Egy Hemingway élete

Mariel Hemingway - Ben Greeman: A Hemingway-átok

Azt hiszem, hogy én vagyok a marketingesek álma, legalábbis a könyves szekciót nézve. Amint megláttam A Hemingway-átok könyvcímet, tudtam, hogy mindenképpen meg fogom venni, hisz Hemingway és munkássága nagy kedvencem, élete pedig mindig is érdekelt. Amiért a marketingeseket említettem az a szerintem hatásvadász cím. Igen, sok tragédia érte a Hemingway családot az évek során, de mégis úgy gondolom, hogy nem ül rajtuk átok. És maga a könyv sem erről szól, nem keres miérteket, vagy nem ás nagyon mélyre Ernest életébe és az ő viselkedésének hatását sem nagyon firtatja a családtagjaira nézve, hanem egyszerűen Mariel Hemingway, Ernest egyik unokája, elmeséli az életét.

 "Visszaemlékeztem arra, hogy gyerekkoromban hogyan jöttem tisztába nagyapám öngyilkosságával: lassan, és egyre inkább megérezve, hogy mennyire nehéz az embereknek feldolgozni azt, ami történt. (…) Ernest döntését nem lehetett teljesen megmagyarázni. Senki nem tudhatta, előre eltervezett cselekedet, esetleg pillanatnyi kétségbeesés eredménye, vagy egyáltalán szándékos volt-e. Megválaszolatlan kérdés volt, egy lezárt ügy nyitott aktja és ezért senki nem tudta, mit kezdjen vele."

Ha valaki kézbe veszi ezt a könyvet, ne számítson olyan részletekre Ernest életével kapcsolatban, mint amelyek A párizsi feleségben vagy a Mrs. Hemigwayben olvashatóak, a híres író igazából a könyv elején és a végén van megemlítve. Mindez talán annak köszönhető, hogy Mariel - aki Bumby harmadik, legkisebb lánya - születésekor Ernest már nem volt életben. Elbeszélésekből, családi történetekből, fényképekből és persze a regényeiből ismerte meg a nagyapját. Attól függetlenül, hogy nem sok újdonságot tudtam meg a Nagy Íróról, mégis elég élvezetesnek találtam Mariel életének történetét. Egy diszfunkcionális családba született, ahol szerintem a szülők között soha nem volt igazi kapcsolat, a két nővére és közötte sem éreztem igazán a testvéri köteléket, hanem folyamatosan a versengést, a megfelelni vágyást, a másik túlszárnyalását. Nem csoda, hogy ilyen környezetben, ráadásul mentális és fizikai betegségek árnyékában Mariel az egész életét arra tette fel, hogy ő ezeket elkerülje, hogy egészséges életet éljen minden tekintetben. És bár nem hiszem, hogy le akarta volna bármiben körözni a nővéreit, mégis, egy véletlennek köszönhetően ő lett közülük a legsikeresebb: színésznő lett belőle.

"A családomban mindenki árnyékban élt. Margaux a tökéletes nővére, Muffet árnyékában, aki viszont a mentális betegségéében. Apám anyám első szerelméében. Anyám a saját múltjában. Mindenki ki akart lépni a saját árnyékából, mindenki azt akarta, hogy elismerjék azért, ami, ne pedig lenézzék azért, ami nem. Én a legkisebbként arra törekedtem, hogy önálló legyek, hogy én s kiléphessek a fénybe, de csak a kudarcra, a kompromisszumra és a csalódottságra láttam példát magam körül."

Az egész könyvben azt hiszem azokat a részeket olvastam a legnagyobb élvezettel, amelyben Mariel a színészi karrierjéről mesél, főleg a filmekről és színész partnereiről. Olvashatunk Woody Allenről, Kurt Russelről, Eric Robertsről, Robert de Niróról és még Oscar-jelölés is. Jó volt kicsit bepillantani a kulisszák mögé és bár eddig sem irigykedtem a hollywoodi színészek élete iránt, de most már bizton mondhatom, hogy nem minden arany, ami fénylik ott sem.

Az utolsó fejezetekben azért Ernest halálának évfordulója alkalmából Mariel is vállalt pár tévés megjelenést és interjúkat, és ezekben a részekben nagyon érdekes gondolatokat fogalmazott meg nagyapjával és családjával kapcsolatban.

"Azt mondják, Hadley-t minden más nőnél jobban szerette, és azzal, hogy elhagyta őt, úgy döntött, hogy ő Ernest Hemingway, a Nagy Író lesz, nem pedig Ernest Hemingway, az ember, férj és apa. Senki nem tudhatja biztosan, de én azt hiszem, sarokba szorítva érezte magát, érezte, hogy nem élheti mindkét életet."

 ***

"A család egy megrepedt tükör, amely ennek ellenére pontosan mutat meg bennünket."

Összességében örülök, hogy elolvashattam Mariel történetét, és bár egy kicsit mást kaptam, mint amit a cím alapján magamban elképzeltem, így is élvezetes olvasmány volt egy diszfunkcionális családról és a kitörési lehetőségekről.

Kiadó: Tericum

Kiadási év: 2017

Fordította: Torma Péter

És a lemez forog tovább ...

Olivier Bourdeaut: Merre jársz, Bojangles?

A könyvmolyságban az az egyik legjobb dolog, amikor másik könyvmolytól ajánlást kap az ember, valahogy így: "ezt el kell olvasnod" vagy "ez neked való, biztos tetszene". A Merre jársz, Bojangles?-szel így kezdődött a történetem, almamag hívta fel rá a figyelmemet és a következő könyvtári portyám alkalmával le is csaptam erre a kisregényre, amit a könyvtáros hölgy a dobozból kutatott elő nekem.

Ha valaki mostanában veszi a kezébe ezt a történetet, annak azt ajánlom, hogy egyben olvassa el, hisz csupán 160 oldal. De olyan oldalak ezek, amelyek az olvasásuk után sokáig visszhangot vernek az ember lelkében, és valahogy a szívverésed ritmusa is megváltozik utána, össze-vissza kezd verni, mert nem akarod elhinni, hogy véget ért, hogy így ért véget...

A könyv első fele olyan volt, mintha egy kisfiú megkaparintotta volna a család féltve őrzött fényképalbumát és képről képre haladva addig nyaggatta volna a szüleit és a barátokat amíg el nem mesélték volna, hogy mi van egy-egy megörökített pillanat mögött. Megismerünk egy bohókás családot így, meg egy nagy szerelmet, és egy olyan anyát, aki ugyan teljes szívével szereti a kisfiát, a hétköznapi értelemben mégsem "normális" anya. Ezeken a látszólag egymáshoz nem nagyon kapcsolódó életképeken keresztül érezzük a szereplők közötti erős kötődést, szeretetet és egy idő után mi is ott szeretnénk velük bolondozni, táncolni Nina Simone Mr. Bojangles című számára.

"Feleségem arra tanította, hogy mindenkit magázzon, mert ő mindig úgy érezte, hogy a tegezés könnyen kiszolgáltatott helyzetbe hozza az embert. Azt magyarázta a kisfiunknak, hogy az „Ön" és a „Maga" az első védőkorlát az életben, egyben a tisztelet jele is, amellyel az egész emberiségnek tartozunk."

Aztán a regény második felében ez a könnyed tónus eltűnik, de valahogy mégis megmarad. Eltűnik, mert a sok bolondozás és vicces jelenet helyett keményen közbeszól az élet, és mégis megmarad, hiszen ezt a pofont az élettől szintén úgy viseli az apa és fia, mintha szembenevetnék a sorsot. És azt hiszem szembe is nevették, csak mindketten más-más módon.

"… egy röpke pillanatra rabul ejtjük az emberek figyelmét olyan történetekkel, amelyek éppoly megragadhatatlanok, mint a szél."

Az idei évem egyik legkedvesebb könyves élménye lett ez a történtet. Mert szép. Különleges. Szívhez szóló. Keserédes. Főleg ha az utolsó oldalak elolvasása után meghallgatja az ember Nina Simone Mr. Bojangles című számát. Akkor biza eléggé belefacsarodik a szív, meg könnyes lesz a szem.

Kiadó: Magvető

Kiadási év: 2017

Fordította: Tótfalusi Ágnes

3+2 könyv a nyárra, amit elolvasok (újra)

Bár idén tavaszra nem csináltam magamnak évszakos listát, csak havi terveim voltak, de most júniusban eljutottam oda, hogy a polcomon körbenézve tudom, melyek azok a a könyvek, amelyeket idén nyáron mindenképpen el szeretnék majd olvasni. Van közöttük 3 olyan történet, amit egyszer már olvastam, de azóta is nagyon szeretném őket újrázni és van 2 nemrég beszerzett könyv, amit remélhetőleg pont jókor vettem meg magamnak.

Nekem a nyári hónapok alatt a túlságosan komoly témájú könyvek valahogy nem csúsznak. Ilyenkor az ember amúgy is sok offline programot szervez, sokat jön-megy és amikor tud magának időt szakítani az olvasásra, akkor nem biztos, hogy a nagyregényes szépirodalom kategóriájából fog meríteni. Viszont a túl egyszerű történetek sem jönnek be, valahol e kettő között félúton szeretem megtalálni az igazit.

Emylia Hall: Nyarak könyve

A könyv kívül csodás, gyönyörű köntöse van, belül pedig ízig-vérig nyárra való történet bújik meg. Nyarakról szól, Balatonról, csalódásról, felnőtté válásról, és egy második esélyről. Keserédes, de nagyon szép regény.

"Bár meg tudnánk tanulni a hétköznapokat ünnepelni, ahogy feltűnés nélkül kezdődnek, és jelentéktelen mederben folytatódnak. Mint a tegnapi nap, meg az előtte lévő, mikor kicsik és múlandók voltak a bosszúságok: egy kora reggeli fejfájás homályos pereme, a cukor kavarása közben kiömlött kávé, a hirtelen felismerés, hogy pirítóst tettem a sütőbe, és édes illata épp kezd kozmássá válni. Ezeket a napokat kéne megbecsülni. Az ilyen napokon kéne megállni, hálát adni."

Edward Kelsey Moore: Szikomorfán születtem

Ezt anno ősszel olvastam és már akkor tudtam, hogy újra le fogom venni majd a polcról és igyekszem ezt a nyárra időzíteni. Csodás könyv, és bár nem voltam kibékülve a borítójával, azóta már azt is megszerettem. Női barátság áll a középpontban, az 1950-es évekbe repülünk vissza, a téma elég komoly, hisz a szegregáció meghatározó akkoriban az amerikai Délen. Hol nevetünk a lányok kalandjain, hol a szívünk szorul majd össze, de mindenképpen meghatározó olvasmányélményt nyújt.

"Anya a virágokhoz értett. Az ő kertje volt a legszebb a városban, már azelőtt is, hogy helyett szorított volna benne az imádott marihuánájának. De a főzés! Azzal hadilábon állt. Amikor utoljára próbálkozott ünnepi vacsorával, az elszenesedett kérgű hús a kutya táljába vándorolt, és mi főtt tojással vigasztalódtunk. A kutya csak belekóstolt, és utána hat órán át nyüszített egyfolytában. Szegény állat sosem heverte ki igazán az élményt."

Fabio Volo: Hely a világban

Nagy rajongója vagyok Volónak. Eddig bármelyik könyvét olvastam, imádtam, de a kedvenc még mindig a Ráadásnap. Viszont a Hely a világban elég erőteljesen ott van a nyomában. Volo elég szókimondó, igazi pasis stílussal ír, sokan a túl sok testnedv emlegetése miatt nem bírják őt, nekem ez is belefér, mert mellette nagyon jól látja az élet dolgait. Ez a könyve témájában tökéletesen illik a többi regénye közé: útkeresésről, felnőtté válásról, barátságról, szerelemről olvashatunk benne.

"(…) a boldogság nem mindig arról szól, hogy azt csináljuk, amit szeretünk. Talán inkább arról, hogy szeretjük, amit csinálunk…"

E 3 történeten kívül két olyat választottam, amit nemrég szereztem be és az egyik kedvenc műfajomba tartoznak: regényes életrajzok. Ezeket a könyveket évek óta nagyon szeretem és borzasztóan örülök, amikor egy-egy ilyen feltűnik az új megjelenések között.

C.W. Gortner: Az isteni Marlene

Nem is volt kérdés, hogy Chanel regénye utána Marlene Dietrich életére is kíváncsi vagyok. Nem biztos, hogy a pár napos miniszabadságomra ő jön majd velem, mert majdnem 500 oldal, de tudom, hogy Gortnerben bízhatok, csak úgy peregni fognak majd a lapok és betekintést nyerhetek egy olyan nő életébe, akit eddig csak a filmszerepein keresztül ismertem meg.

Mariel Hemingway - Ben Greenman: A Hemingway-átok

Kicsit csalás, hogy beválogattam ezt a könyvet ide, mert már bele is kezdtem, de csak pár fejezeten vagyok túl. Már most tudom, hogy jó lesz, de nem egy könnyű és izgalmas olvasmány. Hemingway unokája meséli el, hogy milyen volt egy ilyen diszfunkcionális családban felnőni, milyen volt a nagy Hemingway leszármazottjának lenni, ahol tragédia tragédiát követett.

"A család egy megrepedt tükör, amely ennek ellenére pontosan mutat meg bennünket."

Ti mit terveztek a nyárra?

 

Testvéri (v)iszonyok

Alice Hoffman: The Story Sisters

Az idei évben is sorra kerítettem Alice Hoffmantól egy regényt angolul, mert sajnos úgy tűnik, hogy nem érkezik tőle hazánkba újabb kötet a Gyönyörű titkok múzeuma után, nekem pedig kell az éves adagom az írónő varázstollából.

Ahogy az lenni szokott, már az első pár oldal elolvasása után elkapott a tipikus hoffmani varázs és hangulat, így nagyon gyorsan sikerült belehelyezkednem a Story testvérek történetébe. Visszagondolva a könyvre nagyon sok eleme a gyermekmesékből merít: három lánytestvér áll a középpontban, mindegyik nagyon eltérő karakter, és sok gonosz dolog mérgezi meg a viszonyukat, mire a legvégére próbatételek után megbékélnek a családjukkal, saját magukkal és a sorsukkal is.

A regény kezdetekor a három lánytestvér, Elv (a legidősebb és legszebb), Meg (a középső, a könyvmoly) és Claire (a legfiatalabb és a legrendszeretőbb) erős és nagyon furcsa testvéri kapcsolatot ápol. Kitaláltak maguknak egy külön világot, Arnelle-t és egy nyelvet, amit senki más nem ért meg rajtuk kívül. Ebben a világban a jók harcolnak a démonok ellen, amolyan varázslatos mesevilág ez, egészen addig, amíg egy nyáron Elv, hogy Claire-t megmentse, saját maga találkozik egy földi démonnal, ami után a lány már nem lesz önmaga. Az arnelle-i világ egyre sötétebb történeteket hordoz már a lányok számára, Elv egyre inkább eltávolodik az anyjától, és középső testvérétől, és egyre inkább önpusztító életmódot folytat. Elv viselkedése teljesen szétzilálja a Story lányok kapcsolatát, és mindenki tehetetlenül figyeli az újabb tragédia felé való száguldást. Mert érzik a lányok és így az olvasók, hogy rohannak egyfajta baljós és sötét végzet felé, ami csavar még egyet a lányok és édesanyjuk kapcsolatán. De persze Hoffman itt is zseniális: ugyan szétesik egy család, a testvéri kapcsolatok megszűnnek, az olvasók egyértelműen negatív karakterré kiáltják majd ki Elvet, mégis a regény végére, amikorra is felnőnek a szereplők, újra kapnak majd egy esélyt és mi olvasók is átértékeljük az Elv iránti negatív érzelmeinket.

"Claire often wondered if she herself was a demon. Long ago, Elv had taught her how to recognize one; she'd whispered the telltale sign as they'd lain side by side in bed. Demons were marked by black start, pale eyes. When one walked through a room, ice formed on the windowpanes; plants withered."

Sokrétű regény ez. A sokadik Hoffmanom után persze már észreveszek bizonyos hasonlóságokat a korábbi regényeihez viszonyítva: a szerelmi szál itt elég sötét, olyan szerelem szerepel a regényben, amely életeket dönt romba (ebben hozza az Itt a Földön hangulatát), van szó drogokról és egy család, testvéri kapcsolatok, széteséséről (mint a Skylight Confessionben), mégis minden alkalommal tud újat mutatni, valahogy másként csűrni-csavarni a szálakat, mást helyezni a középpontba. Itt azt szerettem benne, ahogy ezt a különös arnelle-i világot bemutatta nekünk (számomra volt egy kis párhuzam a 3 lány és a Brontë lányok élete között), meg azt, hogy a lányok milyen karakterfejlődésen mentek keresztül az évek során. A tragédiák, az életükbe belépő démonok, szerelmek után senki nem maradt már ugyanaz. Mindezek miatt nagyon szerettem olvasni, jó volt megismerni a Story lányok keserédes, bonyolult és sokszor fájóan tragikus világát.

"Maybe some love was guaranteed. Maybe fit inside you and around you like skin and bones. This is what she remembered and always would: the sisters eho sat with her in the garden, the grandmother who stiched her a dress the color of the sky, the man who spied her in the grass and loved her beyond all measure, the mother who set up a tent in the garden to tell her a story when she was a child, neither good nor bed, selfish and strong, only a girl who wanted to hear a familiar voice as the dark fell down, and the moths rode, and the nigh was sure to come."

Kiadó: Harper Press

Kiadási év: 2009

Májusi zárás

Néha úgy érzem, hogy van az évnek bizonyos időszaka, amely kétszer gyorsabban eltelik, mint a többi. A nyárelő-nyár-nyárutó biztos, hogy ilyen, így a május is egy szempillantás alatt elrohant, talán ezért is csúsztam meg a zárással, kellett két nap, hogy felfogjam, már júniust írunk.

Beszerzések

Májusban nem zárok nullás hónapot, és nem olvastam túl sokat, de mégis egész jó az egyensúly. Mivel mostanában újra örömet okoz a könyvvásárlás (az átgondolt verziója), ezért engedtem a belső késztetésnek, 3 könyvvel gyarapodott a könyvtáram. És mivel egy Alice Hoffman történet visszaadta a könyvekbe vetett hitemet - meg újra csak rájöttem, hogy mennyire szeretem őt olvasni -, ezért megejtettem életem első bookdepós rendelését: rögtön két Hoffman került a kosaramba. Az egyik egy novellás kötet, a Blackbird House, a másik pedig egy izgalmas, tipikus hoffmanos sztori, The Ice Queen. 

A harmadik beszerzésem az idei egyik legjobb döntésem volt: Joël Dicker A Baltimore fiúk című történetét vettem meg és azt kaptam tőle, ami miatt szeretek olvasni. Színtiszta élvezet nekem, pont az, amikor már alig várod, hogy este legyen időd magadra meg a könyvedre és kizárd a külvilágot.

Olvasások

Olvasás terén tartom magam a kevesebb több elvéhez, összesen öt könyvet olvastam el. Elsőként Alice Hoffmantől The Story Sisters került sorra (ami miatt ugye két új könyvet rendeltem az írónőtől), majd Kent Haruf Kései párbeszédje következett, ami csalódás volt, de talán majd a filmfeldolgozás jobb lesz. Utána a vcs-s listámból válogatva Lori Gottlieb Légy a felesége! c. könyvét vettem kézbe és ugyan azóta sem házasodtam meg, illetve volt néhány dolog, ami kiakasztott, összességében azért elgondolkodtam a dolgokon. Majd kaptam a párkapcsolatok témájában egy óriási maflást Elena Ferrantétől. Az Amikor elhagytak egy piszok kemény könyv, fojtogató atmoszférája nagyon rátelepedik az ember lelkére. Utána vágytam egy kis könnyedebb történetre és John Scalzi Az utolsó gyarmata mellett döntöttem, ami a 12. vcs-s könyvet jelentette. Szóval idén májusban kipipáltam a vcs-t, éljen! De még van azon a listán 9 könyv, amit idén szeretnék elolvasni, így van utánpótlásom.

Sajnos a blogon májusban sem voltam túl aktív, még mindig kevesebb erre a felületre az energiám, de igyekszem a lemaradásomat majd pótolni. A hónap egyébként sok jó programot hozott: mozik, színházak tarkították a hétköznapokat (isteni volt a Vígszínházban a Makrancos Kata és az Experidance teljesen elvarázsolt a Szenvedélyem, Velence előadásával). Úgy érzem, június még több offline elfoglaltságot hoz majd, itt a nyár, mindenki pörög ezerrel, töltődni kell a napsugarakkal, meg a jó könyvekkel!

A többiek zárása:

Amadea

Dóri

Nita

A kísértés álcázva érkezik

Joanne Harris: Szent bolondok

Az egyik múlt havi csalódásom után azt éreztem, hogy tuti befutó olvasmányra van szükségem. Az idei várólista-csökkentésbe beválogattam az egyik kedvenc írónőm, Joanne Harris könyvét, így gondoltam két legyet ütök egy csapásra: vcs-t is csökkentek, plusz végre valami jót fogok olvasni. És bizony így is lett. Ő az az írónő számomra, akiben még soha nem csalódtam. Ráadásul azt hiszem ő az egyetlen, akinek nincs két egyforma könyve. Vannak bizonyos elemek, karakterek, amelyek vissza-visszatérnek ugyan nála is, de nincs két ugyanolyan helyszín, ugyanolyan történetvezetés, szóval annyira önálló és elkülönült történetei vannak, hogy mindegyikre emlékszem több év távlatából is.

A Szent bolondoktól viszont egy kicsit tartottam. Egyrészt egy olyan korba tette Harris, ami tőle teljesen szokatlan, egészen az 1600-as évekbe megyünk vissza, ráadásul egy apátság elzárt világa lesz a helyszín. Féltem a vallási témától, féltem az ingerektől elszigetelt közegtől, hogy mit lehet majd ebből kihozni, hogy nem lesz-e túl unalmas "csak" apácákról olvasnom és a végére azt kell mondanom, hogy vakon kellett volna bíznom Harrisben és az ő varázsában. Merthogy az első pár oldal elolvasása után, ami amolyan kis belemelegedés volt számomra, őszintén szólva alig tudtam letenni. 

Pedig az írónő nem egy kacifántos történetet talált ki, nem hullák potyogtak az égből, hanem csak összehozott két olyan világot, amely fényévekről van egymástól. A cirkuszi komédiások és a szemkápráztató trükkök porondja után, amelyben Juliette a sztár, akit csak a Szárnyas Asszonynak ismer meg a közönség zseniális kötéltáncos tudása révén, hirtelen bekerülünk az apácák elzárt világába, ahol Juliette egy rosszul sikerült fellépés után menedéket lel kislányával és Auguste nővérként éli csendes, nyugodt, ámde boldog világát. Egészen addig, amíg új apátnőt nem kap az apátság, egy tizenéves kislány személyében, akinek a tanácsadója Juliette hajdani szerelme a komédiások közül, aki többször slamasztikában hagyta már a lányt. Juliette érzi, hogy a férfi felbukkanásával egy csapásra vége szakad majd addigi csendes életének és mielőbb szeretné kideríteni, hogy ennek a titokzatos férfinak, aki most papnak adja ki magát mi célja van a zárdával és a benne élő apácákkal. Megjegyzem egészen addig, amíg Harris el nem mondta a megoldást, én bizony rá nem jöttem, de nagyon tetszett az, hogy a főbb szereplők életének a szálai hogyan futnak össze a legvégén.

"Úgy érzem, valami rettenetesen hibádzik egy olyan Teremtőben, aki szüntelenül, a pusztulásig próbára teszi teremtményeit, a világot gyönyörűségekkel rakja meg, hogy aztán kijelentse, minden gyönyör bűn, és az emberiséget tökéletlennek teremti, majd elvárja tőle, hogy tökélyre törekedjék. Az ördög legalább tisztességesen játszik. Ismerjük az álláspontját."

Mondanom sem kell, de a regény hihetetlen erős atmoszférával rendelkezik. Miután Le Merle, Juliette árulója beteszi a lábát az apátságba, egyszerűen fulladozni lehet olvasóként a bezártságtól, szinten érezzük Juliette riadalmát mi is, hogy vajon mire készül az álpap, illetve csodálkozva nézhetjük majd az apátnők átalakulását. Merthogy bizony számomra ők voltak azok a Szent bolondok, akiket a vallással, eszmékkel, a bűnnel és a bűnhődéssel, a boszorkánysággal, a testi és lelki vágyak elfojtásával majd felszínre kerülésével meg lehetett téveszteni, bolonddá lehetett tenni és Le Merle pont erre alapozza amúgy zseniális tervét. Eleinte kevertem az apácák személyét, de aztán mindegyik karakter életre kelt, átalakult és pont a legcsendesebbek közül kerültek ki azok, akikben a regény végére a leginkább csalódnom kellett.

Harris zsenialitása számomra viszont egyértelműen az, hogy én egyszerűen nem tudom utálni a gonosznak, a rossznak szánt vagy kikiáltott szereplőit. Így voltam a Csokoládécipő Zozie-jával is például, de akár a Kékszeműfiú bármelyik karakterével is. Annyira sokrétűek ezek a negatív karakterei is, hiszen nem csak a rossz oldalát mutatja meg, hanem azt is, hogy miért lettek ilyenek, illetve hogy mik a motivációik abban, amit tesznek. Ha valaki nyitott szívvel olvassa az ő történetüket, nem lehet egyértelműen pálcát törni felettük.

"Mind olyasmi elől menekültünk, amit nem igazán értettünk. Mint mondtam, mindenkinek megvoltak a titkai."

Szóval én végig dagonyáztam ebben a történetben, és miután befejeztem egyrészt nagyon örültem, hogy ezt a könyvet is sikerült még anno beszereznem a Harris-gyűjteményembe, másrészt hogy hagytam még tőle olvasatlan könyvet. Illetve azóta ott mocorog bennem, hogy szép lassan újra el kellene olvasnom tőle az összeset, mert ezt a nőt és a könyveit nem lehet nem szeretni. Aztán nem olyan rég fedeztük fel, hogy úgy tűnik az Ulpius után végre a Libri magához veszi az írónő könyveinek a gondozását és hamarosan a Csokoládét újra megjelentetik majd. Repesek a boldogságtól és nagyon várom, hogy a régi kötetek után a még magyarul kiadatlan könyvei is sorra kerüljenek, én kérdés nélkül vevő leszek rájuk. Addig meg csemegézem újra a régebbiek közül, tegyetek így Ti i!

Kiadó: Ulpius

Kiadási év: 2003

Fordította: Szűr-Szabó Katalin

A rossz könyvek is kellenek (néha)

Az a helyzet, hogy mostanában párszor sikerült mellényúlnom a könyvválasztásaimat illetően. Nem tudom ez minek köszönhető. Vagy a radarom rozsdásodott be, vagy változik az ízlésem, vagy egyszerűen csak így alakult. Ilyenkor csak azért szoktam mérges lenni, mert időt és pénzt fecséreltem olyan történetekre, amelyek simán kimaradhattak volna az életemből. Jelen esetben szerencsére könyvtárból került hozzám ez a két könyv, így csak az időm bánta a dolgot.

Carrie Snyder: A futónő

Annyira más vártam ettől a könyvtől, mint amit kaptam, hogy talán a mérhetetlen csalódásomnak ez az igazi oka. Vártam egy félig-meddig igaz történeten alapuló sztorit egy sportolónőről meg a futáshoz, a sporthoz való viszonyáról egy olyan világban, amikor még a női sportolók háttérbe voltak szorítva. Ehelyett egy óriási családi drámát kaptam, amelyben helyenként villant csak fel a futás és a sport. És olyan töménytelen tragédiával van tele a könyv, hogy a végére teljesen depressziós lettem. Értem én, hogy ha valaki 104 éves, akkor már nagyon sok rokonát, barátját elveszítette, de itt nem csak erről volt szó, komolyan, tragédia tragédia hátán volt halmozva. Ráadásul nem éreztem azt, hogy ez a sok halál, veszteség bármilyen pluszt hozzáadott volna a karakter fejlődéséhez. Illetve volt egy olyan pont a történetben, amelyben olyan szinten elkapott a harctéri ideg a főszereplő és barátnőjével kapcsolatos történéseket illetően, hogy majdnem sutba vágtam az egészet. Szóval végigrágtam ugyan magam a könyvön, de igyekeztem nagyon gyorsan elfelejteni azt. Nagy kár érte, mert nagyon kíváncsi voltam rá.

Kent Haruf: Kései párbeszéd

Erre a könyvre is rögtön felfigyeltem, hisz milyen izgalmas már, amikor idős korukban talál egymásra két ember, akik talán már letettek bárminemű boldogságról. És ezt a fajta élményt, amit ettől az egymásra találástól vártam, meg is kaptam, viszont a kivitelezéssel és a kifejtés rövidségével gondjaim voltak. Az alaptörténet nagyon tetszett: két szomszéd, egy idős nő és férfi a nő kezdeményezésére együtt töltenek egy éjszakát, tisztán baráti, szexmentes alapon, egyszerűen csak nem alszanak egyedül egy éjjel, hanem együtt vannak és beszélgetnek. Majd ez olyan jól sikerül, hogy mindennapossá válik és kezdenek egyre jobban megnyílni egymásnak, az életük kevésbé szép emlékeit, történéseit is megosztják egymással és egyre inkább elmélyül a kapcsolatuk. Csakhogy a városka ahol élnek persze rögtön a szájukra veszi őket, illetve a nő családja is közbelép, így elég kétségessé válik a kései párbeszéd kimenetele. A történet maga abszolút hiteles volt nekem: simán el tudom képzelni két idősebb ember ilyen fajta bimbózó, kései egymásra találását, sőt a környezet adta reakciók is teljesen hitelesek voltak. Ami miatt ez a könyv is csalódás lett az az, hogy olyan, mintha novella lenne, annak viszont hosszú, de regénynek mégis kevés. Sokkal több potenciál volt ebben, minthogy az egész el legyen intézve 184 (nagy betűkkel szedett) oldalon. Plusz a stílus annyira faék egyszerűségű volt, hogy engem nagyon nem tudott magával vinni, végig az járt a fejemben, ha írásra adnám a fejem kb. ennyi tellene tőlem is. Sajnáltam e kettő dolgot, mert nagyon elrontotta az élményt, de azt biztos, hogy a belőle készülő filmet majd megnézem, szerintem jobb forgatókönyv születik majd belőle, mint amilyen a könyv volt.

És hogy mire volt jó ez a két "rossz" élmény? Arra, hogy utána a jó könyveket és történeteket még jobban tudjam értékelni.