Óvatos duhaj

Hétfő reggel pár általam olvasott blogon feltűnt egy téma, egy körbeposzt, mégpedig a komfortzónánkból való kilépés. Nagyon tetszett a felvetett kérdés, jó volt olvasni a bloggerek eltérő személyiségéből fakadó különböző meglátásokat, hogy kinek melyik műfaj vagy szerző jelenti a kockázatvállalást az olvasmányai tekintetében. Miközben szemezgettem a bejegyzések között, persze rögtön a saját dolgaimra is gondoltam, hogy nekem mit jelent a komfortzónám elhagyása.

Be kell vallanom, hogy én bizony - mint a fenti cím is mutatja - inkább a biztonságra törekszem, azaz, ami bejött, ahhoz sokáig ragaszkodom, nehezen nyitok az új dolgok, a változás felé, mert hát humán teremtmény lévén minden ilyen újdonság előtt be vagyok rezelve. Épp ezért pl. évekig óriási rajongója voltam a romantikus műfajnak. Igen, most bevallottam. Tinédzserkorom óta ezeket olvastam, van egy polcom, ami velük van tele és igazából nem is akarok megválni most sem tőlük, mert ezek a regények is hozzájárultak ahhoz aki lettem, ők is formáltak. Csak éppen kicsit be is szűkült velük a látóterem, mert nem nyitottam más dolgok iránt. Aztán valami változott bennem (felnőttem és eltűnt a rózsaszín köd :)). Ahogy folyamatosan telnek az évek óhatatlanul változik az ember, formálódik az ízlése, a világhoz való hozzáállása minden vele való apróbb vagy fontosabb történés után, minden, az életünkbe be-és kilépő fontos ember hozzátesz valamit a jellemünkhöz.

Így kezdtem el én is nyitni. Az első, ami eszembe jut a komfortzónámból való kilépésről az az idegennyelven való olvasás. A középiskolai angoltanárom volt az, aki először noszogatott arra, hogy próbáljak meg elolvasni pár krimit Agatha Christie-től angolul. Az első regénynél bizony még a kezem ügyében volt a szótár, bőszen lerakosgattam a regényt, ott, ahol sok ismeretlen szóba botlottam, aztán rájöttem, hogy így nem jó. A végén csak olvastam, a sztori anélkül is összeállt, hogy mindent kiszótáraztam volna és egy idő után az ember ráérez egy addig ismeretlen szó jelentésére. Ráadásul szerintem egy krimi van annyira érdekes, hogy nem azon pörög az ember agya, hogy "te jó ég, most angolul olvasok", hanem hogy "mikor jön már a kis belga a megoldással"? Szóval ez volt az első.

Aztán ez hozta magával azt is, hogy műfajban is nyitottam. A romantikusok mellett megjelentek a romantikus krimik (Nora Roberts angolul), majd a sima krimik is. De a nagy áttörést azt hiszem számomra az jelentette, amikor az interneten rábukkantam a bloggerekre. Sokakat és régóta olvasok rendszeresen és az első időben csak pislogtam, hogy úristen, mennyit olvasnak és hogy mennyi mindent?! Van élet Susan Elizabeth Phillipsen túl is? (Egyébként őt is olvastam angolul - szintén ajánlom.) És lássatok csodát, van!

Tehát jöttek a számomra a blogokon, interneten felfedezett új szerzők. Az újabb kitekintés a megszokottból számomra azt is jelentette, hogy nem csak hogy új műfajokkal ismerkedtem meg, hanem nyitottam bizonyos nemzetek felé, mert igazából addig főleg angol, amerikai szerzőktől olvastam. Jöttek első körben a francia szerzők (pl. Anna Gavalda, Dumas), aztán egyszer csak rátaláltam az olaszokra, ami azóta óriási szerelemmé nőtte ki magát nálam. Talán az első A prímszámok magánya volt, ott igazán megcsapott az olaszokra jellemző hangulat.

Szerencsére elmondhatom, hogy azóta is tart, hogy bátran nyúlok számomra ismeretlen szerzők és nemzetek felé, és eddig nem nagyon volt olyan könyv, amelynél megbántam volna ezt. 

Műfajilag is igyekszem nyitott(abb) lenni. A romantikus imádat szerencsére már több éve lencsengett, mostanában akkor veszem őket a kezembe, ha agyilag zokni vagyok, vagy egy könyv annyira megvisel, hogy nem tudok mást, csak ilyen könnyűt olvasni. A legnagyobb nyereményem ha most visszagondolok, az a mágikus realizmus volt. Kerülgettem én ezt, mint macska a forró kását, aztán amikor rászántam magam, rájöttem, hogy jééé, ez nekem nagyon bejön. Ugyanekkora meglepetés volt kipróbálni például a levélregényeket. Nem tudom miért, de nem értettem, hogy mi a jó abban, hogy levelezést olvas az ember. Most már saját magamon is csak nevetni tudok, mert jó pár kedvenc könyvem került ki a műfajból (Levelek Skye szigetéről, Veszedelmes viszonyok, Krumplihéjpite Irodalmi Társaság). Aztán amire végképp nem gondoltam, hogy valaha életrajzi könyveket is fogok olvasni. Mit olvasni? Szeretni is fogom őket. Rögtön kettő is az eszembe jut, ami ledöntötte az ezzel a műfajjal szembeni előítéletemet: A virradat ígérete Romain Garytől és Robert Capától a Kissé elmosódva. Ha most visszatekintek ezekre a könyvekre, műfajokra, azt kell, hogy mondjam megéri kilépni a megszokottból, mert sok olyan könyv került így a kezeim közé, amitől én lettem gazdagabb.

Természetesen, mivel a választék óriási és én is óvatos duhaj vagyok, nem vetem bele magam minden újba/ismeretlenbe rögtön, hanem érnie kell bennem az elhatározásnak, és egyszer csak érzem a késztetést, hogy na, ezt is ki kell próbálnom. Ilyen volt az elmúlt év(ek)ben a kortárs magyar irodalom. Amennyire tartottam tőle, most annyira érdekelnek. (Szegény családom, sokszor már nem mer csakúgy maguktól könyvet venni nekem, mert lehet, hogy amiért tavaly vagy tavalyelőtt rajongtam, már magam mögött hagytam és most más szerelem van kibontakozóban.)

Mostanában sokat gondolkozom a sci-fin is és a fantasyn is, eddig ez teljes mértékben kimaradt. Nem hiszem, hogy rögtön egy hardcore vonulattal kezdeném, de pl. John Scalzi könyvei határozottan érdekelni kezdtek, meg a Trónok harcán is erőteljesen gondolkozom. Tehát annyi bizonyos a jövőre nézve, hogy továbbra sem szeretnék leragadni úgy, mint könyvmolyságom kezdetén és annyit megtanultam, hogy nem kell annyira félni az újdonságoktól, adni kell egy esélyt, kipróbálni, aztán úgyis kiderül, hogy működik-e a dolog vagy sem.

A hónap leg-leg-leg könyvei #24

Ülök a szobában és masszívan melegem van, hisz pár napja beköszöntött a szokásos izzasztó kánikula hőségriadóval, sok ásványvíz elfogyasztásával, no meg az elengedhetetlen ventilátorral egyetemben. Erre, amikor ránéztem a listámra, hogy hol is tartok a leg-leg-leg bejegyzésekkel meglepve konstatáltam, hogy még csak május van soron. 

Ó, a május az egyik legszebb tavaszi hónap, amikor még csak gondolatban van odakint ilyen óriási hőség, amikor még elkél reggel és este is egy könnyebb kiskabát vagy kardigán (ha most ezekre gondolok, duplán kiver a víz). De szerencsére azt mondhatom, hogy egyik olvasmányom sem okozott hasonló érzéseket, mert egész jó történetek kerültek a kezeim közé, ráadásul sikerül változatosan is olvasnom mostanság, nem kattanok rá egy-egy íróra vagy témakörre, ami régen elég sokszor megesett velem. Azt hiszem fejlődőképes vagyok! :)

1. Nicholas Evans: A füstlovag - ez a könyv váltotta ki belőlem a legvegyesebb érzéseket. Amikor elolvastam a Semper fortis c. regényt Evanstől, tudtam, hogy szeretnék még tőle olvasni és a legelső a listámon A füstlovag lett. Számomra nagyon érdekes témát, szakmát mutatott be, tényleg minden elismerésem ezeké az embereké, akik a legnagyobb veszélynek teszik ki magukat, amikor egy-egy tűzfészek kellős közepébe ugranak, hogy mentsék ami menthető. Épp ezért, mivel a regény első része főleg erről és a főszereplők útjainak kereszteződéséről szólt, ezt élveztem a regényben a legjobban. Aztán, miután átment az egész egy szerelemi háromszöges szenvedésbe, kicsit alábbhagyott a lelkesedésem - bár az író javára legyen mondva, itt is sikerült egy érdekes kérdést bedobnia -, majd a harmadik résznél megint gyorsabban pörögtek a lapok, hisz elhagytuk Amerikát egy háború közepébe csöppenve, ami szintén izgalmas kalandoknak adott hátteret. Ezért éreztem én ezt egy "nem tudom eldönteni, hogy mennyire tetszett" könyvnek.

2. Katarina Mazetti: Pingvinélet - a leghumorosabb és a legérdekesebb helyszínen játszódó történet. Érdekes, hogy főleg a humora fogott meg, mert az alaptörténetek, a főszereplők sorsa nem minden esetben vidám, de Mazetti olyan jól tudja ezt tálalni, hogy a végső elkeseredésben is megcsillan az irónia, a humor és felfelé görbül a szánk, még ha a torkunkban szorít is egy gombóc. A helyszín pedig az Antarktisz, amire ha most visszagondolok, pár fokkal hűvösebbnek érzem a lakás hőmérsékletét. 

3. Robert Galbraith: Kakukkszó - ... itt bizony válogatnom kell a jelzők közül, mert nem tudok csak egyet kiválasztani. Megemel a kalapom J. K. Rowling előtt, nekem olyat alkotott ezzel a könyvvel. Rögtön mondhatnám, hogy főszereplője, Cormoran Strike az egyik legnagyobb kedvencem lett. De aztán visszagondolván a történetre azt kell mondanom, hogy az egyik legalaposabban kidolgozott, legösszetettebb és legolvasmányosabb sztorit kaptam tőle idén.

4. Rachel Joyce: Harold Fry valószínűtlen utazása - azt hiszem ez volt a leginkább gondolatébresztő könyv számomra májusban. Nem kapott el rögtön az elején a hangulata, nehezen rázódtam bele, de aztán a végén megértettem mindent és olyan gondolatokkal találkoztam Harold caminója során, amin bizony jó sokáig elrágódtam én magam is.

5. Elizabeth Hayes: A lélek legsötétje - tökéletes címválasztás egy nagyon-nagyon jó, ugyanakkor sokkoló történethez. Valóban ez volt a legsötétebb, amit olvastam, de ettől függetlenül aki vágyik valami borzongatóra, és szereti a thrillereket, mindenképpen ajánlom!

6. Frances Mayes: Mindennapok Toszkánában - a legkedvesebb helyszín szívemnek Olaszország ezen része, a toszkán vidék. Mayes mindegyik könyvét olvastam már, most nagy örömmel tértem vissza vele és családjával Bramasole nevű házukba. Az olvasása közben egy kicsit úgy éreztem magam, mintha egy mini vakációra indultam volna.

7. Farkas Lívia: Ennél zöldebb nem lesz - régóta olvasom már Via blogját, ezért amikor hírét vettem, hogy könyvet írt, tudtam, hogy valamikor el fogom majd ezt is olvasni. Akkor vettem le a polcról, amikor valami kapaszkodóra volt szükségem az életben. Azt szerettem ebben a könyvben, hogy nem akar több lenni, mint ami, nem akarja a tutit megmondani, hogy mit csinálj és mit ne csinálj, hanem csak megmutatja a lehetőséget, hogy hogyan tudnál fordítani egy olyan helyzeten, történésen, amiben nem nem érzed jól magad. Számomra az egyik legpraktikusabb tanácsokat tartalmazó életmód könyv lett ez, amit bármikor lekaphatok a polcról ha tanácsra van szükségem (ha csak arra nézve is, hogy tartsak rendet az íróasztalomon :)).

8. Ljudmila Ulickaja: Szonyecska - a legelső találkozásom Ulickajával, de bizton állíthatom, hogy nem az utolsó. Azt hiszem a legnagyobb meglepetést okozta nekem ez a történet, mert amilyen vékony, nem gondolná az ember, hogy erre a pár oldalra belefér egy ennyire erőteljes asszonyi sors története. Azt hiszem, vannak történetek, amiket nem kell túlírni, elnyújtani és Szonyecskáé pont ezt a tömörséget kívánta meg.

Vissza a múltba

Nógrádi Gábor: A mi Dózsánk

Mentünk, láttunk, hazajönnénk

Néha olyan jó érzés ifjúsági irodalmat olvasni így felnőtt fejjel. Kicsit újra gyereknek érezhetem magam. Visszagondolhatok az iskolás éveimre, a tanórákra, a tanáraimra, a szünidőkre, amikor igazán szabadnak érezhettem magam és igazából azon kívül, hogy a szünetre feladott kötelező olvasmányokat elolvassam csak az volt a dolgom, hogy jól érezzem magam. Mondjuk, ha Nógrádi Gábor A mi Dózsánk c. könyvéhez hasonló kötelező olvasmányaim lettek volna, akkor talán anyukámnak sem kellett volna párszor rám szólnia, hogy ugye olvasom a kötelezőket is?

A mi Dózsánk c. regény az 1514-es parasztháború 500. évfordulójának állít emléket. Bevallom, hogy nem ez volt a kedvenc témaköröm történelemből, sőt, úgy egészében véve nem nagyon rajongtam a magyar középkorért. Mégis, ebben a történetében kimondottan élveztem, hogy visszarepülhettem 500 évet és kis betekintést nyerhettem a magyar történelem eme véres részébe.

Adott egy kis csapat, 4 fiú és egy lányka, egy történelem tanár, Sipeki Béla és egy vizsla, no meg egy kisváros, Zeréndvár, ahol épp forronganak az indulatok. Ugyanis a kisvárosban valaki megtámadta a városka egyik idős nénikéjét, lopások is történtek és a nem olyan régen megválasztott polgármestert, Sipeki tanár urat, mindenki azzal vádolja, hogy tehetetlen. A tanár úr köré szerveződött diákcsapat minden áron azt szeretné elérni, hogy továbbra is Sipeki maradjon a polgármester, de úgy tűnik, hogy tehetetlenek Garai Nándorral szemben, aki a korábbi zeréndvári polgármester volt és most vissza akarja venni a hatalmat (nem mellesleg korrupt egy ember).

A gyerekek természetesen harc nélkül nem adják ám fel a tanár úr helyét és úgy döntenek, hogy visszautaznak megint az időben és újra Kinizsi Pál segítségét kérik, mint ahogy az A mi Kinizsink c. előzményben olvasható. Csakhogy az informatikai guru Attila gyerek programjának futása során egy apró malőr történik és a négy gyerkőc no meg a tanár úr bizony nem Kinizsi korában landol, hanem a Dózsa-féle parasztháború idején. Úgy gondolják, hogy ha már bekövetkezett a baki, akkor majd Dózsától kérnek segítséget, csakhogy rögös az út a nagy parasztvezérhez. Számos veszedelmes helyzetbe kerülnek, ahol szükségük lesz mind a tanár úr, mind a saját ügyességükre és tudásukra, hogy ép bőrrel megússzák ezt a nagy kalandot.

Nógrádi Gábor most is egy igazi érdekfeszítő ifjúsági történettel rukkolt elő. Bár nem olvastam a könyv előzményét, anélkül is tökéletesen érthető volt a történet és nagyon hamar megszerettem ezeket a gyerekeket, no meg Sipekit. A fiúk között van egy testvérpár, az ő esetükben nagyon jókat mosolyogtam a testvérek közötti szokásos civódásokon. Jó ötletnek tartottam, hogy egy-két mai tárgyat "véletlenül" magukkal vittek az időutazók, amik később óriási hasznukra váltak. Tetszett, hogy a történelmi események milyen szép keretet adtak a történetnek, hogy mind Sipeki tanár úr, mind a gyerekek megcsillogtatták történelmi tudásukat, jártasságukat a témában egy-egy kényesebb szituációban. Nem egyszer volt bizony, hogy az életüket köszönhették ennek! Szóval nem rossz ám az, ha tisztában vagyunk saját történelmünkkel, mert soha nem tudhatjuk mikor kerülünk egy időutazó történet kellős közepébe Magyarországon.

"Bea, aki Sipeki másik kezét szorongatta, elhúzta a száját.

- Mi bajod? Nagyon szimpi. És király a haja. Ilyen hosszú, göndör, fekete hajat még nem is láttam fiún.

- Mi van? - vigyorgott Domi. - Belezúgtál a Dózsába?

- Te hülye vagy! - nyávogott a kislány. - Te olyan hülye vagy!

Domi röhögött.

- Ennek mindegy, hogy milyen, csak celeb legyen."

Az író stílusában nagyon szeretem azt, hogy sokszor ki-kiszól az olvasóhoz (Dumas regényeiben tapasztaltam ilyet), megmagyaráz egy-két apróságot, tehát minket is a történet részeként kezel. A humora is nagyon eltalált, hol a szülő-gyermek, hol a tanár-diák, hol pedig a generációs különbségek helyzetéből adódnak vicces jelenetek, és bizony volt olyan, hogy kitört belőlem a hangos nevetés olvasás közben. Külön élvezet volt olvasni az ifjoncok mai szlengjét, no meg azt, amikor visszakerültek a középkorba és megpróbáltak ómagyarul beszélni.

"-Psssszt! - tette szájára az ujját Dénes. - Jó barát! - suttogta - Jó barátok vagyunk!

A paraszt szeméből azonban nem tűnt el a rémület. Levegő után kapkodott, és hörgött a nyakára feszülő fakeret szorításában.

- Kük vattok? - lihegte, és úgy bámult, mint aki jelenést lát.

- Nyugi má'! - mondta Domi. - Jó emberek vagyunk! Jaó emberek! Joua embörök!"

 ***

"- Ezek itt mindent beszopnak, mint a csecsemő. Ha azt mondom, hogy angyal vagyok, leborulnak elém. Ha azt mondom, hogy az ördög, visítva menekülnek. Tisztára olyanok, mint anyu. Ő is mindent megkajál, amit mondok."

Összességében egy szórakoztató történetet olvashattam, teletűzdelve a fontosabb történelmi tényekkel, szereplőkkel és eseményekkel az 1514-es történésekhez kapcsolódóan, így remélem, hogy pár vállalkozó kedvű történelem tanár elolvassa vagy elolvastatja ezt a könyvet a gyerekekkel. Szerintem sokkal több ragad meg bennük egy ilyen kerettörténet által, mint a száraz tényeket felsoroló tankönyvekből. Az biztos, hogy én ajánlani fogom az ilyen korú gyerekeket nevelő szülő ismerőseimnek, és garantáltan nem csak a gyerekeknek, hanem nekik is mókás olvasmányélményben lesz részük!

Kiadó: Móra

Kiadási év: 2014

Kell nekem egy napernyő!

Gail Carriger: Soulless - Lélektelen

Nem, nem a nagy hőség vagy a fehér bőröm védelmében kellene nekem egy napernyő, hanem azért, amiért Alexia Tarabottinak is, azaz önvédelemből holmi kéretlen férfiszemélyek távol tartása végett. No, nem mintha nálam sorban állnának - csakúgy mint Alexia esetében -, de hát soha nem tudhatja az ember lánya, és mennyivel elegánsabb védelmi eszköz egy míves nyelű bronz napernyő, mint egy női cipősaroktól érkezett jól irányzott rúgás, nem? Bár Ms. Tarabotti ez utóbbit sem veti meg használni, ha arra kerülne a sor!

Aki semmit nem értett eddig a felvezetőmből, az ne meneküljön fejvesztve, hanem vegye kezébe a Napernyő Protektorátus című sorozat első kötetét és garantálom, hogy a színtiszta szórakozás mellett az elolvasása alatt illetve utána az alábbiak fognak történni vele:

1. Az első oldalak után masszív értetlenség, hogy milyen világba is csöppent amikor úgy döntött, hogy belekezd a Lélektelenbe. Hisz itt a viktoriánus kori Angliában nem csak szépasszonyok és úriemberek alkotják ám a lakosságot, hanem találunk közöttük jó sok vámpírt (akiket éppen tizedel valaki vagy valakik, ja és kérem, ezek nem csillognak ám és ha napra mennek bizony meg is pörkölődnek, viszont a divatra igen nagy hangsúlyt fektetnek!), vérfarkasokat, akik telihold idején annyira veszélyesek, hogy inkább önszántukból vállalják az erre az időre jutó bebörtönzést, társasági eseményeken pedig nyers májat eszegetnek. És persze itt vannak a természetfelettieken kívül a természeten túliak, azaz a lélektelenek - akit Miss Alexia Tarabotti testesít meg- akik sehová nem sorolhatóak, ellenben a természetfelettieket csak a sima érintésükkel meg tudják fosztani az adottságaiktól.

2. Alexia karaktere már az elején magával fogja ragadni, hisz milyen egy karakán karakter lett ő a sok tökéletes női főszereplő felhozatalban. Alexia nem szép, legalábbis a viktoriános korban nem számított annak, ráadásul az apja talján, azaz a bőre nem hófehér, az alkata nem törékeny, hanem nőiesen telt és amúgy is egy igazi kékharisnya, szóval úgy egészében nem illik bele a tökéletes nő képébe az akkori Angliában. Ja, és ráadásul vénkisasszony, és ezen tény felett nem kesereg ám, egyszerűen elfogadja, hogy ezt a lapot osztotta neki az élet és ez miatt az én szívemnek igazán kedves lett.

3. Imádni fogja a vérfarkasok alfahímjét, Lord Maccont, aki alfább az alfánál is, ráadásul skót származású és ha ideges vagy izgatott, akkor érződik is az akcentusa. Ráadásul ezek a vérfarkasok belevaló kemény legények ám, a telihold közeledtével egyre veszélyesebbé válnak, és aki egyszer rátalál élete nagy szerelmére az bizony ki is nyilvánítja az igényét az ifjú - azaz jelen esetünkben már nem is annyira zsenge - hölgy iránt. Merthogy természetesen ki másban találná meg élete párját ez a morózus és veszélyes skót, ha nem Miss Lélektelenben?

"Lord Maccon elismerően figyelte Alexia mozdulatait. Tarabotti kisasszony reggelente talán rosszallóan tanulmányozta önnön képmását a tükörben, de az alakján egyáltalán nem volt semmi kifogásolnivaló. A grófnak jóval kevesebb lélekkel és férfiösztönnel kellett volna rendelkeznie, hogy ez a nyilvánvaló tény hidegen hagyja. Alexia vonzereje azonban rögvest semmivé vált, mihelyt kinyitotta a száját. Lord Maccon szerény tapasztalatai szerint még nem született a világra nála bosszantóbban bőbeszédű nő." 

 ***

"– Én még soha nem hunyászkodtam meg!

– Egy hosszú élet során számtalan lehetőség nyílik rá, hogy új és érdekes képességeket sajátítsunk el."

4. Néhány jelenetnél, pergő párbeszédnél nem csak, hogy mosolyra húzódik majd a szája az olvasónak, hanem esetleg hangosan fel is nevet, illetve nagyon-nagyon fogja sajnálni, hogy ő bizony lélekkel rendelkezik, ráadásul a 21. század embere, és nem a viktoriánus Anglia lakója.

"– Mondja, miért olyan nehéz magával mindig? – kérdezte Lord Maccon elkeseredve, mire Alexia elvigyorodott.

– Talán mert nincs lelkem? – vetette fel.

– Józan esze, az nincs – javította ki a gróf." 

***

"Ne utasítgasson engem ebben a hangnemben, maga… – keresgélte a kellően sértő szót – maga pudlikutya! Nem vagyok a falkatársa." 

5. Amint elolvasta a Lélektelen utolsó oldalát is, fejet hajt majd az írónő tehetsége és humora előtt és azonnal venné is kezébe a folytatást.

Egy dolgot nem értettem csak. Több, mint két éve, hogy beszereztem ezt a könyvet. Miért csak most olvastam el? Ha más is így van vele, annak azt tanácsolom, hogy ne halogassa, mert igazán üdítő színfolt ez a regény a nagy vámpír/vérfarkas őrültben, totálisan kikapcsol, megnevettet, egyszóval tökéletes kis olvasmány, ha nem valami komoly, hanem egy gyorsan olvasható és könnyen megszerethető történetre vágyunk!


Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadási év: 2012
Fordította: Miks-Rédai Viktória

Menni az úton

Rachel Joyce: Harold Fry valószínűtlen utazása

 

Április végén hosszú idő után végre újra tudtam találkozni az immár 5 éve Németországban élő barátnőmmel és ezúttal ő jött hozzám látogatóba. Kimenőt kapott a családjától, így pár napot együtt tölthettünk, ami a mi esetünkben általában azt jelenti, hogy rongyossá beszéljük a szánkat. A városban való csavargásunk során útba ejtettünk egy könyvesboltot is, hogy a gyerkőcöknek nézzünk mesekönyveket és híres magyar meséket DVD-n, de azért mi magunk is körbenézetünk. Akkor lelkesedett be igazán a barátnőm, amikor meglátta Rachel Joyce Harold Fry valószínűtlen utazása c. könyvét az egyik polcon. Rögtön hozzám ugrott és kategorikusan kijelentette, hogy ezt MUSZÁJ elolvasnom. Letettem neki a nagyesküt, hogy így lesz! Eljött a május, beszereztem a könyvet, amelyről eddig is már nagyon sokan igazán elismerően nyilatkoztak és belekezdtem.

Nem mondhatom azt, hogy engem Harold az első oldalaktól megvett, mert először nem igazán tudtam hova tenni a történetét. De ahogy haladtam előre, úgy éreztem, hogy ennek a könyvnek olyan mélysége van, amely nem biztos, hogy rögtön az elején ragadja magával az embert, hanem - akkor csak reménykedtem benne - majd az utolsó oldalak befejezésekor, ahogy becsukjuk a könyvet és végig simítunk a fedelén. És pont ez történt!

"A levél egy keddi napon érkezett, és mindent megváltoztatott."

Harold Kingsbridge-ben élő nyugdíjas, aki mióta a munkahelyén letette a lantot, nem igazán találja a helyét a világban. Feleségével, Maurennal csendesen, de egymástól elhidegülten élik a mindennapjukat, mígnem egy nap Harold levelet kap egy rég nem látott kolléganőjétől, Quennie Hennessytől, aki így értesíti a férfit, hogy halálos beteg és csak szeretné megköszönni, hogy több mint 20 évvel ezelőtt a férfi milyen rendesen bánt vele. Haroldot letaglózza a hír, válaszol is a nő levelére és elindul könnyű ruházatában, vitorláscipőjében, hogy keressen egy postaládát. Csakhogy ez az út sokkal hosszabb lesz, mint amire számított, ugyanis egy furcsa találkozás miatt a férfi a fejébe veszi, hogy ha gyalog elindul Quennie meglátogatására Berwick-upon-Tweedbe, akkor addig a nő nem fog meghalni, a hitével és az érte való gyaloglásával életben tudja tartani. A hosszú úton Harold szembenéz múltjával, döntéseivel és annak következményeivel, felidézi élete legszebb és legszomorúbb pillanatait és ugyan testben (ruházatban) megviseli a zarándokút, de lélekben olyan dolgok tisztázására kerít sort, amelyek átgondolása után új ember válik belőle, az a Harold, aki valaha lenni szeretett volna.

"Míg gyalogolt, szabadjára engedte a múltat, melyet húsz éven át került módszeresen, ezért most teljes erővel, zajosan és vadul kelt életre az agyában. Már nem megtett kilométerekben mérte a távolságot. Sokkal inkább emlékekben."

Így leírva talán nem tűnik semmi extrának a sztori, és ahogy említettem, az elején én sem éreztem a varázsát, de ahogy kopott Harold vitorláscipője és maga mögött hagyta a furábbnál furább embereket és helyeket, az én gondolataim is más irányt vettek. Mert megértettem ezt a férfit. Megértettem és csodáltam. Hányszor gondoltam én is úgy, hogy mennék, mennék valamerre, mindegy merre csak el innen, mindent és mindenkit magam mögött hagyva, csak a gondolataimat, az emlékeimet nem, de aztán persze én a könnyebbik utat választva maradok és sokszor csak a fejemben indulok útnak.

"Hogy micsoda természetfeletti erőfeszítés normálisnak mutatni magunkat vagy megtenni, ami egyébként könnyűnek és hétköznapinak látszik."

A könyv végére érve mind Haroldot, mind a feleségét, Maureent nagyon a szívembe zártam. A férfi zarándokútja mindkettőjüket és az évek óta kihűlőfélben lévő kapcsolatukat is megváltoztatta. A gyaloglás közben felbukkanó szereplők mind hoznak valami átgondolnivalót a férfi életébe, mindegyik szereplő hozzáad valamit Harold jellemfejlődéséhez. Amikor pedig feltettem a polcra a könyvet az elolvasása után már csak az a gondolat motoszkált bennem, hogy azt hiszem mindannyiunknak lenne miért vagy kiért zarándokútra indulnunk egyszer …

Kiadó: Maxim

Kiadási év: 2013

Fordította: Lázár Júlia

Muszáj még megemlítenem, hogy nagyon igényes kiadásról van szó, egyszerű, de a történethez remekül illő borítóval, illetve minden fejezet elején illusztrációk találhatók, bónuszként pedig egy térképet is kapunk, amelyen végig követhetjük Harold útját.

Újra Toszkánában

Frances Mayes: Mindennapok Toszkánában

Frances Mayes nevével először 2008-ban találkoztam, amikor nyáron megvettem magamnak a Napsütötte Toszkána c. könyvét. Sokan a film hatására vették kezükbe a regényt, és ha jól emlékszem nálam is így történt, bár jó sok év késéssel a megjelenéséhez képest, de én sok sztárolt filmmel és könyvvel vagyok így. Akkor egy cseppet sem csalódtam a könyvben - ami teljesen más, mint a film-, mert már az első pillanatban elcsábított Bramasole megtalálásának, felújításának és felvirágoztatásának története. Azóta Mayes többi könyvét is mind megvettem, olvastam és nagyon szerettem. Mindegyik egy képzeletbeli nyaralás élményét nyújtja számomra, mert úgy barangolhatok nem csak Toszkánában, hanem Olaszország (Édes élet Itáliában) és a világ egyéb tájain (Egy év a világban), hogy ki sem kell otthonról tennem a lábamat. Épp ezért örültem nagyon, amikor a Mindennapok Toszkánában c. kötetet is sikerült megszereznem, csakhogy számomra is érthetetlen okból ezidáig tologattam az olvasását. De idén beválogattam a várólistám csökkentésébe, így "kénytelen" voltam végre belekezdeni. Tudtam mit várhatok az írónőtől és elmondhatom, hogy pont azt is kaptam.

Sok év eltelte után újra Bramasole és a toszkán vidék a helyszín, ami nekem a bakancslistám egyik kiemelt állomása. Mayesről nem tudom elmondani, hogy olyan jól és gördülékenyen írna mint egy szépirodalmi szerző, mert sokszor döcögősnek és darabosnak éreztem a stílusát ebben a könyvben, ellenben amiről ír, az annyira egy vágyott álom az életemben, hogy még ezt is elnézem neki. Ebben a kötetben is kimondottan azokat a részeket imádtam a legjobban és ott fogytak leggyorsabban a lapok, ahol a házról, a kertről, a szomszédokról, a mindennapi életükről (ami ugye számunkra nem is annyira mindennapi) írt. 

Bramasole sem marad ám változatlan az évek során. Egy öreg ház esetében mindig van valami javítani való, Francesnek és Ednek pedig mindig új és új dolgok jutnak eszükbe, hogy mit és hogyan lehetne változtatni, szóval tennivalókban nem szenvednek hiányt.  És persze nem csak a környezet változik, hanem az emberek is: születések, halálozások történnek, új szomszédok és tájat romboló befektetők érkeznek, egyszóval zajlik az élet, amelynek most már valóban szerves részét képezi ez az amerikai házaspár.

"Húsz éve látogattam el először Bramasoléba az ingatlanügynökkel. Tréfásan rögtön azt mondtam, megtaláltam, amit kerestem.
Valóban megtaláltam. Fogalmam sem volt arról, mekkora változások küszöbén állok, amikor kinyílt a rozsdás vaskapu. A napfény bearanyozta a ház homlokzatát. A hideg futkos a hátamon a gyönyörtől azóta is, valahányszor megpillantom. A ciprusok szegélyezte sétányok, a piazzák pezsgő élete, a puritán, román stílusú templomok, a konyha és a gazdag történelem csábított Olaszországba. Azóta a mindennapok szűnni nem akaró festáját élem a világ legvendégszeretőbb népével. Otthonra leltem, pedig nem is kerestem. A hely megfogott, és nem ereszt."

Amit nagyon szerettem, hogy egy évet ölel fel a történet és olyan jól bemutatja az írónő, hogy az évszakok változásával hogyan változik a toszkán táj, melyik évszakhoz milyen tevékenység tartozik az olaszoknál, hogy nyáron a nagy melegben milyen összejöveteleket tartanak, hogy télen hogyan szenderül álomba nem csak a táj, hanem egy kicsit a lakosság is, és hogy ősszel hogyan fognak össze a barátok, szomszédok és készülnek a szüreti időszakra. Végig magam előtt láttam ezeket a jeleneteket; érzések, hangulatok, színek, és nagyon-nagyon sokszor bizony fenséges illatok is szálltak felém. Hiszen jó szokásához híven Frances megint jó sok igazi olasz recepttel tűzdelte meg a regényét, ami olvasás közben iszonyatos étvágyat gerjeszt az emberben, a könyv befejezésekor pedig rohannánk a konyhába kísérletezni, hogy egy apró kis dolce vitát az asztalra tudjunk mi magunk is varázsolni sok-sok kilométerről távolabbról is.

"Olaszország látnivalókban kifogyhatatlan. Nem hiszem, hogy akármelyik ország képes ennyi ámulatba ejtő szórakozást nyújtani: pompás táj, fantasztikus művészet, nagy múlt, ízletes konyha, isteni zene és kedves emberek. Megannyi erény. Mindez egyetlen, elnyújtott félszigeten, amelyet középen hegylánc szel ketté. Megannyi nyelvjárás tagolja, pompás szakácsokat mondhat magáénak. A reneszánsz otthona domboldalban megbúvó városokkal, ikonikus filmművészettel, számtalan antik emlékkel, kastéllyal, mozaikkal, villával, harangtoronnyal, tengerparti stranddal büszkélkedhet, és még sorolhatnánk."

Ha idén valaki nem jut el nyaralni, vagy a vízpart mellé keres egy könnyed, szórakoztató olvasmányt, annak mindenképpen ajánlom Frances Mayes könyveit. Szinte mindegyikben a saját életén túlmenően kultúr- és művészettörténeti témákkal is foglalkozik, tehát akit inkább ez érdekel az is meg fogja találni a számára érdekes vonalat néhány fejezet elejéig. Számomra most még azért is volt különleges ez a kötet, mert a Napsütötte Toszkána óta elkezdtem az ismerkedést az olasz nyelvvel és nincs is annál felemelőbb érzés, amikor olyan szavak köszönnek vissza, amit már ismerek, tehát csak annyit mondanék: Grazie mille, cara Frances!

Kiadó: Tericum

Kiadási év: 2011

Fordította: Stefanovics Péter

Egy dolognak még nagyon megörültem: idén jelent meg Frances Mayes legújabb könyve Under Magnolia címmel, amely az amerikai Délről (Fitzgerald, Georgia) fog szólni. Nálam tuti olvasós lesz és szerintem sok Dél-rajongó könyvmolytársamnál is! Remélem, hamarosan mi is kézbe vehetjük majd!