól az életem. Már pedig nem szeretném ha egy könyvtől ezt a sugallatot kapnám.

Természetesen nem mondom senkinek, hogy ne olvassa el a könyvet, sőt, biztos sokan lesznek olyanok, akiknek sokat segít. Csak nekem ez semmi újat nem mondott, vagy ha igen, akkor azt meg az én életemben nem lehet hasznosítani. Illetve elég erősnek érzem magam ahhoz, hogy ha valamit szokásommá szeretnék tenni, akkor az magamtól is menne (pl. évekkel ezelőtt egy fogyókúra miatt leszoktam arról, hogy cukorral/mézzel/édesítővel igyam a kávét. Bár a diétát már nem tartom olyan szigorúan, a kávét még mindig feketén és tejjel iszom.)

Tehát ne tántorítson el senkit az én inkább negatív, mint pozitív véleményem a könyvről, hátha Ti megtaláljátok benne azt, amit kerestek! És ha csak egy embernek segít, akkor már megérte megírni.

Kiadó: Édesvíz

Kiadási év: 2015

Fordította: Kovács Zsuzsa