"A háborúban is nyílnak a virágok"

Janusz Leon Wisniewski: Bikini - A végzet szigete

Furcsa ezt leírni, de a világtörténelemből a "kedvenc" témaköröm a második világháború. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, hiszen borzalmas dolgok történtek akkoriban, és a mai napig nem tudom felfogni, hogy hány emberélet veszett oda, hány család élete ment tönkre.

Arra már nem emlékszem, hogyan figyeltem fel Janusz L. Wisniewski könyvére, csak azt tudom, hogy a fülszöveg elolvasása után eldöntöttem, hogy ezt el kell olvasnom. Ugyanis egy fiatal német lány a könyv főszereplője, ami számomra azért fontos, mert a világháborús történetekből azok mindig jobban érdekeltek, ahol német szemszögből (is) olvashatok a történésekről.

Anna Marta Bleibtreu életében 1945. február 14-én Drezdában iszonyatos dolog történik. A szövetséges amerikai és brit légierő 1945. február 13-15. között összehangolt akcióban bombázást indított Drezda városa ellen. A gyújtóbombákkal végrehajtott támadás következtében az egész történelmi óváros lángokba borult, a lakosság nagy része vagy a tűzben lelte halálát, vagy a tűzvész következtében felszabadult mérges gázok, illetve a kialakult oxigénhiány végzett velük. 

Anna ezt a poklot éli túl. A bombázás kezdetekor édesanyjával és az általuk bújtatott zsidó kisfiúval együtt menekülnek, az Annenkircheben lelnek átmeneti menedékre. A bombázás során a templom környékét is találat éri, Anna elveszti az utolsó fontos embert is az életében, így a támadás után egyedül indul útnak, hogy felkeresse Kölnben élő nagynénjét. Döbbenten tapasztalja a városban a pusztítás mértékét. Mivel gyermekkora óta a fényképezés a legnagyobb szenvedélye, önkéntelenül a féltőn óvott fényképezőgépéhez nyúl, hogy megörökítse azt a poklot, amit soha nem fog tudni kitörölni az emlékezetéből. Csak egy tekercs film van a fényképezőgépben, de Anna így is félelmetes erejű képeket készít:

"Odatántorgott egy falmaradványhoz, amely mögött valaha egy lakás konyhája volt (...). A mosogató melletti párkány maradványain egy csésze tea állt, amit valaki otthagyott, egy fehér porcelántányéron pedig egy félig megrágott , megszáradt sajt borította vajas kenyér. A mosogató fölött, a falon egy rozsdafoltos tükör lógott. A tükör alatt, egy kis üvegpolcon négy alumíniumbögrében négy fogkefe állt. Kettő egészen biztosan gyerekméret. A lány úgy bámulta mint valami kísérteties festményt. A világvége előtti utolsó, teljesen hétköznapi kép itt valami elmebeteg szobrász avantgárd, jól megtervezett, szürrealista installációjának tűnt. De nem valami rafinált kompozíció volt ez, amely ámulatba kellett volna, hogy ejtse a műértőket. 1945. február 15-én, csütörtökön, dél körül ez volt Drezda városának legreálisabb részlete."

Anna utoljára még felkeresi házukat, ahol már csak romokat talál, de felfigyel rá egy fiatalember, aki ebben a szörnyűségben a lány társául szegődik és a következő tíz napot együtt töltik a fiú által kialakított menedékhelyen bujkálva a további támadások elől. Néha csak feküdnek egymás mellett csöndben, máskor viszont órákat beszélgetnek át. 

"Ujjbegyével végigsimogatta a lány nyakának minden zugát, és mesélt.
Arról, hogy megfosztották őket a fiatalságuktól, hogy elvették az ártatlanságukat, a hibázáshoz való jogukat, a naiv, ifjúkori lelkesedésüket és rácsodálkozásukat a világra; hogy parancsba adták nekik, hogy egyeseket gyűlöljenek, másokat meg bálványokként imádjanak. Parancsra kellett felnőniük, és ölniük is; és ha úgy esett, becsületből és méltósággal meghalniuk. Mert bebeszélték nekik, hogy „a hazáért és a nemzetért elesni a legnagyobb dicsőség."

Egymás karjai között lelnek pillanatnyi nyugalmat az átélt borzalmak után és úgy döntenek, hogy együtt folytatják útjukat Kölnbe, a lány rokonaihoz.

Ezen a ponton kezdődik el a történet második szála: New Yorkba röpít minket az író, Stanley Bredford fotós életébe csöppenünk bele a világ másik oldalán. Ő a New York Times hivatalos fotóriportere, akit főnöke a drezdai bombázás híre után azonnal Európába küld. Stanley nagy nehézségek árán, érdekes tapasztalatokkal, furcsa emberekkel való találkozások után megérkezik végül Kölnbe, ahol a Kölni dóm tetején összetalálkozik egy lánnyal, aki német létére úgy beszéli az angolt, mintha anyanyelve lenne és olyan fotózási tanáccsal látja el Stanley-t, hogy az rögtön kiszúrja a lányban rejlő tehetséget. És hogy ki ez a lány? Ő Anna, aki a legféltettebb kincsét, a Drezdában készített fotósorozatot bízza rá Stanley-re. A férfi, miután előhívta a képeket, tudja, hogy minden követ meg fog mozgatni azért, hogy ezt a lányt magával vihesse New Yorkba, hogy egy új életet kínálhasson neki. Sikerül Annának vízumot szerezni és a visszautat New Yorkba már együtt teszik meg. 

Anna élete itt vesz új fordulatot. Lehetőséget kap a felejtésre, az újrakezdésre. Ő is a New York Times fotóriportere lesz, saját lakással, keresettel, Stanley és barátai segítségével pedig új ismerősökkel gazdagodik. Azonban a gondolataiban mindig ott motoszkál német származása:

  
"Eszükbe jut-e, hogy ő, csak azért, mert német, valamilyen úton-módon hozzájárult ehhez az egészhez, vagy, hogy a hallgatásával beleegyezett? Vajon minden németet bűnösnek tartanak, vagy csak azokat a névteleneket, akikkel nem találkoznak szemtől szemben a folyosón, az utcán, az étteremben vagy a parkban, Bocsánatot kellene kérnie? És nem csak most, hanem egész életében? Az egész életét megbélyegzi majd ez a bűn?"

Az ilyen gondolatok elől a munkájába menekül, az lesz a társa, még vasárnaponként is az irodában dolgozik. Egyetlen férfi kerül közel hozzá, ez pedig Stanley öccse, Andrew. Ő viszont olyan titokzatos munkát végez, hogy még a családja sem tudja éppen hol van és mit csinál. Épp ezért hol felbukkan Anna életében, hol eltűnik és csak levelek útján tartják a kapcsolatot. Aztán véget ér a háború először Európában, majd Japán is kapitulál és Andrew és Anna között is felgyorsulnak a dolgok. Aztán Andrew-t megint titokzatos küldetésre küldik, de Anna sem tétlenkedik. Őt főnöke Bikini szigetére küldi, ahol úgy érzik, hogy készülődik valami, amire Annának kellene fényt derítenie. Ott, a paradicsomi környezetben találkozik Anna váratlanul Andrew-val újra és a mesés környezet hirtelen újra pokollá válik, és a lányt egy újabb döntés elé állítja a sors.

A könyv olvasása közben olyan sok gondolat volt a fejemben.

Elsőnek az volt nagyon érdekes, hogy olyan volt, mintha nem egy, hanem rögtön két könyvet olvastam volna. Az egyik egy regény, a másik pedig egy nagyon részletes történelem könyv. De aztán megszoktam ezt a kettősséget és csak úgy fogytak az oldalak, nehezen tudtam letenni. Hihetetlen dolgokat tudtam meg egyébként, amire annak idején történelem órákon biztos, hogy nem tértünk ki (biztos, mert megnéztem a negyedikes törikönyvemben, amit még a mai napig őrzök). 

Például eddig csak annyit tudtam Drezdáról, hogy lebombázták, de azt már nem, hogy milyen céltalan pusztítás történt ott. Ha csak rákerestek az interneten Drezda bombázására, iszonyatos képeket láthattok. 

Aztán volt a könyvben rengeteg háttér információ Hitlerről és a Harmadik Birodalomról. Azt sem tudtam eddig, hogy 1938-ban Adolf Hitlert a Nobel-békedíjra jelölték. Hihetetlen, nem? Vagy azt is most olvastam először, hogy Hitler kétszer is felvételizett a bécsi Művészeti Akadémiára, sikertelenül.

A Kölnben játszódó részeknél pedig szó szerint rázott a hideg, ugyanis Kölnbe volt szerencsém eljutni. Amikor arra a részre tér ki az író, hogy igaz, hogy a Kölni dómot érte pár találat a világháború alatt, de arra azért ügyeltek, hogy ne bombázzák le a tornyokat és a templomot teljesen, mert ez a repülőknek nagyon jó tájékozódási pontot jelentett, akkor választ kaptam arra kérdésemre is, ami akkor fogalmazódott meg bennem, amikor ott álltam a dóm előtt. Pici kis hangyaként tekintettem fel az előttem tornyosuló hatalmas épületre és az járt a fejemben, hogyan menekült meg ez a csoda a világháború pusztításától?

(Forrás: www.wikipedia.org)

De a New Yorkban játszódó részeknél is találtam újdonságot. 

Kedvenc jelenetem egyike 1945. augusztus 14., a háború vége. Amikor ez emberek a Times Square-en ünnepelnek és egy Alfred Eisenstaed nevű ember elkészíti az egyik leghíresebb fotót, amely tükrözi annak a napnak a hangulatát és két hét múlva a Life című havilapban meg is jelenik ez a kép. Annyira eltalált szerintem!

Végül pedig a Bikini szigetről tudtam meg, hogy mi is történt ott a világháború után. Valami halvány emlékem volt eddig is róla, de most tudatosult bennem, hogy innen embereket küldtek el, akik nemzedékek óta élték itt csöndes és békés életüket. Azért telepítették ki őket, hogy hidrogénbombákat és atombombákat robbantsanak fel. Állítólag ma már meg lehet látogatni a szigetet, de nem telepítették vissza a lakosságot, mert ugyan a sugárzás mértéke már nem jelentős, de a szigeten termett ételek huzamosabb fogyasztása mégis veszélyt jelentene az ott lakókra. 

Egyszóval rengeteg új információval gazdagodtam, némelyek sokkoltak és rögtön az internethez nyúltam, hogy még többet derítsek ki róluk. A történelem szerelmesei ezeket a részeket biztos, hogy élvezni fogják a könyvben. További ínyencség még, hogy többek között felbukkan a regényben Orwell, Albert Einstein, de még Billie Holiday is.

A szereplők a szívemhez nőttek. Főleg Anna. Bámulatos erővel rendelkezett, hogy újra tudta kezdeni az életét egy teljesen idegen földrészen, idegen emberek között. Azok a részek volt a legélvezetesebbek, ahol a fotós Anna szemével láttuk a dolgokat. Érdekes, hogy milyen apróságokat vesznek észre azok, akiknek ez a szenvedélyük, a hobbijuk, a munkájuk. Egy kép annyi érzelmet visszaadhat, de erre is csak akkor jöttem rá, amikor ezeket a jeleneteket olvastam.

Stanley karaktere is szerethető, hiszen ő volt az, aki kisegíti Annát abból a pokolból, ugyan egy cseppet soknak találtam nőügyeinek számát, bár talán épp ez kellett, no a meg a háborúban átéltek, hogy a végére olyan ember legyen, aki értékelni tudja mindazt, amit az élettől kapott.

Andrew-ról olyan sok mindent nem tudunk meg, így őt annyira nem is tudtam megítélni. Persze azon sokat kattogott az agyam, hogy vajon mit érezhettek azok az emberek, akik az atombomba kifejlesztésében és bevetésében vállaltak szerepet. Ezért volt érdekes az ő gondolatait olvasni.

Arthur pedig, a Times főszerkesztője a legnagyobb fej volt a regényben. Bevállalós, káromkodós és rengeteg kapcsolattal rendelkező, amilyen egy főszerkesztőnek lennie kell. Ha kell, pitbull módjára harcolt az embereiért vagy egy-egy sztoriért. Imádtam a kifakadásait!

Egy apróság volt csak, ami egy kicsit zavart a könyvben. Mégpedig az, hogy elég gyakran ugrunk az időben, így résen kellett lenni, hogy a történet idejében járunk-e vagy valami korábbi eseményt, emléket olvasunk, de egy idő után már ebbe is belerázódtam. 

(Meg talán még a borítóról annyit, hogy ugyan hangulatilag nagyon tetszik, de a hölgy nincs eltalálva a címlapon, ugyanis Anna nem barna szemű volt, hanem kék.)

Összességében számomra nagy élmény volt ez a könyv, sokat kaptam tőle és egy kicsit megint más szemmel nézek azokra az évekre, a háborúra és benne az emberekre, álljanak akármelyik oldalon. Ezért már megérte elolvasni!

Értékelésem: 5/5-ből

Kiadó: K.u.K. Kiadó

Kiadási év: 2012

Fordította: Németh Orsolya

(A bejegyzés címe a könyvből vett idézet.)

Kívánságlistások

Le kellene magamat tiltanom arról, hogy az interneten böngésszek a várható megjelenések között, mert mindig találok valamit, aminél elkap az érzés, hogy ez kell nekem. Most is találtam három olyan könyvet, amelyet a virtuális kívánságlistámra felpakoltam és remélhetőleg majd júniusban kézbe is vehetem őket.

Jorge Bucay Nyitott szemmel szeretni című könyvét tavaly olvastam és nagyon jó gondolatokat találtam benne. Ezért is örültem, amikor láttam, hogy egy új könyv fog megjelenni tőle, amely engem szerintem pont jókor fog megtalálni. (Plusz a fülszöveg elolvasásakor nagyon jót nevettem az orosz-amerikai űrkutatási verseny sztoriján.)

Jorge Bucay: 20 lépés előre

Már megjelent!

Európa Könyvkiadó

"Ki vagyok? Hová megyek? Kivel?"

A világhírű argentin pszichológus egyik legnépszerűbb könyve húsz rövid fejezetben húsz tanácsot fogalmaz meg, melyeket követve harmonikusabb, gazdagabb s talán boldogabb lehet az életünk.

Egyszerű tanácsok ezek: igyekezzünk megismerni önmagunkat, használjuk ki jobban az időnket, rakjunk rendet magunk körül, tanuljuk meg meghallgatni a másik embert, ne féljünk kockázatot vállalni… – ám a szerző minden tanácshoz, mint megszokhattuk tőle, elgondolkodtató történeteket is elmesél. S ezektől könyve nemcsak élvezetes olvasmány lesz, hanem egy-egy meghökkentő csavarral, nézőpontváltással, egy kis humorral vagy öniróniával olyan új megvilágításba helyezi mindennapos problémáinkat, hogy egyszeriben megoldhatónak tűnik az, amivel annyit küszködtünk hiába.

A bevezetőben Bucay elmeséli, hogy amikor az amerikaiak és az oroszok még versengtek egymással az űrkutatásban, az egyik legnagyobb probléma az volt, hogy mivel írjanak az űrhajósok a világűrben, a súlytalanság állapotában ugyanis nem működik a golyóstoll. Az amerikaiak titokban, nagyszerű tudósok bevonásával, óriási pénzeket áldozva rá, kifejlesztették a világűrben működő golyóstollat. Az oroszok meg egy kicsit vakarták a fejüket, majd gyorsan eldöntötték, hogy jó lesz a ceruza is.

E tanmese tanulsága csak látszólag az, hogy mindig van egyszerű megoldás (mert sokszor nincsen) – de hogy valójában mit sugallnak, mire tanítanak Bucay történetei, azon kinek-kinek magának kell elgondolkodnia.

A második kiszemeltemnek nagyon érdekes a fülszövege, így rögtön kíváncsi lettem rá. Ráadásul idén célul tűztem ki magam elé, hogy az angol, amerikai, francia, magyar szerzőkön túl más nemzetek íróitól is olvassak, így a spanyol írónőnek e miatt is ott a helye a kívánságlistámon.

Clara Sánchez: Láthatatlanok

Várható megjelenés: 2011. június 4.

Park Kiadó

Az emlékezés és a megbocsátás lenyűgöző regénye”
Sandra nemrég tudta meg, hogy terhes egy olyan férfitól, akibe nem szerelmes, felmond a munkahelyén, és egy rövid időre nővére tengerparti házába költözik, hogy kitalálja, mihez kezdjen az életével. Egy nap rosszul lesz, és egy kedves idős házaspár siet a segítségére, akik úgy bánnak vele, mint a nem létező nagyszülei. Olyannyira ártatlannak tűnő barátság alakul ki közöttük, hogy hozzájuk is költözik. Közben Buenos Airesből megérkezik egy öregúr, Julián, aki minden lépését követni kezdi ennek a véletlen által összehozott hármasnak. Megszólítja Sandrát, egy újságkivágást ad neki, és feltárja előtte a múlt hátborzongató részleteit. Sandra nem is sejti, hogy naivitása és vakmerősége életveszélybe sodorja…
Clara Sánchez, az egyik legnépszerűbb kortárs spanyol írónő. Nyolc regénye jelent meg, legutóbbi regénye, A láthatatlanok 2010-ben elnyerte a rangos Nadal-díjat. 

A harmadik könyv a listámon már ott megfogott, amikor a fülszöveg első mondatát olvastam, ugyanis a XVI. századi reneszánsz Velence a színhelye a regénynek, és ez a kor no meg a helyszín nálam a "muszáj-olvasnom-róla" kategóriába tartozik.

Regina O'Melveny: Téboly és gyógyulás

Várható megjelenés: 2012. június 7.

Geopen Kiadó

A XVI. századi reneszánsz Velencéjében ritkaságnak számít Gabriella Mondini: fiatal nő létére az orvostudományt gyakorolja. A férfihivatásba imádott és csodált apja vezette be, a hírneves doktor, aki mellett a lány megismerte az emberi test titkait, a gyógynövényeket és füveket, a Nap és a Hold változásainak hatásait. Aztán az apa eltűnik, Gabriella pedig magára marad anyjával, akivel sohasem értették meg igazán egymást. Az Orvosok Céhe kizárja őt tagjai közül, apai támogatás nélkül pedig nem
láthatja el a segítségére szoruló asszonyokat. Hogy megtudja, hová és miért tűnt el az apja, nekivág Európának. A tőle kapott levelekben talált nyomok alapján átkel Svájcon, Németalföldön és Skócián. Áradások, viharok nehezítik útját, ha kell álruhát ölt, mert tart még a boszorkányüldözések kora. Miközben mindenütt apja elutazásának okát próbálja megfejteni, az ő élete is megtelik rejtéllyel: nemcsak a betegségek és a gyógymódok, hanem a halandóság, a szerelem és a halhatatlan lélek végső titkaival. Így jut el végül Marokkóba, ahol választ remél arra is, hogy milyen jövő vár rá…

Regina O’Melveny elismert költő az Egyesült Államokban. Orvosi legendákkal teleszőtt, a reneszánsz életet érzékien ábrázoló, izgalmas regénye varázslatos és feledhetetlen debütálás a próza műfajában.

Sebek

Hidasi Judit: Április út 

 

Miamona kérdezte minap a Moly.hu közösségi oldalon, hogy ki milyen könyvet szeret olvasni. Olyat, ami felvidít vagy olyat, ami esetleg elszomorít? Én akkor az utóbbira szavaztam. Szeretem a szomorkás könyveket, mert akkor valahogy másként látom a világot, az apró örömöket is jobban tudom élvezni egy ilyen történet elolvasása után, meglátok esetleg olyan dolgokat is, amelyek mellett egyébként elmennék és általában egy-egy mondat még napokig ott motoszkál bennem valahol legbelül, rágom még egy kicsit, emésztem a szavakat.

De persze szeretem a nevetést is, hiszen nem élhetünk mindig úgy, hogy földig ér az orrunk bánatunkban, kell ezekből a váratlan mosolyokból, vidám pillanatokból töltekezni a rosszabb napok esetére. Igazából megint az a bizonyos arany középút lenne a legjobb válasz, azaz amikor mindkét érzelem jelen van, kiegészítve egymást. Ilyen könyv lett számomra Hidasi Judit Április út című regénye, amolyan sírós-nevetős.

A múlt hét péntekem nem éppen vidám nap volt. Reggel dupla bal lábbal keltem fel, a munkahelyen is rátettek egy lapáttal, szóval alig vártam, hogy magam mögött tudjam a hétköznapokat és mivel még jól fel is húztak, betértem a kedvenc könyvesboltomba és megajándékoztam magam Hidasi Judit eme regényével. Amiről azon a héten hallottam csak először, de éreztem, hogy ez a könyv kell nekem és majd helyretesz egy kicsit. Jól éreztem. Hazafelé útközben elolvastam az Előszó helyett ... című bevezetőt és már ott elkapott az a bizonyos gépszíj. Mert kiderült, hogy itt egy családról, barátokról, a szeretetről és a szerelemről lesz szó. Hogy az írónőt idézzem: "arról az érzésről, hogy tudod, nem hibázhatsz, de ha mégis, van kihez fordulnod, mindig hazamehetsz".

A történet főszereplőjét, Kovács Verát 15 évesen ismerjük meg valamikor a rendszerváltás utáni kusza évek egyikében. Ő a kisváros ünnepelt "királylánya", a helyi kosárlabdaedző lánya. Vera és húga, Anna épp nemrég érkeztek meg görögországi nyaralásukból. A lányt nagyon várta már vissza legjobb barátnője, Szűcs Tünde, aki ugyan zűrös családi háttérrel rendelkezik, de Verával mégis nagyon jól megértik egymást. Egyik szombat este a lányok bulizni mennek, a baráti társaság a kisváros egyetlen szórakozóhelyén találkozik. És akkor történik valami a lánnyal, aki csak egy laza estére készült. A csapatukból Csenger Bálint, a kissé mogorva, szótlan kosárlabdás másként néz rá, mint eddig. A lány nem tudja, hogy mi az az érzés, amit a fiú kivált benne, azt sem, hogy mikor alakultak így a dolgok, hisz évek óta ismerik egymást. Vera és Bálint is csak annyit tudnak, hogy muszáj együtt lenniük, beszélgetni, sétálni, elveszni egymás szemében, fogni a másik kezét. A két tinédzser egymásba szeret. Az edző apuka örül, hogy egy megbízható kosárlabdással jár a lánya, miközben a jogász édesanya az aktakupacok alól próbálja magát kiásni, hogy otthon anyaként is megállja a helyét. Vera pedig? Ő több méterrel a föld felett lebeg, nem érdekli más csak Bálint.

"A boldogsághoz való viszonyunk egészen más tizenévesen. Miért? Nincs bennünk félelem. Félelem az elvesztéstől. Nincsenek csalódásaink és sötét foltjaink a lelkünkön. Harapjuk az életet. Bekebelezzük. Nagyjából semmivel sem törődve. Nem tudom, hogy jól van-e ez így. Igazából ezt senki nem tudja. Ez a helyzet és kész. Amikor tizenöt évesen vagy szerelmes, minden olyan könnyűnek tűnik. Mosolyogsz, négy decibellel hangosabban beszélsz, kikiabálnád az egész világnak, hogy boldog vagy. És mindenki hagyjon békén a fájdalmával meg a gondjaival. Mert nem érdekel. Kizárod. Legalábbis megpróbálod."

Aztán egy boldognak induló estén két olyan dolog is történik, amely a lány tökéletesnek vélt életét darabokra töri. Egy családi bomba robban elsőnek, majd Vera legjobb barátnőjével történik valami. Valami, ami a lány egész életére kemény hatással lesz. Vera az események után elmenekül a kisvárosból, menekül a családjától, eltaszítja magától még azt az embert is, akit a legfontosabbnak gondolt az életében. Mintha fogna egy radírt és mindenkit kiradírozna az életéből.

Itt ugrunk 15 évet. Vera 15 évesen felkerült a nyüzsgő nagyvárosba, Budapestre, és most 30 évesen egy pizzázóban dolgozik mint futár. Szép lassan megtudjuk az elmúlt 15 év zanzásított történetét, a féktelen bulikat, az italozással és egyéb bódító anyagokkal, férfiakkal teli estéket, amelynek vége csak annyi lett, hogy a lány magányosabb mint valaha, elzárkózott mindenfajta érzelem elől, kemény páncélja biztonságos védelmében tengeti napjait. Lassan 10 éve, hogy nem járt otthon, nem beszélt a szüleivel, se a húgával. Az a bizonyos radír nagyon jól működött. Aztán egyszer csak húga újra betoppan az életébe és ez a találkozás mintha egy katalizátor lenne Verának. Mindaz, amit eddig elfojtott magába, amiről úgy gondolta, hogy eltemetett jó mélyre, felszínre kerül és most már felnőtt fejjel kénytelen megbirkózni a 15 évvel ezelőtti történésekkel. Legnagyobb megdöbbenésére rájön, hogy nincs egyedül. Igaz, elég érdekes emberek segítenek neki: ott van Dávó, a szomszéd rockzenész vagy éppen Erdős Marcsi, az ünnepelt fiatal színésznő, illetve Hriszto, a pizzéria bolgár szakácsa, akik a maguk módján és eszközeikkel mind-mind egyre közelebb kerülnek Vera szívéhez és szép lassan rétegekben fejtik le a lányról azt a burkot, amit évek alatt maga köré szőtt.

"– Mindenkinek beszélnie kell valakivel.
– Minek?
– Minek, minek! Ez is védekezés nálad.
– Lehet. Van miért, hidd el.
– Ha valahol nem folyik ki belőled a rossz, a rossz gondolat, a rossz tapasztalat, a rossz napok meg a rossz órák, akkor be fogsz kattanni.
– De ha nem érintkezel emberekkel, nem tapasztalsz semmit. Se jót, se rosszat.
– Az meg nem élet."

És hogy a múlttal való szembenézés ne legyen egyszerű, másvalaki is felbukkan még, méghozzá a lány kisvárosi éveiből. Igen, a tinédzserkori nagy szerelem, Csenger Bálint. Talán ekkor kezd Verában valami igazán életre kelni, ekkor gondolja azt, hogy meg kell küzdenie a múlt démonjaival, szembe kell nézni azokkal az emberekkel, akiket készakarva eltaszított magától és talán kap egy második esélyt.

"Az igazat megvallva, a magány könnyed állapot. Puha és meleg, megszokható, szerethető. Csak akkor kezdi el savként marni a lelked, amikor rájössz, hogy társra vágysz.
Utána már nem kényelmes, hanem fojtogató. A napi rutin, ami eddig meghatározta az életed, hirtelen nyűg lesz, bosszantó és monoton."

Érdekes, hogy lassan két napja, hogy elolvastam a könyvet, de az egész azóta is itt motoz bennem. Nem tudom mi fogott meg benne igazán. A szereplők? Igen, mert mindegyik nagyon életszagú volt, egyik sem volt tökéletes, mindegyikük küzd valamiért vagy valamivel az életben. A stílus? Igen, az is nagyon bejött. Bár az elején kicsit nehezen szoktam meg a számomra nagyon vagány stílust, de aztán csak azt vettem észre, hogy falom a mondatokat. A történet? Igen, az is. Az első rész nagyon hasonlított szerintem Szilvási Lajos Egymás szemében c. regényének történésére, ahogy a két fiatal kerülgeti egymást, ahogy ráeszmélnek, hogy egymásba szerettek, ahogy elborítja őket a rózsaszín köd. Nem tehettem róla, de ezeknél a részeknél nem tudtam letörölni a széles vigyort az arcomról. Aztán jött a fekete leves, az a bizonyos törés Vera életében, amikor minden megváltozik. Itt már a gombócok ott ültek a torkomban, kerülgetett is a sírás rendesen. Felnőttként és a mostani világban "azt a bizonyos" dolgot, amire Vera nem tudott hogy reagálni, már másként látom, de mivel kb. egyidős vagyok Verával, ha visszagondolok a 15 éves énemre, azt hiszem ezt a szituációt senki nem tudta volna jól kezelni. Valaki így is - úgy is sérült volna. Csak lehet, hogy nem ennyire és lehet, hogy nem ennyien mint Vera történetében. 

Viszont nagyon örültem, hogy a felnőtt nő kapott egy bizonyítási lehetőséget és barátokat az élettől, akkor, amikor a legkevésbé számított rá és ott, ahonnan a legkevésbé várta. Annak is örültem, hogy megmutatta nekünk az írónő, hogy van olyan család, vannak olyan emberek, akik akkor is ott állnak a hátad mögött, amikor Te már leírtad őket és úgy gondolod, hogy nincs visszatérés. Mert van. Csak fel kell ismerni a lehetőségeket, élni kell velük és bármennyire is félünk megtenni bizonyos dolgokat, néha muszáj fejest ugrani és kockáztatni. Én ezt az üzenetet kaptam ettől a könyvtől!

Értékelésem: 5/5-ből

Kiadó: Gabo

Kiadási év: 2012

Könyvtári örömök #3

Múlt héten csütörtökön megejtettük a május havi könyvtárazást. Mivel az előző hónapokban elkapott újra a könyvvásárlási láz, és az olvasatlan könyveim egyre csak szaporodnak, ezért megint tartottam magam ahhoz, hogy nem jövök ki kettőnél több könyvvel. Pedig higgyétek el, tudtam volna vagy ötöt is választani, de hosszú tanakodás után ezzel a kettővel tértem haza. 

Joanne Harris Csokoládé c. könyvének elolvasása után általában az első utam mindig a H betű környékére visz a könyvtárban. Most is itt kezdtem és csillogó szemekkel kaptam le gyorsan a polcról az említett könyv folytatását, a Csokoládécipőt. Nagyon remélem, hogy lesz olyan jó mint az előzménye volt (bár erről Andiamo már egyszer biztosított), annak meg csak örülök, hogy úgy tűnik nekem, jóval vastagabb mint az első rész volt.

Fülszöveg:

Ugye emlékeznek még Johnny Depp rosszfiús mosolyára és Juliette Binoche kacér boszorkányára? Öt év telt el a Csokoládé óta, amelyben egy „jó boszorkányt” hatéves lányával együtt egy előítéletekkel teli kis faluba fújt be a szél, hogy megnyissák a hírhedt csokoládéboltot, sokak örömére, és a helybeli pap bosszúságára.

Sok minden megváltozott. Vianne-nak született egy másik lánya, Rosette. Anouk elkezdte a középiskolát, és hármasban egy chocolaterie fölött laknak Párizsban, a Montmartre-on. Látszatra minden rendben: Vianne végre nyugalmat talált, a szél – egy időre – megszűnt fújni. De mindez nagy áldozatokkal járt; Vianne felhagyott a varázslással, nem készít csokoládét, lemondott élete nagy szerelméről, és férjhez készül menni az unalmas háziurához, aki anyagi biztonságot ígér. Anouk közben magányos kamasszá ért, aki gyűlöli Párizst, és kétségbeesetten vágyódik a régi melegség után.

Ekkor robban be az életükbe Zozie de l'Alba, a gyönyörű, szenvedélyes bohém, aki összebarátkozik Anoukkal, dolgozni kezd a boltban, és könnyed bájával elbűvöli a környékbelieket. De Zozie-t nem az önzetlen segítőkészség vezérli. Fokozatosan hatalmába keríti Vianne-t, a csokoládéboltot, a vevőket, de elsősorban Anoukot, aki az anyja félelmektől nem gáncsolt, régi énjét látja benne. Ahogy közeledik a karácsony, nyilvánvaló lesz, hogy a család egy hideg és rosszakaratú lény karmaiba került, aki mohóbb minden csokievőnél…

Joanne Harris, a világszerte népszerű Szederbor és Ötnegyed narancs szerzőnője megírta a Csokoládé folytatását, amely saját szavaival: „néhol olvadós tejcsoki, máskor keserű csoki, de végül is, minden csoki finom".

A második választottamon sokat gondolkoztam, mert sok jó könyv volt bent. Kicsit komolyabb témát szerettem volna és aztán ahogy jártam végig a polcokat, megakadt a szemem Bernhard Schlink A felolvasó c. regényén. Ő győzött. Miért is? Mert annak idején láttam a belőle készült filmet, amit nagyon szerettem, ugyanis mind Kate Winslet, mind Ralph Fiennes nagy kedvencem és a történetet is nagyon érdekesnek találtam. Már akkor tudtam, hogy ezt egyszer el kell majd olvasnom. Most jött el az ideje.

Fülszöveg:

Egy kamasz fiú és egy nála jóval idősebb asszony furcsa szerelmének és elválásának története szolgál keretül ahhoz, hogy a regény hőse szembenézzen a náci múlttal, amely voltaképpen nem is az övé, hanem szülei nemzedékéé. Ez a soha ki nem hevert szerelem, Hanna évekkel később feltáruló múltja döbbenti rá Michaelt arra, hogy a jelen nincs múlt nélkül, felejteni nem lehet, feldolgozni sem – talán megérteni.
A felolvasó az elmúlt évek egyik legnagyobb német könyvsikere volt. 1995-ös kiadása után tizenhárom országban jelent meg, nagy visszhangot váltva ki. A siker oka minden bizonnyal abban rejlik, hogy újraértelmezi a kollektív és egyéni bűn és bűnhődés kérdését a ma ötvenéves generáció szemszögéből.

Gyere ki a fénybe!

Daniel Keyes: Az ötödik Sally

Ezen a héten egy olyan könyv volt a kísérőm, ami eddig teljesen elkerülte a figyelmemet, de most, hogy elolvastam, bizton állíthatom, hogy kedvenceim közé sorolhatom és óriási mulasztás lett volna a részemről, ha nem találtam volna rá. Ráadásul az érdem nem az enyém, hanem a barátnőm hívta rá fel a figyelmem. Könyvekről levelezgettünk, ajánlgattunk egymásnak és valahogy szóba került Keyes Virágot Algernonnak című könyve is. Erre a barátnőm rögtön ajánlotta Az Ötödik Sally c. regényét is. Gyorsan utánanéztem és meglepett a fülszövege, de egyben nagyon felcsigázott, így örömmel vettem le a könyvtár polcáról, hogy belekezdhessek. Aztán már az első fejezettől kisebb fajta sokkot kaptam. Azt hiszem rég olvastam ilyen erőteljes nyitójelenetet, amikor a pulzusom az egekig szökött és csak azt kérdeztem, hogy "mi van?" meg hogy "jól értem?". Ezek után már éreztem, hogy ez a könyv nehezen fog elengedni és igazam is lett.

A történet Sallyről szól, pontosabban Sallyről és négy másik énjéről, ugyanis Sally beteg, többszörösen hasadt személyiség. De erről a főszereplő maga a regény elején még nem tud. Ő csak annyit érez, hogy valami nagyon nincs rendben vele. Sokszor érez furcsa fejfájást, ezután elveszti az eszméletét és abszolút nem tudja visszaidézni, hogy mi is történt vele. Percek, órák, sőt napok esnek így ki az életéből. Ráadásul olyan dolgokkal vádolják, amiket nem követett el, olyan emberek köszönnek rá az utcán, akiket nem ismer, szóval az élete egy merő káosz. 

Aztán ama bizonyos nyitójelenet után egy kórházban tér magához, ahol elismeri, hogy segítségre lenne szüksége, mivel az elmúlt hónapban háromszor próbált meg öngyilkosságot elkövetni, ennek okait sem tudja és így köt ki dr. Roger Ash pszichiáter rendelőjében. Akit hatalmas meglepetés ér, amikor diagnosztizálja Sally betegségét, mert ugyan hallott már a többszörösen hasadt személyiség szindrómáról, de kezelni még nem kezelt egyetlen ilyen beteget sem. A doki először nem akarja vállalni Sally kezelését, ő is épp saját démonjaival küzd, de mégis meggondolja magát és elkezdődik az út, amelynek a végén dr. Ash reményei szerint Sallyből újra egy, egyetlenegy teljes személyiség válik majd. 

"Olyanok vagyunk, mint egy gilisztákkal teli konzervdoboz. Tudtam, hogy Roger végül szét fog majd bennünket bogozni. Okos hapsi. De aztán mit tud majd csinálni? Úgy értem. vagyunk, létezünk. Persze megölhet minket, hiszen nem lesznek holttestek, melyektől meg kellene szabadulnia - alighanem ez lenne a tökéletes bűntett." 

A terápia során ismerjük meg Sally 4 másik énjét. Derryt, aki az úgynevezett "nyomkövető", azaz aki kapcsolatban van az összes személyiséggel, ismeri azokat, kommunikálni is tud velük. Derry csupa jóság és kedvesség. Rajta kívül ott van még Bella, a csábító démon, aki amikor pasi kerül a közelébe rögtön lecsap rájuk. A harmadik én Nola, aki tájékozott, könyveket olvas, fest, no és ott van még Jinx, aki egy külön kategória. Jinx maga az agresszió, az erőszak alteregója, aki ha kiszabadul Sallyből, ott kő kövön nem marad. Ők élnek együtt Sallyvel, akik létezéséről még csak nem is tud. Sőt, amikor dr. Ash szembesíti a diagnózissal, ő először nem is hisz neki. Akkor törik meg az ellenállása, amikor lát magáról egy felvételt, amikor éppen Bella van kint és olyat tett, amire Sally nem emlékszik. Itt fogadja el a többi énjét és ezután kezdődik az igazi terápia, amikor a doki szeretné az összes személyiséget eggyé formálni. 

"Ragaszkodtam a múltamhoz. Meg akartam őrizni. Az embernek múltjának kell lennie ahhoz, hogy valódi személyiség lehessen."

Közben, hogy a helyzet ne legyen ennyire egyszerű, képbe kerül két férfi, Todd és Eliot, akik beleszeretnek Sally egy-egy személyiségébe. Aztán Larry, a volt férj is sokszor felbukkan, bár itt inkább Sally egyik személyisége felelős a találkozásokért. Természetesen dr. Ash sem tud érzelmileg teljesen függetlenedni Sallytől, szóval van itt izgulnivaló bőven.

Engem ez a könyv teljesen lenyűgözött. Sorolom, hogy miért is.

Az elején nagyon féltem, hogy nem fogom tudni követni a személyiségeket, hogy mikor ki van "kint", ki irányít vagy éppen ki kivel társalog "odabent", de Keyes olyan bravúrral teremtette meg Sallyt és a személyiségeit, annyira különböznek egymástól, hogy ez végül nem volt gond, már a megszólalásukból, stílusukból lehet tudni éppen ki szerepel az adott helyzetben.

Aztán itt voltak maguk a személyiségek. Gondoltam egy idő után biztos lesz egy amolyan kedvencem. De nem volt, mert mindegyiket külön-külön szerettem, főleg miután mindegyikről kiderül, hogy miért, mikor és hogyan keltek Sallyben életre. Valószínűleg nem árulok el nagy titkot, hogy mindegyik én létrejötte egy traumatikus vagy stresszes történésének köszönhető.

Tetszettek a férfi karakterek is. Ők is legalább annyira különböztek egymástól mint Sally személyiségei. Érdekes volt olvasni, hogy melyik férfi melyik személyiség felé kezd vonzódni és ezt a személyiségek odabent Sallyben hogy kezelik le.

És akkor még magát a betegséget, amiről a könyv szól, még nem is említettem. Sokszor kirázott a hideg, amikor a főszereplő helyébe képzeltem magam. Iszonyat lehet, amikor azt érzed, hogy valami gond van veled, de nem tudod mi és egyszer csak egy ilyen komoly betegséggel szembesítenek. 

„Amíg az ember kitart, mindig van reménye a változásra. Az életet nem szabad eldobni. Akármilyen rosszra fordulnak is, akármilyen feketének látszanak is a dolgok, nem szabad feladni.” 

Nagyon érdekesnek találtam magát a terápiát, amit dr. Ash választott, bár nem olvastam még utána, hogy mivel tudják az ilyen betegeket kezelni, de ez a fúzió, a személyiségek összeolvasztása egy laikus számára is kézenfekvőnek tűnik, bár eddig még csak elképzelni sem tudtam, hogyan is zajlik egy ilyen hónapokig, akár évekig tartó kezelés.

Ha tehettem volna, biztos gyorsabban olvasom ki a könyvet, mert olyan nehéz volt letennem. Bár így is olvastam este, amíg csak láttam olvasni, reggel a villamoson munkába menet, néha még ebédszünetben is, délután hazafelé jövet, szóval mindig a kezembe vettem, amikor csak tehettem. Ráadásul egyik reggel azon vettem magam észre készülődés közben, hogy másként nézem a tükörképemet és közben azon gondolkoztam, hogy így vagy úgy, de valamilyen szinten mindannyiunknak több "oldala" van, csak nem mindegy, hogy ezek külön személyiséggé válnak-e vagy sem.

Annyit még meg kell jegyeznem, hogy nagyon tetszett a regény címe. Először nem értettem, de aztán ahogy a terápia haladt előre, úgy lett világos az Ötödik Sally jelentése. A fenti borító pedig nagyon találó lett, teljesen illik a történethez.

Értékelésem. 5*/ 5-ből (szeretnék egy saját példányra szert tenni!!!)

Kiadó: Európa Könyvkiadó

Kiadási év: 1989

Fordította: Szilágyi Tibor

Egy pad, egy kávé és egy könyv #2

A múlt heti hosszú hétvégén igazán szerencsések voltunk a gyönyörű, nyárias időjárással. Épp ezért tudtam, hogy az egyik nap irány Budapest egy olyan pontja, ahol találok egy padot, élvezhetem a nyárias időt és elmerülhetek az épp olvasott könyvemben. 

Gondolkoztam egy ideig, hogy merre is induljak, aztán megszületett a döntés és a Budai Várban kötöttem ki. Nagyon régen voltam már fent csak úgy sétálgatni, nézelődni. Valahogy mindig volt valami cél: egy múzeum, egy kiállítás, egy rendezvény. Most csak céltalanul kóboroltam, nézelődtem és próbáltam a leesett államat felszedni a földről, ugyanis annyira szép volt minden, hogy úgy éreztem mintha először járnék itt. 

A jó időnek köszönhetően rengetegen voltak fent, magyarok és külföldiek egyaránt. Jó volt nézni azt a sok embert, ahogy sétálgattak, fotózgattak. Mivel a Mátyás-templom környékén tényleg nagyon sokan voltak, ezért a Tóth Árpád sétány felé indultam, ami szerintem Budapest egyik legszebb sétáló útja gyönyörű kilátással a budai dimbes-dombos panorámára.

Egy kis séta után találtam is egy üres padot, ahová le tudtam ülni, elővettem a termoszban magammal vitt és otthon készített egyszerű hideg tejeskávémat és Márquez Szerelem a kolera idején c. könyvét, de aztán úgy 10 perc után tovább kellett állnom, mert olyan szinten tűzött a nap, hogy úgy éreztem pillanatokon belül grillcsirke lesz belőlem. Mivel a sétányon tényleg sok pad van kihelyezve, ezért sikerült olyat találnom, ahol árnyékban lehettem és most már minden akadály elhárult, így elmerültem Fermina Daza és Florentino Ariza történetében. Néha a szél is feltámadt, szóval abszolút kellemes volt a hely és az idő, észre sem vettem és bő egy órát olvastam. Hazafelé megcsodáltam a sétány végén a Budai Várat, a buszról a nemrég felújított Mátyás-templomra is vetettem egy utolsó pillantást, és nyomban el is határoztam, hogy nem utoljára voltam itt fent olvasni az idén.

 

Könyvszaporulat - április

Az idei évet egy kemény elhatározással indítottam. Mégpedig azzal, hogy nem veszek annyi könyvet mint tavaly. A tavalyi könyvszámot most nem publikálnám, de higgyétek el, év végén elég sokkoló volt vele szembesülnöm. Ráadásul nem tudtam őket olyan tempóban fogyasztani, mint ahogy vásároltam, így szépen megnőtt a várólistás könyveim száma. 

Az elhatározásom az volt, hogy egy hónapban két könyvet engedélyezek magamnak, ez talán nem visz még a teljes romlásba és év végén nem fogok újabb sokkot kapni amikor összegzem a vásárolt könyveket. Egészen márciusig kemény is voltam és tartottam magamat az elhatározásomhoz, aztán jött a születésnapom, amire pénzt/vásárlási utalványt/könyvet kaptam ajándékba és a kettő engedélyezett könyv mellé így még újabb négy ajándék regény került a polcomra. Akkor azt gondoltam, hogy most "kibűnöztem" magam, ráadásul ezek ajándékok voltak, szóval majd az áprilist simán bírni fogom. Na persze!

Az április úgy kezdődött, hogy Csengától nagyon baráti áron megvettem Abraham Verghese: Könnyek kapuja c. könyvét (ezúttal is újra köszönöm neki!). Ez még rendben is lett volna, mert ugye ez lenne az engedélyezett kettőből az első vásárlásom. Aztán Szilvamag felhívta egy akcióra a figyelmem (őt is üldözi majd örök hálám, mert sok pénzt megspórolt nekem), ugyanis húsvétkor a Geopen Kiadó nagy mértékű kedvezményt kínált a könyveire, én meg az 50%-os akciójában megrendeltem Isabel Allende Kísértetház, illetve John Banville Végtelenek című könyvét. A netes rendelés előtt azért meginogtam ám, de aztán amikor megnéztem, hogy merre is van a Geopen, ahol személyesen át tudom majd venni a könyveket és megláttam, hogy kb. csak 5 perces sétára a munkahelyemtől, akkor úgy gondoltam, hogy ez egy égi jel és a lelkiismeret-furdalásom tovaszállt. A következő buktató akkor volt, amikor elmentem a megrendelt könyvekért és az utca másik oldalán van egy antikvárium, ahová "csak úgy" beugrottam. Tudjátok, csak nézelődni és a könyvek illatát magamba szívni. Aha, csak úgy! Ennek a vége újabb két könyv lett nagyon jó áron: Joanne Harris Partvidékiek és Mario Puzo Pokoli porond című regénye. Itt már elismertem magam előtt is, hogy csúfos kudarc lett ez a hónap. Aztán, hogy feltegyem az i-re a pontot még jött a Könyvfesztivál (utolsó napon sikerült kijutnom), ahonnan szintén nem tudtam könyv nélkül távozni (mert a belépőt mindenképp le szerettem volna vásárolni, bár azt hiszem, akkor egy könyv is elég lett volna ...). Itt szereztem be Gail Carriger Lélektelen c. regényét, mert már annyi jót olvastam róla, és lecsaptam még Janne Teller Semmi c. könyvére is. 

Összesítve a szeszélyes áprilist: átléptem a magamnak szabott határt 5 könyvvel, de azzal próbálom háborgó lelkiismeretem nyugtatni, hogy anyagilag egész jól vásároltam és majd igyekszem a következő hónapokban visszatérni a jó útra!